Meg kell mondjam, elég szeszélyes errefelé az időjárás - ráadásul a szobából egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy mit vegyen fel az ember, ugyanis hiába süt ezer ágra a nap, attól még 0 fok körüli a hőmérséklet, nem szabad bedőlni! :)
Az előbbit pedig nem véletlenül írtam...tegnap arra ébredtem, hogy szakad a hó, alig van a hőmérő higanyszála a plusz-tartományban, így hát a délutáni városnézésre eszkimónak öltöztem (a réteges öltözködés tökéletes megtestesítője vagyok :)).
Mainzba ment kirándulni a csapat (a városról azt kell tudni, hogy régen, még Frankfurt előtt Mainz volt Hessen tartomány fővárosa, így mindenképpen érdemes ellátogatni oda), nagyon szép helyeket láttunk, valahogy a német városoknak olyan érdekes a kisugárzása egyébként... nem csak a faszerkezetes házak miatt - mert ugye ezek Németország jellegzetes épületei -, lehet hogy a kis utcák között megbúvó templomok, dómok, illetve a régies stílusú főterek teszik, valamiért annyira jó érzés és biztonságérzet fogja el az embert, hogy szinte el sem tudom magyarázni. :)
Este Irish Night volt; ez annyit takar, hogy egy megszokott emeleten összegyűlik a társaság, ahol a sok jó ember kis helyen is elfér elv valósul meg - olykor azonban a mozgás, hogy eljuss a konyha (mert egy konyhában rendezik ezeket az esteket) másik felébe-, totál lehetetlen.

Ma Wiesbadenbe megyünk, a képeket hamarosan hozom! :))

Ma este Flurversammlungot tartottunk az emelten, ez annyit takar, hogy az összes negyediken lakó emberke összegyűlt a konyhában (végre mindenkivel találkoztam) és megbeszéltük az együtt lakás legfontosabb részleteit, beosztottuk a Mülldienst (= szemetet levinni és egyszer kitakarítani a sütőt), maga a folyamat egy hétig tart. A régebb óta itt lakók elmesélték tapasztalataikat és egy igen érdekes eset is szóba került.
A múltban már háromszor előfordult, hogy egy hajléktalan nő bejött a koliba, azt viszont nem tudták, hogy hogyan. Kettőször a konyhát használta, egyszer pedig a fürdőt (még szerencse, hogy a takarítónőnk minden héten egyszer totál alaposan kitakarít). Feltételezhetően valaki beengedte a kaputelefonon keresztül vagy csak bejött valaki után, aki ebben az épületben lakik. Murphy törvénye egyébként, hogy pont akkor jelenik meg az emlegetett személy, amikor róla beszélünk, ugyanis körülbelül 10 percre rá kopogás a konyhaajtón, minden tekintet az ajtóra szegeződik és a nyitott ajtóban ott áll a nő, a maga 160 centijével, rettentő soványan és elég szedett-vetetten - itt megjegyezném, hogy rettentően megijedtem, ugyanis nem zártam kulcsra a szobaajtómat és teljesen levert a víz, hogy valamit esetleg elvihetett a nő, de szerencsére mindenem megvan.
Hál' Istennek, elég sokan voltunk odabent és hamar kitettük a nő szűrét a koliból, de akkor is... ez már a negyedik alkalom volt, kicsit azért rémisztő, hogy visszatérő vendég a "hölgy".
Mindenesetre van gázspraym, amit nem félek használni! ;)

Hozzáfűzném, hogy nagyon jó dolognak tartom ezt a havi egy alkalmas összejövetelt. Mindenki hangot tud adni a kérésinek, meg tudunk beszélni sok olyan dolgot, ami mindenkit érint, esetleg közösen tudunk dönteni/szavazni kényes témákban. Ilyet a legtöbb együtt élő közösségben eddig még nem tapasztaltam, jó látni, hogy ilyen nagy itt az összefogás/összetartás, ráadásul mindig van olyan, akihez fordulhatsz és tudod, hogy nem vagy egyedül a problémáddal, nyugodtan kérhetsz segítséget. :)
Tetszik ez a környék, jó a közösség is, nagy szerencsém van, hogy ebbe a kollégiumba kerültem. :) 

Ügyesen alakítjuk a nagy Erasmus csoporton belüli kis csapatunkat! :)
Több barát, sok-sok program (teázás, főzőcske, kirándulás) és egyre kevesebb szabadidő, de nem panaszkodom, nagyon jól érezzük magunkat! ;)

Anyu javaslatára vettem ricottát, ami elvileg a legjobban hasonlít a hazai túróhoz... meg is bántam azonnal, hogy képes voltam pénzt kiadni rá. :D Olyan íze van teljesen, mint a mascarponénak, az pedig egyáltalán nem hasonlít a túróra. :(
Magyar kaját szeretnéééééék! :D

"A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet." - Kodály Zoltán

Eszméletlen érdekes amúgy, hogy teljesen más kultúrában élek, melyben megannyi dolog máshogy működik... ma van október 23-a, amitől otthon azt érzem, hogy igazi magyar vagyok és gondolatban végigpörgetem azt a sok eseményt, ami anno történt, illetve sajnálom, hogy annyi szomorú eset van Magyarország történetében.
Idekint viszont nyoma sincs ennek ugyebár. Nincs hosszú hétvége vagy munkaszüneti nap, valószínűleg azt sem tudják az emberek, hogy a "szomszédos" országokban mi zajlik ugyanabban az időben, mint ahogy az október 3-át is csak a németek ünneplik, mi pedig nem (a berlini fal leomlása).
Számomra rettentő furák ezek a dolgok, ugyanakkor viszont kíváncsisággal tölt el, hogyha ez más, akkor vajon még miben van különbség?! :)
Megyek is ebédet csinálni (Carbonara tészta), aztán meglátogatom a sulit egyetlen óra kedvéért. :)

"Rengeteg út van és rengeteg zsákutca. Rengeteg lehetőség és rengeteg rossz döntés. Megyünk az úton, ami adatott, és néha megesik, hogy az ember lánya egyszerűen eltéved, mert rossz sarkon fordul be. Nem érdemes azon rágódni, mi lett volna ha... Meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni. Mindannyian a saját utunkat járjuk. És mi a cél? Hogy megvalósítsuk önmagunkat."

"Minden film, minden regény azt sugallja, hogy várjunk az igazira… Van, hogy csak a cél lebeg a szemünk előtt, és nem vesszük észre a jeleket. Összetévesztjük az érdeklődést a közönnyel. A komolyat a komolytalannal. Persze az is előfordulhat, hogy nem jól végződik a dolog. Lehet, hogy egyedül maradsz… Nehéz lesz, de lassan rájössz, hol szúrtad el, és újrakezded. Megkönnyebbülsz, mert tudod, hogy valami jobb vár rád. És ez a történet is jól végződik, hiszen továbbléptél. Van még egy eset: ha a sorozatos visszautasítások, a hiába várt telefonok, a rosszul értelmezett jelek, a kínos helyzetek, a hatalmas káosz ellenére… soha, egyetlen percre sem adod fel a reményt." :)

Kezdem is az elején, hiszen megígértem, hogy mindenről beszámolok. Egyébként sokkal könnyebb is így, ugyanis rettentően félek attól, hogy egy idő után még a fényképek segítségével is nehezen fogok tudni visszaemlékezni az apró mozzanatokra, a Chaplinnek öltözött fickóra a porodon vagy a rejtélyes part menti házakra, melyek falán borostyán és különböző színes növények futnak az ég felé.
Azt mondják, az első hét a vízválasztó - mindenben. Mivel hétfőn nem volt órám, így nagyon kíváncsi voltam már, hogy itt milyenek az előadók, a sima tantermek, a tanárok/tanárnők meg maga az oktatási stílus. Öt órát vettem fel (az utolsó két napban még mindig kénytelen voltam változtatni a terveken, de most már minden rendben a kurzusaimmal), így szerencsére nem túl szűkös az időbeosztásom, de nem is fogok sosem unatkozni. Négy olyan órám van, amit tipikusan csak cserediákok vehetnek fel és ezek a legérdekesebbek. Csak női oktatóim vannak, ők mindannyian segítőkészek, barátságosak és állandóan arra bátorítanak, hogy próbáld meg kifejezni magad, körülírni az idegen szavakat meg úgy általában, hogy beszélj.
Abból adódóan, hogy rengeteg országból vannak itt hallgatók, elég vicces szituációk is szoktak történni, a kedvencem például az, amikor mindannyiunknak mondani kell valamit és teljesen különbözik az akcentusunk, illetve a beszédstílusunk. Előfordul, hogy ismeretlen szavakkal kerülünk szembe, mondanom sem kell, hogy még komikusabb, amikor egymásnak próbáljuk elmagyarázni a meg nem értett mondatrészleteket, közben a tanárnők is jókat mosolyognak azon, hogy mennyire igyekszik mindenki kézzel-lábbal kifejezni magát, ám olyan is van, hogy bármennyire is akarjuk, a másik fél nem érti meg, mi a szó jelentése, ebben az esetben már csak a Wiktionary-ben bízhatunk. :D
Egy hét elteltével már egész jól kiismerem magam az épületekben, nagyjából vágom, hogy mikor merre kell elindulni, de természetesen akadnak még nehézségek, viszont sokkal jobb, hogy nem egyedül kell kavarognom sehol, a tegnapi Erasmus nyitóbuli után garantáltan össze fog tartani a csapat (de erről majd később). :)
A legfurább az az, hogy rengeteg korunkbeli magáz minket...először nem tudtam rájönni,hogy miért, muszáj volt megkérdeznem, hogy ők illetlenségnek tartják, ha valaki tegezi egymást vagy miért van ez. Erre pedig azt az egyszerű és logikus magyarázatot kaptam, hogy így nekik sokkal egyszerűbb, mert nem kell ragozniuk az igéket, ami a németben ugyebár sokszor elég nehézkes és a kezdő nyelvtanulóknak bonyolult lehet.
Hál' Istennek, az óráim nem kezdődnek 10-nél hamarabb, úgyhogy ha nincs buli, az alvással nem lesznek bajok - remélhetőleg. :D

