Sok időbe telt, mire rászánta magát, hogy szembenézzem koromfekete és félelmetes belső énjével. Félt. Nem azoktól az árnyaktól, melyek lelke labirintusának szögleteiben lesnek rá, hanem azoktól a viharos érzelmektől, melyek felborzolták a kedélyeit. Nem tudta mire vélni a történteket, ezért az ideje nagy részét olyan apró-cseprő dolgokkal töltötte, amelyek elvégzése egyáltalán nem lett volna szükséges, de ő mégis megcsinált mindent a képzeletbeli listáról, csak hogy ne kelljen egy percre se leülni és elmélkedni.
Olykor azonban elcsábult és engedett a démonoknak. Egyszer a felkelő nap lágy fényében és a madárcsicsergéstől derűs reggelen, de aztán erőt vett magán és akarva-akaratlanul újra átlépett az álmok országába. Ez egy olyan Mesevilág, ahol bármi megtörténhet: a legrosszabb rémálmaink, de a legédesebb vágyaink is. Jó kis "találmány", van, hogy csak oda menekülhetünk az élet furcsaságai és megpróbáltatásai elől. Az utolsó mentsvárunk.
Másszor sétálás és buszozás közben kalandoznak el a gondolatai, olyan veszélyes és lápos vidékekre, ahol nem szabadna járnia - ha egyszer elnyeli a mocsár, onnan nincs megállás, csak süllyedés és süllyedés (és még a fehér tornacipellője is ocsmány barna-sáros lesz).

Délután majdnem elcsábult a virágokkal szegélyezett parkban lépkedve, amikor megpillantott egy üres, zöld padot egy fa árnyékában. Már majdnem leült, amikor egy villámcsapásra visszatért a józan esze és az eddiginél gyorsabb tempóban elhagyta a biztonságot adó napfényt. Ám ez a kicsi pillanat is végzetes következményekkel bírt. Egyenesen a felüljáró felé vette az irányt, ahonnan tökéletesen be lehetett látni az alant elterülő zöldben játszó focipályákat. Azon nyomban izgatottabb lett, amint meglátta, hogy apró fehér pontocskák cikáznak a pázsiton. Szerencsére pont olyan messze volt, hogy senki ne szúrja ki, aki felismerhetné, noha közel s távol semmi sem takarta el a pásztázó tekintetek elől. Már majdnem elindult le a lépcsőn, hogy közelebbről is szemügyre vegye a játékosokat, amikor minden felháborodása egy "Mégis mit csinálsz, te bolond?!" mondattá alakult és rögtön megálljt parancsolt topánkába bújtatott lábainak. Pár percig még csendesen élvezte a látványt és elképzelte, milyen is lenne, ha a lelátón ücsörögve integetne az olykor rá pillantó fiúnak. Nem sokkal később megfordult és reménykedve abban, hogy mihamarabb visszatérhet, végre a buszmegálló felé sietett.
 

"Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget hallottam már róla, soha nem hittem, sőt, most sem hiszem, hogy létezik szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem."

"Valahogy mindig így van ez: reménykedsz benne, hogy egy bizonyos dolog megtörténik. Csak várod és várod, addig ámítod magad, amíg már a saját szemedben is hülyének tűnsz, és akkor abbahagyod. Aztán amikor tényleg megtörténik, teljesen váratlanul ér."

"Hajnali fény, az élet kék egén veled, életképregényben élek én,
a tábortűz lángja meg sebzett vadként űz, 
halványul a vágy, ha magányomban mellém ülsz.
Tükröm-tükröm kérlek, mondd meg nékem,
miért mosolygunk mindannyian többféleképpen,
legyél szín a szürkületben, ha engedi az aurád,
ha túl szűk a szó rád, ne siettesd az órád.

Boldogságban ébredtem fel, mosolyog a szél, de a nap már nem felel,
pedig fáradtan estem be az ágyba, szebb világot vártam, de mindhiába.
Teljfeles hajnalban, játszik az éj, visszajövök majd, ha máshogy fúj a szél.
Fátyolos nappal, a vándor útra kél, itt leszek, ha elmúlik a tél, majd itt leszek, ha elmúlik a tél.

Mosolyogva ébredek, mosolyogva félek, mosolyogva kérek, mert mosolyogva élek,
mosolyogva nézek, csak mosolyogva érzek, mosolyogj ha kérlek, a mosolyodból élek.

Te nevetsz, én sírok, te szeretsz, én bírok, te kifújsz, én szívok, te hiszel én bízok.

Feltétel nélkül szeretni, (egy nevetés és minden bánat tovaszáll)
félmosollyal a semmibe meredni, (kell a zuhanás, attól teljes az utazás)
előre-előre felkelve elesni,
fürkésző szemekkel szívedet keresni.
A szomszéd, a főnök, a postás, a kölkök, a hentes, az óriás, a tündérek, a törpök,
különböző Istenek, de ugyanaz az ördög, csak akkor telik be a pohár, hogyha töltöd!!

Boldogságban ébredtem fel, mosolyog a szél, de a nap már nem felel,
fáradtan estem be az ágyba, szebb világot vártam, de mindhiába.
Teljfeles hajnalban, játszik az éj, visszajövök majd, ha máshogy fúj a szél.
Fátyolos nappal, vándor útra kél, itt leszek, ha elmúlik a tél, majd itt leszek, ha elmúlik a tél.

Te nevetsz, én sírok, te szeretsz, én bírok, te kifújsz, én szívok, te hiszel én bízom."

Most azonnal vissza akarok menni Frankfurtba! :(

minden sokkal könnyebb volt...

"Amikor már vészesen rühellem a telet, részletesen magam elé képzelem a tavaszt. Abban a hitben ringatózom, hogy nem hagytam ki semmit: így és így fog kibomlani, lépésről lépésre. Aztán eljő végre a valóságos tavasz; de nem bomlik ám, hanem robban, csodájával ezerszeresen meghaladva képzeletemet, emlékeimet."