Tegnap/ma volt egy buli, ami egyszerűen fenomenális volt! A múlt heti után elég előítéletesen álltam a dolgokhoz, hiszen az előző parti elég érdekesnek bizonyult, nem annyira tetszett...de tegnap, apám! Este 11-től hajnali fél 4-ig egyszer sem ültem le pihenni, végig pörögtem és jajj, eszméletlen jó volt!
Most ugyanis csak Erasmusos buli volt, elég rendesen keveredtek is a táncstílusok - bár a zene elég érdekes volt, meg kell, hogy mondjam. Egyszer mai slágerek, amikre aztán muszáj ropni, aztán éles váltással Grease klasszikusok, meg hasonlók. Mondjuk semmi problémám nem akadt, olyan szép követtem a mozgáskultúrát, hogy csak na!
Érdekes volt egyébként, hogy ki hogyan viselkedett tegnap. Voltak a nagyon táncolni akarók, akik simán bementek a teljesen üres tánctér közepére - ez például tőlem rettentően távol áll-, aztán voltak olyanok, akik inkább csak a tömeget követték és csak akkor léptek a tettek mezejére, ha már elegendő ember gyűlt össze a DJ pult előtt, majd végül a harmadik csoport, ők inkább csak szerényen támasztották a bárpultot és iszogatták az italokat egymás után, miközben az embereket kémlelték.
A mediterránabb helyről érkezett tanulók (Dél- és Közép-Európa) önfeledten szórakoztak, míg az északabban élők sokkal visszahúzódóbban viselkedtek, ami például megint egy érdekes dolog szerintem.
És bár nem vagyok ilyen "partiliba", ami annyit jelent, hogy nem számítok kiemelkedő táncosnak, de itt azért néha sztárnak éreztem magam (röhög). :D
Voltak pillanatok, amikor egyszerűen csak élveztem, hogy figyelnek rám az emberek. Az egyik ilyen momentum akkor volt, amikor teljesen hirtelen egy velem szemben táncikáló srác a derekamnál fogva felkapott én pedig így logikus, hogy magasabbra kerültem mindenkinél, hát, mit ne mondjak, jó érzés volt az a sok taps. :D A másik pedig akkor volt, amikor egy brazil sráccal táncoltunk...hát az nagyon vicces volt, de ritkán táncoltam ilyen jót egy buliban. :D /nem igazán csípem, amikor bámulnak rám az emberek, de most kifejezetten jólesett :) /.

Ma Strasbourgban voltunk - de nem indult ám akadálymentesen a nap, nehogy azt higgyétek. Ez azt jelenti, hogy az ébresztőórám nem csörgött reggel hatkor, arra keltem fel, hogy Anita hívott 6:54-kor. Hát, világ életemben nem kaptam össze még magam ilyen gyorsan - ez 10 percet jelent. Olyan szinten kapkodtam, hogy olyat még nem csak buli utáni napon, máskor sem csináltam még. Szó szerint szaladtam a metrókhoz (ugyanis persze, hogy át kellett szállni), de meg is bántam, ugyanis fél órát kellett ácsorognunk a főpályaudvaron, amíg mindenki befutott, de hát ezt nem tudhattam előre. Egyébként ez is roppant érdekes, ugyanis a pontosság itt teljesen mást jelent, mint otthon. Az órákra tökéletesen illik az "akadémiai negyedóra", ugyanis a tanárok mindig annyit késnek, sőt a barátaink sem a pontosságukról híresek. Otthon például ez tök abszurd...még azt mondom, hogy előrejelzés nélkül 5 perc késés még úgy elfogadott, sőt, ha kapok hívást, még a 10 perc is oké lehet, de azért a 15-30 percek...hát, szerintem megőrülnék, ha annyit kéne várnom valakire egy találkozókor.

11-re már Franciaországban voltunk, ami amúgy nagyon tetszett, izgalmas volt minden egyes felirat, valószínűleg azért, mert nem értettem őket. :D Viszont Strasbourgot kicsit Velencéhez tudnám hasonlítani. Nem csak a várost keresztülszelő folyó miatt, az utcák is olyan rejtélyesek. Kacskaringós, macskaköves közök, mindenféle aprócska bolttal, souvenirekkel, sok-sok virággal és levegőt átitató újdonság érzésével.
Tettünk egy fél órás városnéző hajóutat, ami roppantmód tetszett; láttuk az Európai Parlament és az egyetem épületeit is, a folyóra néző csinos villákat és takaros lakásokat (melyek bármelyikében eléldegéltem volna, de hát nem csoda), színházakat, múzeumokat és minden olyan látványosságot, ami elérhető közelségben volt. Ez után ebédelni szerettünk volna, de bizony ez sem ment könnyen:
Beültünk egy étterembe, ahol csak franciául beszélt a pincér, étlap nem volt, de az árak az eget verték, úgyhogy innen azonnal leléptünk - kicsit gáz volt, de nem tudtunk mást tenni.
A második helyen majdnem ledőltem a székről, amikor megláttam, hogy egy rántott hús - hasábburi kombó 20 euró, úgyhogy kénytelenek voltunk kifizetni három eurót egy limonádéért - ami a legolcsóbb inni volt, majd mikor mondtuk, hogy fizetni szeretnénk (hogy ismét odébbálljunk), a pincér mérgesen és kicsit bunkón odavetette, hogy ide csak inni nem lehet beülni, amit kifejezetten pofátlanságnak tartottam, úgyhogy a franciák vendégszeretetétől azért nem aléltam el.
A harmadik helyen szerencsére az árak már elfogadhatóbbak voltak, beszélt németül a pincér, maradtunk a megszokott pizzánál, az végül is majdnem mindenhol finom kell, hogy legyen, úgyhogy legyőztük az éhségünket. :)

Ez után elmentünk a dómba, ahol szinte alig jutottam szóhoz. Imádom a spirituális helyeket és minden egyes alkalommal rácsodálkozom, hogy az emberi tudás és munka ötvözete, milyen gyönyörűségeket tud létrehozni. Amint megláttam a mécsestartó állványt, azonnal tudtam, hogy meg kell gyújtanom egy gyertyát. Nem tudnám megmondani, miért éreztem ezt, de tökéletesen biztos voltam benne, hogyha nem teszem meg, akkor később ezen fogok rágódni és bosszús leszek, amiért nem gyújtottam mécsest. Nem szoktam mindenhol ilyet csinálni, sőt talán eddig még csak egyszer tettem ilyesmit, de most megmagyarázhatatlan késztetést éreztem rá. :)

Amit sajnálom kicsit, hogy kihagytunk, az a portrékészítés volt. 15 euróért készítettek volna rólunk portrét vagy karikatúrát, ami rendkívül jó lett volna, de sajna nem igazán volt időnk leülni, mert egy csomó mindent meg kellett néznünk. Amikor viszont már rettenetesen fájt a lábunk - hiszen nem csak az éjjelt táncoltam át, hanem még az azt követő fél napot is sétával töltöttem-, leültünk az Ill folyó partján, kezünk egy kis házi készítésű édességgel, melyet egy cukor shopban vettünk, az bizony mennyei érzés volt. :)
Ez a nap is szépen eltelt, már alig várom, hogy ágyba bújhassak és aludhassak egy jót, mert lassan leborulok a székről, alig bírom nyitva tartani a szemem. :D

Befejezésként pedig: néhányan bizonyára tudjátok, hogy nem állnak messze tőlem a boszis dolgok - itt azért nem a vuduzásra gondolok, azért az elég erős lenne. Mostanában egyre jobbak a megérzéseim, illetve néhány dolog megtételére szinte belső késztetést érzek (lásd a dómban a gyertyás történetet) és kicsit meg is ijedtem, amint beléptem a kapun és elindultam a szobám felé, ugyanis pont azon merengtem el, hogy vajon a mamámék válaszolnak-e a múlt héten elpostázott levelemre. Majd kinyitottam a postaládát és ott volt a válaszlevél. Nem is az a fura, hogy mennyire ráéreztem arra, hogy fogok kapni egy küldeményt - itt ugyebár szombaton is van posta-, hanem az, hogy egész nap "nem volt időm ezzel foglalkozni", épp csak pár másodpercre villant át az agyamon ez a kérdés, még pedig egy perccel azelőtt, hogy kinyitottam volna a postaládámat... Elég érdekesek ezek. :)

Kedves Naplóm!

Nagyon röstellem, hogy egyre kevesebbszer írok hosszabb lélegzetvételű bejegyzést, de egyszerűen hihetetlen, ami itt van. Csupa érdekesség, új arcok és rengeteg tennivaló/program vár ránk minden nap, éppen ezért esténként 9 körül érek haza és az utolsó gondolataim a következők: fürdés és sipirc aludni.
Ma lesz az ESN (Erasmus Student Network) program nyitóbulija, ami 10-kor kezdődik - persze itt is illik késni kicsit -, majd körülbelül két óra alvás után bevesszük Strassburg városát.
Remélhetőleg nem leszek nagyon KO, amikor este fél 9 körül hazaérünk, igyekszem jó sokat írni majd, mert bőven van mesélni valóm (elkezdtem azon gondolkozni, hogy mi lenne, ha videóra venném azt, ahogy elmesélek pár dolgot, mert úgy sokkal-sokkal könnyebb lenne...lehet,hogy kipróbálom majd!)
Azért is mászkálunk mostanában mindenfelé, mert képzeld el, két napja 20 fok van, ezért igyekszünk minél több D vitamint magunkba szívni, miközben kiélvezzük az utolsó napsütéses órákat.

Ne feledd, holnap!
xoxo

15-én kezdetét vette idekint is (épp idejében amúgy :D) a téli szemeszter, tegnap azonban nem volt órám, csak ma. Összesen 5 órát vettem fel, ezek közül ha minden jól megy, kettőt talán otthon is el tudok fogadtatni, de ezt majd a későbbiekben meglátjuk. :)
Sajnos az ötből három órám nem a főépületben van, hanem Frankfurt egy másik városrészében, ahol az Erasmus-központ is van, itt csak olyan órákat lehet tanulni, amelyek többségét külföldi diákoknak hirdetik meg. :)
Holnap két órám lesz, az egyik szerencsére az "igazi" egyetemi épületben, aminek felettébb örülök, ugyanis igyekeznék minden időmet ott tölteni, ha lehetne, mert egyszerűen fantasztikus az a környék. :) Barátságos, kellemes, biztonságot árasztó és kultúrával teli. ;)
A rossz hír, hogy tegnap már a téli kabátomat kellett felvennem, mert lassan annyira hideg van, hogy sapka nélkül lefagy az ember feje, és ennél csak rosszabb lesz az állapot...
Persze sokan elég furán néznek ám ránk, mert körülbelül úgy nézhetünk ki, mintha két kis hóember totyogna a metróból a suli felé. A cserediákok közül azok, akik például Finnországból vagy onnan északról jöttek, lazán mászkálnak pólóban meg pulcsiban, mondván, hogy náluk ez az időjárás teljesen tavaszias és nagyon kellemes...hát nem tudom, milyen beteg ember mászkál 10 fokban egy szál pulcsiban, de én köszönöm, inkább nem utánoznám a példáját. :D
Reggelente mindig megörülök neki, hogy a napocska sugarai besütnek az ablakon, de:
1) vagy egy órán belül ellepik a felhők az égboltot és nyoma tűnik a napsütésnek
2) vagy annyira megtévesztő a dolog, hogy azt hiszi az ember, mennyire jó idő van odakint, aztán a francokat...ugyanolyan hideg van, mintha nem sütne a nap. :(
Mindenesetre most beszélnünk kell az összes tanárral, nyomatékosítjuk jelenlétünket, de remélhetőleg itt nem lesz semmi gebasz. Már most várom kicsit a hét végét, mert pénteken Erasmus parti lesz (remélhetőleg klasszisokkal jobb, mint amilyen a múltkori buli volt), szombaton pedig max. 2 óra alvás után indulunk Franciaországba, Strasbourgba. :) Nagyon szupi lesz! :))

"Az ördög nem alszik. Fülig csipás lehet már a rohadék."

Ma valakinek segítenem kellett és őszintén bízom benne, hogy megkönnyítettem számára egy döntést. Nem abban reménykedem, hogy jól fog dönteni, ugyanis ilyen önző dolgot nem szabad kérni. Ha valahol elrontottuk, idővel úgyis feltűnik, ha két és fél év után, de akkor is. Azt szeretném, hogy azért válasszon a lehetőségek közül, mert ő úgy szeretné. :)
A lelki támaszhoz pedig előkerestem a 20 darab levelet, amit még a huszadik születésnapom alkalmából kaptam, ugyanis rögtön tudtam, hogy a harmadik borítékban lapuló idézetre lesz szükség, az ilyenkor a nagyágyú.
Ám kíváncsiságomat nem tudtam visszatartani, így újból (mert már párszor megtettem) elolvastam az összeset. Egytől egyig, sorrendben. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szökött könny a szemembe már az első sorok után, sőt, jó pár zsebkendőt is elhasználtam, ugyanis kicsit letargiába estem. Totál honvágyam lett és a legrosszabb az, hogy eddig tagadni próbáltam. Persze ez teljesen természetes - mondom én, hogy nyugtassam magam-, csak fura érzés, hogy hiába próbálom belakni a szobámat,ahol még sok időt fogok eltölteni, sosem lesz úgy igazából az enyém. :(
DE: holnap új nap kezdődik és a felkelő Nap sugarai eloszlatják a kétségek és félelmek fekete felhőit. :)
Rettentően hiányoztok, de bátorít a tudat, melyből az erőt merítem, hogy mindenki ott lesz nekem, amikor hazaérkezem.
Szép álmokat!

"Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért, mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod."

szakad az eső...

"Az életedet nem a lélegzetvételek száma határozza meg, hanem azok a pillanatok, amikor eláll a lélegzeted."

A pihenés/semmittevés napja. :)
Néha ilyen is kell, és megmondom őszintén, olykor szüksége is van az embernek arra, hogy 10kor ébredjen, frissen és üdén, délig pizsamában lófráljon, majd összeszedje magát és aktív pihenésbe kezdjen - egyedül vagy csoportosan. Nem tudtunk elmenni ma a Palmengartenbe, mivel elég rosszra fordult az idő és nagyon fújt a szél, kicsit aggódom is amiatt, hogy a holnapi programunk is ugrani fog, pedig a kalandpark-dolog elég jónak tűnik. :)
A mellettem lévő szobában lakó elég harsány leányzó miatt (aki kb. ordítva skypeol) előkotrom a fülest és kedvenc sorozatom új évadának nyitó epizódjába merülve folytatom tovább a lustálkodást! ;)

"Az ízlésem a lehető legegyszerűbb. Mindenből beérem a legjobbal."

Mostanában kicsit sok a program, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a későbbiekben például a suli miatt csak kétnaponta fogok tudni jelentkezni, de mindig igyekszem majd, hogy behozzam a lemaradást vagy hogy teljesen megelőzzem az esetlegesen fellépő hiányérzetet. :)
Tegnap folytatódott az egyetemen az orientációs hét, ami nem a főépületben volt, hanem egy különálló építményben, szerencsére azonban könnyű volt megtalálni a találkozási pontot, mert mindenki oda igyekezett, mi meg csak követtük a tömeget. Itt rendezték ugyanis az elsőéveseknek a nagy egyetemi börzét, mindenféle külföldi ösztöndíjas programok, a nagybetűs ÉLET és még sok tudnivaló (álláslehetőségek, hallgatói egységek, szabadidős lehetőségek) bemutatásával. Leginkább az otthoni Educatio kiállításhoz tudnám hasonlítani a programot, ugyanis különböző standokat állítottak fel a szervezők, nagy transzparensek hirdették, hol miről tudhat meg az ember érdekességeket, satöbbi. Ami mosolyt csalt az arcomra, az az úgynevezett Schultüte-hagyománya volt:
Erről annyit kell tudni, hogy Németországban a kisiskolás gyermekek (gondolok itt az első osztályosokra) a legelső tanítási napon kapnak egy csúcsos kalapot, ami tele van édességgel, hogy könnyebben átvészeljék a családtól távol töltött időt (ezt még régen német órán tanultuk :D). Tegnap ilyen kis kalapokat is osztogattak a felsőbb évesek,  ám édességek helyett az egyetemisták legnagyobb/legfontosabb barátait csempészték a fejfedőkbe: toll, jegyzettömb, vonalzó és hasonlók - a különböző alkoholszármazékok, úgy tűnik, nem szerepelnek a listán. :))
Ez ilyen egész napos program volt, mire hat körül hazaértem, már kezdhettem is készülődni, hogy időben odaérjünk az Unistart-partyra - ez utóbbi nem egészen sikerült.
A problémát a hazajutás kérdése jelentette. Az utolsó metró fél kettőkor indul, az első pedig csak 4-fél 5 körül. A kettő közti holtidőben éjszakai buszok tölti be az összes közlekedési eszköz szerepét, ezek útvonalát azonban nem ismertük, ráadásul segítséget sem igazán tudtunk kérni. Taxizni abszolút nem éri meg, mert rettentő drága mulatság, ezért azt rögtön ki is húztuk a listáról.
Végül az idő eltöltésével nem is igazán volt baj, ugyanis a "10-re odaérünk"-elhatározásunk kudarcba fulladt, így csak fél egykor léptük át a Casino küszöbét. Itt pedig egy csomó újdonsággal szembesültünk...
A ruhatárhoz rettentő sokat kell sorban állni, már teljesen el is szoktam tőle, ugyanis a dunaújvárosi bulikkal ellentétben Pécsen nem igazán kell az ilyesmire várni - jobb esetben. Tehát nagy nehezen kivártuk a sorunkat, aztán kiderült, hogy az épületben abszolút nem lehet készpénzzel fizetni, bonokat kell báltani ahhoz, hogy kapj később valami italt - mi ezt a lépést ki is hagytuk, reménykedve abban, hogy majd az udvarias fiatalemberek meghívnak minket valamire. :) (és be is jött)
Ami felettébb szomorú, hogy a németek nem igazán tudják, milyen az, hogy eszméletlenül hiper-szuper jó buli...igazán be kéne íratni őket egy Pécsi Est vagy Cyrano tanfolyamra. Ha a nuku ritmusérzék párosul a csodálatos német zenékkel, sőt még karon is ölti a megbotránkoztató mozgást, akkor abból semmi jó nem sül ki. :D Maximum annyi, hogy az ülve lábukat fájlaló lányok jókat röhögnek, és lássuk be, ínséges időkben még az is jó lehet, de mint mondtam, más pozitívum nem igazán volt, csak az italmeghívás meg a sok nevetés - kezdetnek talán nem is olyan rossz ez, remélhetőleg... :)
A legrosszabb dolog viszont, amit baromira nem szeretek a németekben, hogy eszméletlen módon lökdösődnek. De nem ám csak a heringparty-bulikon, hanem mindenhol, és ez messze van attól, ahogy a budapestiek az Oktogonon nekimennek másoknak, teljesen más, higgyétek el. Olyannyira, hogy soha senki nem tud még egy 'schuldigung-ot vagy egy sorry-t sem kinyögni, sőt, a nyomatékosítás kedvéért sokszor még a babakocsis anyuka is rátolja a lábadra az amúgy állandóan ordítva síró gyerekét (egyszerűen nem tudom, hogy ők mit csinálnak rosszul, de amikor babakocsis anyukát látok, az előtte fekvő szegény csemete állandóan bőg). Ma például épp a kikötődött cipőfűzőmet próbáltam meg fél lábon egyensúlyozva, amolyan gólya-pozícióban bekötni, amikor hátulról valaki a táskájával olyan szinten meglökött, hogy kis híján elhasaltam a földön - egyetlen egy mákom az volt csak, hogy baromi jó reflexeimnek köszönhetően az utolsó utáni pillanatban megkapaszkodtam a bal kezemmel...és ilyenkor ne menjen fel az emberben a pumpa?! /úgyhogy azt inkább nem is ecsetelném, milyen multikulturális a németkék viselkedése egy buliban/
Szerencsére ma azért jó dolog is történt: befizettem kettő külföldi, egynapos kirándulást. 20-án Strassburgba, november 3-án pedig Amszterdamba utazunk busszal. Már nagyon várom! :))
Hál' Istennek, már a diákigazolványunk, az úgynevezett Goethe Card is megérkezett, ezzel pár helyre teljesen bérmentve tudunk belépni, ingyenesen utazhatunk vele, sőt még fizetőeszközként is használhatjuk (természetesen miután töltöttünk rá egy bizonyos összeget). :)
Holnap valószínűleg egy kis főzőcskézés után ellátogatunk a Palmengartenbe, ez az egyetem botanikus kertje, ahová bármikor be tudunk menni, óriási terülten helyezkedik el, különböző pálmafajták és más egzotikus növények övezik, majd készítek fényképeket e csodás helyről is. :)
Vasárnap pedig egy Mecsextrém szerű parkba megyünk egy kicsit sportosan szórakozni, remélhetőleg nem fog esni az eső, mert abban az esetben valószínűleg lefújják a progit. Majd meglátjuk! :)))

U.i.: ahogy ígértem, hoztam is Facebookra a liftes videót, csekkoljátok! ;)

Eddig úgy néz ki, hogy ma nem fogok tudni sztorizni, mert rengeteg dolgom volt ma és csak most értem haza... a "pech" az, hogy ma éjszakai programunk is van, úgyhogy futok is készülődni.
Levideóztam Nektek a liftet az egyetemen, holnap azt is meg tudjátok már lesni!
Addig is puszi: E. :)

A mai nap azzal telt, hogy össze-vissza kavarogtunk a belvárosban...ahhoz képest, hogy az egyetem épülete többszöröse a PTE-nek, elég nehéz volt megtalálni az egyetemvárosi részt (ugyanis ennek az építménykomplexumnak óóóóóóriási terület kell), holott még térképünk és brossúránk is volt. Mondjuk tény, hogy nem először fordul elő az az idegesítő eset, mint ami ma is megtörtént velünk. Nevezetesen a Grüneburgweg 1. számú házát kerestük, erre az utca névtáblája alá annyi volt odabiggyesztve, hogy 2-8. Akkor hol a fenében lehet az egyes szám, ha az utcában a kettessel jelölt az első?! Hiába kértünk segítséget, csak olyan okosságokat kaptunk, hogy az egyes a kettes mellett van... - na ne :D -
Így hát lekéstünk egy orientációs előadást (nem is volt belőle gond, ugyanis amint beültünk a másodikra, rájöttünk, hogy totál fölösleges volt végigvárni egy órát, ugyanis az Erasmus programmal cserediákként tanulókról szóló fejezetnek se híre, se hamva).
A kurzusfelvételről (ahhoz képest, hogy hétfőn már kezdődnek az órák) semmit nem tudunk, de a kedves tanár úr, aki végig poénkodta az előadását, csak legyintett egyet és azt mondta, hogy majd ő utánajár. :)
Jééééé, milyen érdekes...errefelé nem neked kell minden után fejvesztve rohangálnod. Pirospont! :)
Kicsit megint eltértem a tárgytól...tehát a méretei ellenére nehéz volt megtalálnunk az egyetemet, de amint az utolsó lépést is megtettem és beléptem a kapun...hát, egy másodpercre elállt a lélegzetem. Az egyetem épülete modern, ám egyáltalán nem kérkedő, szabályosan félkörbe épített együttesekből áll, melyek előtt egy extra zöld fűvel borított park terül el, azon pedig jó pár szobor is látható - ezek még inkább izgalmasabbá, kissé múzeumszerűvé teszik ezt a felsőoktatási intézményt, de mégsem fél bemenni a főbejáraton az ember, inkább a puszta kíváncsiság hajtja, a vágy arra, hogy felkutassa az összes rejtett zegzugot. :)
Ma ugyan csak a legelső épület aulájának 20 méteres körzetében mászkáltunk, de már most tudom, hogy holnap rettentően fogom várni, hogy végre beléphessek a világosbarna márványra hajazó kőzettel lerakott előcsarnokba. Szerencsére ezután már több helyet tudunk meglátogatni, ezzel párhuzamosan is több tapasztalatot szerezve arról, melyik teremhez hová kell menni, hol vannak a legnagyobb előadók ésatöbbi. :)

A hagyományoktól most sem térek el, hoztam Nektek egy érdekességet:
Sajnos videót még nem tudtam készíteni róla, de hamarosan azt is hozom, mert úgy könnyebb lesz megérteni azt, amit most nagy vonalakban próbálnék szemléltetni.
Az egyetem épületén belül nincsenek normál liftek, helyettük "egy személyes fadobozok vannak". Ez annyit jelent, hogy van 2 darab sín egymás mellett, az egyik felfelé mozog, a másik pedig lefelé. Minden egyes doboz-liftbe egy személy fér csak el és itt még minden hagyományos lenne, ha lenne a liftecskének ajtaja... ugyanis képzeljétek el, hogy nincs. Hívó gombra abszolút nincs szüksége, ugyanis a dobozok egymás után jönnek-mennek, megállás nélkül mozognak, ergó annyi időd van, hogy gyorsan beszállj, aztán a kívánt emeleten pedig kiszállj. Amikor ezt így  mesélték nekem, először teljesen bepánikoltam, hiszen ajtó nélkül liftezni?! De felvilágosítottak, hogy van kapaszkodó, és ebből a típusú liftből bizony kiesni sem lehet. Így hát el is határoztam, hogy holnap egyrészt levideózom nektek, hogyan is funkcionál ez a fura találmányt, sőt, ki is fogom próbálni, hogy lássátok, tényleg nem vagyok beszari! :D

Ajjajjj...már 10 óra is elmúlt...szépen eltelt ez a csodááááááás nap :)
Reggel fél hétkor keltem (és ez azért érdekes, mert amióta idekint vagyok, még sosem kellett ilyen korán kelnem, mondhatom, eléggé nehezemre is esett :D), de hamar elfelejtettem a kellemetlenségeket, ugyanis tudtam, egy remek nap vár rám. Ma ugyanis fél 10kor elindultunk hajóval Seligenstadtba - de előtte bedobtunk a Starbucksban (végre!!!!!) egy morning coffee-t, hogy vidám legyen a napunk -, majd megkezdtük a fedélzetre a beszállást és már el is távolodtunk a mólótól.
Seligenstadtot (pár köztes megállóval) délután egy órakor értük el, el is indultunk hamar, hogy a rendelkezésre álló három órában tökéletesen fel tudjuk fedezni a környéket. :)
Sétálgattunk a szűk, kockaköves utcákon, melyek rendjét olykor megbontotta egy-egy takaros kereskedés kirakata, ám az egész kisvároska hangulata olyan szerény és titokzatos volt, hogy minden rendezettnek tetszett. A szokásos turistalátványosságokon kívül (templom, főtér) találtunk egy kastélyt, amit akár egy Disney rajzfilmbe is el tudnék képzelni. A helyet egyébként csak a szemfülesebb látogatók találhatják meg, ugyanis a bejárata el van rejtve a kíváncsi szemek elől. Maga a kastély nem látogatható, de előtte a múzeum,melynek fala szép zöld növényekkel befuttatott, régies stílusú, egy nagy, őszi színekbe burkolózott, fás parkra nyílik. A kis ajtón aztán be lehetett lépni a kastély színpompás kertjébe (nagy szerencsénk volt, hogy délután kisütött a nap, hiszen az ilyesmi felhős időben nem ragadja annyira magával az embert), melyet itt-ott épp a kertész szedett rendbe. Egyszerűen csodás volt, ahogy az ember végigtekintett a sokféle növényen, melyek mindegyikének adtak valami fantázianevet - egy citromsárga virág például a Funny Face nevet viselte. :)
Egyszer csak arra eszméltünk fel, hogy a sok fotózással meg rácsodálkozással már másfél óra eltelt, így útra keltünk, hogy sétáljunk még egy kicsit a belváros hangulatos utcáin. Előhívattam pár fotót, amit holnap remélhetőleg postára tudok adni mamiéknak, majd megakadt a szemünk egy aprócska, finomságokkal telerakott kirakatú üzleten. Anitával gyorsan egymásra néztünk és (sajnos) azonnal tudtuk, hogy ennek vásárlás lesz a vége. A boltocskára a Teázó vagy Csokizó nevet tudnám mondani, és tökéletesen megegyezik az amerikai regényekből merített ismeretekkel - tipikusan az a hely, amit anyu élete végéig boldogan üzemeltetne (amint beléptem, tudtam, hogy neki ez 100%-ban elnyerné a tetszését).
A falak pasztellszínekkel voltak festve, azokat azonban teljes méretében kitakarták a plafontól padlóig érő polcok, melyek roskadásig voltak tömve mindenféle földi jóval. A bal oldalon érdekes ízkombinációjú teák, mézek és cukrok sorakoztak, a középső polcokat vintage stílusú, virágmintás bögrék és szalvéták borították (melyeknek mindegyikét szívesen hazavittem volna), a jobb oldalon pedig üveg mögött, illetve egyenként csomagolva sorakoztak a kézzel készített édességek, bon-bonok, pralinék és csokoládék.
A legjobban azonban a hátsó kuckó tetszett, ahová leülhetett a vendég és bármit kipróbálhatott, ami a boltban csak megtalálható volt. Jobbnak láttam hamar továbbindulni (természetesen egy csomag cukorka társaságában), mielőtt még befeküdtem volna a csokiszökőkút alá - meg természetesen az sem utolsó szempont, hogy a hajót is el kellett csípnünk. :)
Ugyan a jegyet kedvezményesen vettük meg (hála a beiratkozásnál kapott kuponfüzettel), viszont a sétahajón lévő bár, illetve étterem kínálatát nem a mi pénztárcánkhoz mérték...három óra oda, majd négy óra vissza (egy kis várakozással megspékelve) bizony sok idő, önkéntelenül is megéhezik, megszomjazik az ember. Próbáltunk azonban szerényen fogyasztani, valamennyire sikerült is, de aztán mindenről megfeledkeztünk, amikor megpillantottuk Frankfurt fényeit visszatükröződni a folyón... Ilyenkor átkozom a fényképezőt, ami lemerült, no meg a telefont is (amit alapjában véve rettentően imádok), hogy nem tudtam megörökíteni azt a lélegzetelállító esti képet, de ami késik, nem múlik! :))

Utazások alkalmával mindig látok számomra érdekes/értékes embereket. Ez alól a mai nap sem volt kivétel :)
Rögtön kiszúrtam magamnak egy 60 és 70 év közötti bácsit, amolyan angol előkelő, de nem sznob stílusban felöltözött, ősz hajú férfit. Az arca szelídséget árasztott, nem szokás fiúkra ilyen szót használni, de egyszerűen tündéri volt. Ilyesminek képzelem el a férjemet 50 év múlva...kicsit a mesemondó bácsikra hajazott, bár lehet, hogy csak azért, mert újságot olvasott a kerek szemüvegében. A kisugárzása rögtön kíváncsivá tett (ilyen a természetem) és lopva oda-odalestem a teásbögrém mögül, hogy mikor mit csinál. Néha pont akkor nézett fel, amikor őt figyeltem, olyankor barátságosan elmosolyodott és újra belemélyedt az újság nyújtotta élménybe. Kiszállás előtt hagyta, hogy a felesége megigazgassa a nyakába kötött kendőt, majd együtt letelepedtek egy napsütéses padra és egymást átkarolva figyelték a tovasuhanó part menti villákat. :)

Végre valahára sikerült elintéznünk a Bevándorlási Hivatalban a bejelentkezést. Egyébként ez is teljesen máshogy működik, mint otthon. A Bürgeramt honlapján lehet online időpontot foglalni, kapsz egy számot és ez alapján fognak téged az adott nap adott percében hívni. A biztonság kedvéért már negyed órával hamarabb odamentünk, ne adj' Isten, hátha hamarabb szólítanak (bár ilyen még véletlenül sem fog megtörténni egyik hivatalos közegben sem).
Amint felmentünk a mozgólépcsővel a várakozóterembe, rögtön megértettem, miért ajánlatos előzőleg időpontot kérni. Vagy 100 ember ücsörgött a székeken, kezükben szorongatták a számmal ellátott kis cédulákat. A társaság egyébként totálisan különböző népcsoportokból volt összeválogatva. Voltak rajtunk kívül még beiratkozni vágyó fiatalok (bizonyára külföldi hallgatók), de a többi emberről egyáltalán nem tudtam megállapítani, milyen nemzetiségű.
Tehát ott várakoztunk, és majdnem rosszul lettem, amikor megláttam, hogy a kijelzőn 1330 körül jártak a számok - 2-5 percenként hívtak mindig valakit-, az én számom pedig a 9129 volt...na most erőteljesen reménykedtem, hogy nem sorban megy a számozás, mert az bizony elég nagy szívás lett volna.
Szerencsére pontosan háromnegyed négykor felvillant a táblán a bűvös szám és már battyogtam is a megadott asztalhoz. Ott gyorsan elmagyaráztam, miért is vagyok itt, a szemtelenül fiatal hölgy pedig elkérte az irataimat és felvette az adatokat. Azt mondjuk nem értem, hogy miért volt szükség például a vallási hovatartozásomra, de hát végül is "a cél szentesíti az eszközt", én pedig inkább azon örömködtem, hogy végre megvan az a nyavalyás A4-es lap, amiért annyit kellett mászkálni össze-vissza.

A nap másik fénypontja az első németországi mosás volt. Na most, a számomra tök idegen rendszerhez segítséget is kellett kérnünk (csak az én cuccaimmal nem telt volna meg egy mosógép, így Anitával közösködtünk megint, ezért a többesszám)...és bizony a dolog korántsem volt egyszerűnek nevezhető.
Először is vettem 5 euróért az irodában egy chip-es kártyát, amire töltöttem fel még 5 eurót (egy mosás ugyanis 2 euró, 15 percnyi szárítógép-használat pedig további 50 cent). Magába a mosópincébe is csak a kártyával lehet belépni, azzal kell kinyitni az ajtót...
A következő lépés a mosógép beüzemelése volt: szépen megtöltöttük a masinát ruhákkal, kiválasztottuk a megfelelő üzemmódot (ami megint csak nem volt egyszerű lévén minden teljesen máshogy, mint otthon), aztán oda kellett mennem egy ilyen automata szerűséghez, ahol a megfelelő számú mosógéphez tartozó gépbe be kellett dugni a mosókártyát, melyről a kütyü leemelte a megfelelő összeget, és csak mindezek után lehetett beindítani a mosógépezetet.
Itt egy röpke 48 perces szünet következett - eddig tartott a  mosási program.
Az utolsó lépés pedig a szárítógép beüzemelése volt. Na most, ez elég problémás volt, ugyanis soha életemben nem láttam még eddig ipari szárítógépet, nem hogy tudjam, hogyan is működik az. A lány, akitől már a mosáshoz is segítséget kértünk, mosollyal az arcán - kicsit önelégültnek tetszett a feje,hogy megint csak ő tud rajtunk segíteni- odajött hozzánk és rámutatott a 19-es gépre, hogy pakoljuk bele a vizes ruhákat. Már akkor feltűnhetett volna, hogy a 19-es szám közelében nekem sosincs mákom, mondhatni mindig történik valami szerencsétlenség, de hát a naivitásom itt is megmutatkozott, így készségesen bepakoltunk az óriási gépre, amibe egyébként még szerintem én is belefértem volna (szóval ha télen fázom, már tudom, hová fogok menni melegedni :D).
Ezután megint odamentem a pénzlevevő cucchoz és rögtön fél óra szárítást állítottunk be, mert a télikabátoknak biztos több idő kell, hogy teljesen megszáradjanak. Le is vették az egy eurót a kártyáról, ám a gépet nem tudtuk sehogy sem beindítani. Odajött a német lány is, próbálkozott mindenféle gombbal meg kombinációval, aztán benyögte, hogy biztos elromlott... ekkor odasiklott a szemem arra az átkozott 19-es számra és magamban káromkodtam egy szépet... elveszett egy eurónk!!! Ezt nevezik tanulópénznek :D
Átpakoltunk egy másik gépbe és a biztonság kedvéért csak negyed órát állítottunk be, majd be is indult a szárítógép - tök jó, ez is így forgatja a cuccokat meg minden :D (ismétlem: sosem láttam még ilyet azelőtt)

A tanulság pedig: kerüld a 19-est, ha kedves az életed! :D

További képekkel bővült a galériám, ugyanis ma elmentünk az állatkertbe. A beiratkozáskor kaptunk egy kuponfüzetet, amiben van kb. 100 darab kedvezményre feljogosító cetli, az állatkert például 3 euróba került - na most, Magyarországon hol megy el az ember 900 forintért állatkertbe?! :))
Először fenntartásaim voltak ezzel a Zoo-dologgal, ugyanis amint leszálltunk a  megfelelő metrómegállónál, emeletes házaknál lyukadtunk ki, így jogosan hittem, hogy rossz helyen vagyunk, hiszen egy állatkertnek mégiscsak óriási területre van szüksége. Ám megpillantottuk a kasszához mutató nyilacskákat és kicsit elszontyolodtam, hogy milyen helyre is építették ezt az állatkertet, kívülről elég lepukkantnak tűnt. Aztán mintha a kapu valami titkos átjáró lett volna valamiféle másik dimenzióba, egy szempillantásra átváltozott minden...apám, olyan királyul volt megcsinálva a park, volt tó, szökőkút, mindenféle fura növény, ami esőerdő és dzsungel látszatát kelti - természetesen élő fákról, bokrokról beszélek. :)
Volt madárház, majomház, tropikárium szerűség, denevérbarlang, minden... nagyon szupi volt, 4 órát töltöttünk el odabent, és abból kb. negyed órát ültünk, amikor is gofrit ettünk és kávét kortyoltunk hozzá. :)
Egyetlen egy dolgot hiányoltam csak, az pedig Magyarországon szinte minden állatparkban van...óriási méretű akváriumot, ami elé oda lehet állni fotózkodni úgy, hogy a háttérben meg ott úszkálnak a színesebbnél színesebb halacskák. Nem elégedetlenkedek, mert az élmény teljes mértékben megérte az árát, csak imádom nézni a szép halakat és emiatt kicsit elszomorodtam, de azt hiszem, a fényképezkedést sikerült máshol bepótolni. ;)

Holnap el kell mennünk a Bevándorlási Hivatalba (amit már kétszer elszalasztottunk, mert lekéstük az időpontot, most már viszont muszáj elintéznünk), aztán nem ártana elmenni a postára is, na meg lassan mosnom is kéne, csak hát azt még nem tudom, hogyan is funkcionálnak idekint ezek a dolgok, de majdcsak sikerül összeszerencsétlenkednem valamit. :D

Megint esett az eső...az a baj, hogy jobb idő itt már nem nagyon lesz, úgyhogy ki kell használni a kevésbé hideg napokat, hogy olyan dolgokat csináljunk, amit még havazás előtt mindenképpen érdemes. :)
Valamiért annak is van egy kis varázsa, ha úticél nélkül sétálgatunk a belvárosban. Egy-egy eldugott utcában értékes mindenes-boltot lehet találni vagy egy-egy percre megállhatunk az utcán zenélő emberek előtt. Sokan csak legyintenek és annyit mondanak erre, hogy: Ó, aki már tud valamit, az mind kiül a sétálóutcára... Szerintem ez egyáltalán nem igaz. Ha valaki még 80 évesen is tud bendzsón játszani vagy harmonikán tipikus német dalokat előadni, az már melegséggel tölti el az embert - vagy csak engem, de mindenki tudja, hogy imádom az ilyesmit, mert nem mindenki azért ücsörög a hidegben a járókelők között, hogy pénzt csikarjon ki belőlük.
Kicsit megint elkalandoztam...szóval ahogy kerestük a Tőzsde épületét (mert Anita kérésére visszamentünk a medve és bika szoborhoz fényképezkedni), kiabálásra lettünk figyelmesek. Már korábban is szemet szúrt, hogy rengeteg rendőr meg rohamosztagos sertepertél a belváros utcáin, de csak akkor bizonyosodtunk meg róla, hogy éppen valamiféle tüntetés zajlik, amikor a saját szemünkkel láttuk a sárga zászlókat. Véleményem szerint a törökök elégedetlenkedhettek, legalábbis a külsejük alapján annak tippeltem őket. Semmiféle rendbontás nem történt, csak érdekes volt a kontraszt: egy utcával arrébb vidáman fényképeznek a turisták, a szomszédos háztömb előtt pedig már hangosan ordibáló menetoszlop halad el. Nem sokkal később jobbnak is láttuk odébbállni, ugyanis egy fa előtt megláttunk egy hontalan embert, akit már pár nappal ezelőttről felismertünk:
Csütörtökön kellett mennünk a Commerzbankba számlát nyitni, de még volt majdnem fél óránk 4-ig, ezért leültünk egy kisebb parkba. Szép napsütéses idő volt, de a szél azért kicsit fújt...mindent egybevetve kellemes nap volt arra, hogy elidőzzünk egy padon. Gondtalanul társalogtunk Anival, amikor hangos köhögés-tüsszentés egyvelegét hallottuk pár méterről tőlünk. A mellettünk lévő padról azon nyomban felállt egy telefonáló férfi és ekkor megpillantottuk a kukást (már bocsánat), aki már vagy tizedszerre köhögött -ha lehet ezt annak nevezni-, az arca rákvörös volt és rettentő rosszul festett (titkon reméltem, hogy nem TBC-s vagy ilyesmi). Azonnal felálltunk és elmentünk...már azt is rossz szemmel nézem, ha valaki anélkül köhög, hogy a szája elé tenné a kezét, de ez már nagyon sok volt nekem. :D Próbáltam nem belegondolni, hogy mennyi bacilus került a körülöttünk lévő levegőbe.
Próbáltunk másik ülőhelyet keresni, de a városi parkokban mindig látni olyan fiatalokat, akik épp füveznek és tudatában sincsenek annak, hogy éppen merre vannak, így az ő közelükbe sem akaródzott leülni.
Tehát ma megint láttuk a rejtélyes bácsit, de esküszöm, ránéz az ember és elfogja a rosszullét. Fel nem foghatom, hogyan kerülhet bárki ilyen helyzetbe, olyan szomorú. :(

Hogy egy kicsit pozitívabb dolgot is említsek: kellemesen csalódtam például abban, hogy a Deutsche Post szombaton is rendesen végzi a dolgát. Este 8-ig ugyanúgy tud az ember levelet feladni, sőt a küldeményeket is kézbesítik délelőtt. :)) (most épp a német bankkártyát várjuk, ezért is nézem meg minden nap a postaládát).
Egyébként ez is érdekes. Bankszámlanyitás után 5 levelet kap az ember: egyet a PIN-kóddal, egy másikat az Online Banking felhasználónévvel, aztán egy harmadikat a netes felületre való bejelentkezés jelszavával, a negyedikben lesz a kártya, az ötödik pedig meglepetés - vagyis nem tudom, mennyire fogok meglepődni, de azt már elfelejtettem, hogy abban mi is lesz. :D
Kicsit mintha pazarolnák a papírt ezek a németek, de legalább biztosra mennek. ;)

"Ne feledd, ha az emberek összesúgnak a hátad mögött, az csak annyit jelent, hogy két lépéssel előttük jársz!"

A mai nappal is bölcsebb lettem :D Megfigyeltem ugyanis, hogy a német nagyon kitartó (többnyire) nép... ezt a következő történeten keresztül fogom elmesélni:

Ma voltunk a Nordwest Zentrumban, egy kis bevásárló körúton (igazából csak apróságokat vásárolgattam, a legbüszkébb a Vadcseresznye illóolajra vagyok, mert rettentő finom illata van, most is ezt érezni a szobámban - így kicsit legalább otthonosabbá varázsolhatom a teret, ahol fél évet fogok eltölteni). :)
Folytatom is, mielőtt eltérnék a  témától. Van egy PRIMARK nevezetű üzlet ebben a központban és igencsak felkeltette az érdeklődésemet, hogy mitől lehet olyan jó, ugyanis minden második embernek a kezében teletömött szatyrokat láttunk, melynek felirata a boltra utalt. Az elnevezés egy 3 emeletes butikot takart (mozgólépcsővel és minden szinten külön kasszával, amire szükség is volt, ugyanis ennyi embert még életemben nem láttam egy üzletben), ahol 3 és kb. 20 euró közötti árkategóriás cuccokat lehet kapni. Azt a fejetlenséget meg kupit soha az életben nem felejtem el, komolyan, mint a filmeken. A ruhák és cipők szanaszét dobálva a padlón - ezért is kellett jól figyelni, mert egy hirtelen előbukkanó bakancsban majdnem hasra estem, sehol a személyzet, aki a kuszaságból újra rendet varázsol. A boltban egyébként majdhogynem több volt a babakocsival közlekedő anyuka meg az össze-vissza rohangáló porontyaik, mint a fiatalabb generáció. A négykerekű járgányokkal lavírozó kismamákkal csak egy probléma volt, mégpedig az, hogy állandóan meglöktek valakit és a forgalommal szemben akartak előre jutni. Számukra nem létezett akadály, azt a babakocsit akkor is eltolták, ahová szerették volna, ha az nem fért el két fogas között...minden borult, mit sem törődtek a mérges arcokkal, ők akkor is csak mentek előre. Akadtak azonban kevésbé elszánt vásárlók is: egy csomó helyen találtunk telepakolt kosarakat, melyeket a türelmetlen gazdájuk csak otthagyott valahol a földön, vagy felakasztott (és ez még a jobbik eset) valahová.
Magamat még véletlenül sem mondanám türelmetlennek, de fehérneműt pl. csak találomra vásároltam ott. Csak a próbafülke előtt 30 méteres sor állt és akkor még nem is beszéltem a kasszákról. Egy sorban 10 kassza volt, előtte pedig labirintus szerűen tekergő korlátok között álltak a vásárlók. Szerencsére megspóroltuk a próbálás okozta aggodalmakat, illetve további lökdösődéseket - higgyétek el, ha ruháról meg cipőről van szó, akkor a nők mindenre képesek-.

Szomorúan konstatáltam azonban, hogy a leglogikusabbnak tűnő helyeken semmiféle souvenir árusító boltot nem találtam még eddig, pedig páran már a lelkemre kötötték, hogy vigyek nekik valamit, rögtön mondtam is, hogy semmi probléma, minden meglesz; de hát még nem igazán sikerült beváltani az ehhez fűzött reményeimet.

Holnap lehet, hogy csak nézelődünk és -ismét- bolyongunk egyet, de vasárnapra ha minden igaz, beterveztünk egy állatkertet, hiszen a hét utolsó napján minden zárva tart. Már látom is, hogy mindig ez fogja a legnagyobb fejtörést okozni: Mit is csináljunk vasárnap?! Nem lehet ugyanis egész nap "otthon" ücsörögni, itt nem. :)

"Legyél derűs! Programozd át magad a nap minden percében: töltődj fel olyan gondolatokkal, amik többé tesznek! Ha ideges vagy, vagy zavart, próbálj nevetni magadon. Nevess hangosan, nevesd ki azt a nőt, aki aggódik, gyötrődik, és azt hiszi, hogy az ő problémáinál nincs fontosabb a világon."

ma rettentő hideg volt és egész nap esett :(
Igazából semmi különös nem történt :D voltunk pár helyen, hogy majd veszünk egy-két dolgot, de azon kívül, hogy lejártuk a lábunkat, nem sok értelme volt ennek a napnak :/
Majd holnap...remélhetőleg nem fog szakadni az eső :)

Az mondjuk kifejezetten idegesít, hogy idekint mindenhol lehet cigizni...teljesen hozzászoktam már otthon, hogy nem lehet zárt helyen dohányozni, erre itt semmi ilyen szabályzás nincs és mindenki az arcodba fújja a füstöt...ez annyira nem tetszik. :/
És végül egy érdekesség mára: Frankfurtban elég komoly Dress Code van érvényben: ez annyit jelent, hogy a nők a szórakozóhelyekre csinosan kell, hogy menjenek (természetesen nem kisestélyiben, de ki kell csípniük magukat), ám a fiúknál még nagyobb a megszorítás. Zakóban és ingben, néhol nyakkendőben mehetnek csak be a lokálba, így sok férfiú inkább az otthon maradást választja, mondván, nem szeretnének egész éjjel öltönyben feszengeni. Végül is érthető... :)

"Éjszaka minden szebb. Éjszaka a világ csak félig látszik, a többit meg hozzáképzelheted."

A mai nappal megnyitottam Facebookon a Frankfurt-os mappámat is, oda fogom feltöltögetni a képek egy kisebb részét, hogy mindenki ízelítőt kaphasson belőle, hol is vagyok és miket látok. :)
Miután elkészítettük Anival az ebédünket, a régi opera épületénél találkoztunk a többi Erasmus Student-tel, hogy közösen fedezzük fel a várost. :)
Kicsit murisnak tartottam, hogy 2 kisebb szakaszra szakadt minden állomáson a csapat, ugyanis az egyik idegenvezetés németül (a nyelvben jártasabbaknak), a másik pedig angolul fojt (ez utóbbi azoknak, akik kicsit lustábbak voltak az intenzív nyelvi kurzuson).
A belváros nevezetességeit vettük sorra, de sokszor be kellett várni egymást, hiszen mindenki fotózkodott - avagy elkavarodott a vezérhadtesttől :D-, ráadásul mivel október 3-a ugye Feiertag idekint, minden tele volt ünneplő emberekkel, ezért elég nehéz volt mindig egyben tartani a csapatot.
A "túra" végén pedig felmentünk a Main Towerbe, egész pontosan 190 méter magasra, az 54. emeletre. :) Itt készítettem jó pár képet, de sajna a világhálón közzétéve elég gyér a minőségük. :/ (persze mielőtt bementünk volna a liftbe, kicsit reptéri volt a hangulat - le kellett venni a táskát meg a kabátot, órát és ilyesmiket, majd át kellett menni a kapun, ahogy azt az Airporton is csinálják ellenőrzéskor).
Kifelé jövet lehetett venni egy csomó souvenirt, mire hazaértem, meg is bántam, hogy nem vettem toronyház alakú gumicukrot vagy kitűzőt, úgyhogy majd valamikor visszamegyek szerintem, hogy pótoljam a hiányosságokat. :D


Holnap el kell intézni a lakcímet meg a lakhatási engedélyt, ezután pedig egész délutános programra tervezve bevesszük a Frankfurtban fellelhető Shopping-utcákat. :))
Remélhetőleg a Kemény munkával megszerzett pénz istene elég önfegyelemmel áld meg holnap! :D

U.i.: a libanoniaknál nincs rosszabb a koliban...egyszerűen olyan hangerővel beszélnek, hogy 5 szobával arrébb is hallom, amiről a konyhában diskurálnak...és még nem említettem a bulizási és éneklési szokásaikat. :D
(félreértés ne essék, ez nem hiszti!) :)

Ez a mai is egy hosszú, de eredményes nap volt - leszámítva azt, hogy megint eltévedtünk :D (de csak semmi büntetés ;))

Először is, reggel 9re kellett elmenni az International Office-ba, hogy hivatalosan is beiratkozzunk a Johann Wolfgang Goethe-Universität-re, amúgy a folyamat rendkívül gyorsan lement - kb. 5 perc volt -, de egy halom papírt kaptunk... Ezeket még nem sikerült teljesen átböngészni, de ami felkeltette az érdeklődésemet, az egy kuponfüzet, melynek segítségével múzeumokat, állatkertet, színházat, éttermeket látogathatunk vagy teljesen ingyen, vagy pedig kedvezményesen. A tanítás úgyis csak 15-én kezdődik, így hát van egy csomó időnk arra, hogy kihasználjuk ezeket a lehetőségeket.
Délelőtt még voltunk élelmiszer-, illetve egyebek-vásárláson, majd egy kiadós spagetti után el kellett mennünk egy német bankba, hogy megnyissuk a számlánkat.
Itt ugyanis minden totál máshogy működik, mint otthon.
Először is, szinte sehol sem fogadnak el MasterCardot, tehát a "Minden másra ott a MasterCard" szlogen úgy tűnik, csak a magyar határon belül funkcionál. Errefelé a Maestro típusú bankkártyákat részesítik előnyben, így nagy keresgélések után, de sikerült egy totál megfelelő kondíciókkal összekapcsolt bankszámlát nyitnunk.
Maga a folyamat volt egyébként érdekes....a számlanyitás időtartama vetekszik a hazaival, tehát 2 darab számla megalkotásához másfél órát ültünk Matthias Schreiberrel szemben, ám a dolgok lefolyása merőben más volt, mint a megszokott magyar ügyintézés.
A váróteremben ücsörögtünk, amikor is egy fiatal bankár jött felénk, kezet nyújtott és odavezetett minket az asztalához. Kihúzta nekünk a széket, külön kis tálcára kikészített üdítővel kínált meg (és mielőtt elindult volna felénk, hogy odatereljen a saját pultjához, láttam, ahogy lopva egy mentolos cukorkát dob a szájába). Matthias amúgy nem volt több 27-28 évesnél, rengeteget megtudtunk róla, miközben felvette az adatainkat, ugyanis kellemes diskurzusba elegyedtünk vele, de sosem tértünk el eredeti célunktól, a számlanyitástól.
Végül ajánlott nekünk látványosságokat és tanácsokat adott a "Mindenképpen megnézzük"-lista kibővítéséhez. Amint megkérdezte, hogy minden rendben volt-e, elégedettek vagyunk-e, rögtön az az érzés fogott el, hogy Magyarországon miért nincs ilyen?!
Az otthoni kiszolgálásra körülbelül az az egy dolog hajazott, ahogy egy másik bankból elküldtek minket, mivel még nincsen lakcímünk. A Matthias-féle Commerzbanknál viszont érdekes módon azt is megengedték, hogy a hiányzó űrlapokat pár nap késéssel, utólag nyújtsuk be...elég érdekes. :)

Holnap 3kor indulunk City Tour-ra, sőt a Maintower-be is felmegyünk, ahonnan terveim szerint gyönyörű panorámaképeket fogok készíteni az alattam elterülő Frankfurt látképéről. :)

Bis später

"Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok, amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni, de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz."

U.i.: Megvettem a repülőjegyet (retúrt) tegnap, úgyhogy most már biztos, hogy hazamegyek, de az is tuti, hogy még egy kicsit visszajövök ide majd. :P
Karácsony miatt nagy mák, hogy normál áron tudtam foglalni. Egyik nap még 20 euró, 3 napra rá meg 60...:D

Ééééééééés, végre a saját szobámból írhatok, az általam beállított net segítségével, lefürödve, alvásra készen. :)
Tegnap (vagyis lassan tegnapelőtt, hiszen mindjárt éjfél), ellátogattunk a Majna partjára, a folyó itt is, mint Budapest esetében, kettészeli a várost. Van egy csomó hidunk, gyönyörű szép sétányunk a folyóparton és megannyi üzletünk, melyek közül vasárnap minden zárva van. Itt-ott elvétve találtunk egy-egy takaros pékséget, ahol vehettünk valami elemózsiát, de azon kívül a nagy hipermarketek mind zárva voltak. Ezért is szerettünk volna kimenni a reptérre, hiszen ott minden nyitva van és a Rewe shopban vehettünk nélkülözhetetlen élelmiszereket. Ám tervünk nem egészen jól sült el, ugyanis rossz villamosra szálltunk (itt megjegyezném, hogy Frankfurtban azt hiszem 7 metró-, közel 30 villamosvonal van és mintegy 50 buszjárat közlekedik, így az esélye, hogy rögtön az első nap eltévedsz, hát...elég nagy).
Attól, hogy minden zárva van, még az ellenőrök dolgoznak, sikerült is bekapnunk egy 40 eurós bírságot, ugyanis olyan kerületbe utaztunk át a vonatunkkal, melyre nem volt érvényes a hetijegyünk. Ezt az összeget szerencsére ma sikerült a felére letornázni, de azért elsőre nem volt valami pozitív dolog a kis kiruccanásunk.
A bevásárlásnál pedig rájöttünk, tényleg igaz az a megállapítás: Frankfurt rettentő drága. Alig vesz az ember valamit és simán otthagy a boltban 10-15 eurót, úgyhogy ezen változtatni kell, mert nem valami olcsó mulatság ez így.

A mai napon pedig egy halom átszállással tarkítva Anita is és én is beköltöztünk a saját kolinkba - ami megint nem volt a legegyszerűbb folyamat-, majd kavarogtunk a városban mire megtaláltuk a nekünk megfelelő bankot, aztán pedig egy IKEA-tour-ral zártuk a napot, hogy legyen miben aludnunk és mivel ennünk.
Így tehát ez a nap is eseménydúsan telt, valami ilyesmi fog megismétlődni holnap is, ugyanis el kell mennünk az egyetemre beiratkozni, aztán bevásárolni a belvárosba (mivel október 3-a nemzeti ünnep Németországban és megint minden zárva lesz, be kell készletezni a kaját későbbre), számlát is kell nyitni, úgyhogy akad tennivaló dögivel. :)

Szerencsére most már akkor jelentkezhetek, amikor csak itthon vagyok, úgyhogy sokat fogtok hallani felőlem - remélhetőleg! :)) 

Sehol sincs ingyenes wifi (még a mekiben vagy a főpályaudvaron sem - holott ennek elvileg ez lenne a lényege), úgyhogy fizetni lehet a netért, amit azért eléggé sokallok... 4 EURÓ EGY ÓRÁÉRT?! kész rablás :(
A másik jó hír pedig, hogy elvileg a kolimba is úgy kell beköttetni a vezetékes internetet, amit persze nem minden nap csinálnak meg, csak egy vagy két napon a héten. Mindenesetre remélem, hogy hamar lezáródik ez az ügy, mert így senkivel sem tudok kommunikálni:(
Mobilnet nuku (hurrá, T-mobil), wifit sem tudok használni,úgyhogy minden reménységem a kollégiumban található vezetékes netben van. :)
Ma költözöm be oda délelőtt és ha bármiféle csodával határos módon lesz internetkapcsolat, mindenképpen írok, mert a tegnapi napunk is jóra sikerült, csak most sem tudok élménybeszámolót tartani, mert 5 különböző helyre kell elmennünk (még szerencse, hogy van térképünk, ugyanis az 50 különböző metró, villamos és vonat közül anélkül aligha tudnánk egyet is kiválasztani...) :)
Remélhetőleg hamar tudok majd jelentkezni, addig is:
Tschüss :P