Tegnap Würzburg városát látogattuk meg, ugyanis egy nagyon régi jó barátommal sikerült megbeszélnünk, hogy összefutunk, ugyanis 2009-ben ismerkedtünk meg és azóta nem is találkoztunk. Ez természetesen nem a flegmaságomnak vagy az idő hiányának tudható be, hanem annak az apró tényezőnek, hogy a fiúcska Németországban él, ugyanis a móriczos cserekapcsolat révén utazott még anno Dunaújvárosba.
Kicsit körülményes volt megszervezni, hogy mikor és hol találkozzunk, és őszintén szólva baromi izgatott is voltam, hogy megismerjük-e egymás meg úgy általában, hogy feszengeni fogunk-e vagy elkezdünk beszélni mindenféléről és nyoma sem lesz az idegességnek.
A biztonság kedvéért információkat cseréltünk, hála rikító piros kabátkámnak, még az is rögtön megtalálna, aki azt sem tudja, hogyan nézek ki. :D
Minden szorongásom elszállt, amint a rutinos kérdések áradata beszélgetéssé formálódott közöttünk, sőt lehetséges, hogy a nyáron is tudunk találkozni: valószínűleg én is jövök ki augusztusban, illetve ő is jön a Balatonra az öccsével.
Miközben megmásztuk a várhoz vezető utat, illetve megtekintettük a fontos nevezetességeket (holott nagyon hideg volt és baromira fújt a szél), sok-sok érdekességről, vicces dologról meséltünk, amitől az az érzésem támadt, mintha nem is találkoztunk volna olyan régen. Bár elég régóta vagyok a német nyelv művelője, sőt felsőfokú tanulmányaimat is e kérdéskör köré csoportosítom, még mindig meglepődöm és zavarban vagyok, ha nem jut eszembe valami haláli egyszerű szó, nem is beszélve a névelők helytelen használatáról és a melléknévragozásról...ez természetesen elég ciki, de ugyan már....ne mondja nekem senki, hogy ez a legfontosabb. Sosem szerettem a nyelvtan alkalmazását folyó beszéd közben, sokkal jobban megnehezít a helyzetet, ha az ember görcsösen koncentrál a 100 különböző szabály alkalmazására.

Egy kellemes étteremben eltöltött idő és az utolsó pár perc séta után a búcsúzkodás következett. Kicsit szomorkás volt a hangulat, hogy ilyen gyorsan eltelt a délután, de azért jó érzés is természetesen, hogy végre valahára nem csak emaileken keresztül érintkeztünk. Határozottan jó kedvem lett és valamiért a régi emlékek jutottak sorra eszembe, miközben többéves fotók és csoportképek villanása szakította meg mindig az elmélkedésemet.

Ma este pedig az eső ellenére is, de megint elmentünk a Palmengartenbe, ahol a sötét, téli tájat színes fényekkel, alakzatokkal és különféle világítási technikákkal tették a szakemberek és művészek izgalmassá. A kis séta előtt azonban kötelező volt bedobni egy forró teát az Extrablattban, anélkül szerintem még hisztisebb lettem volna a lefagyott ujjaimmal és a beázott csizmámmal. :D

Jó volt ez a kis séta, igazán kellemesen lefárasztott és úgy aludnék 10-12 óra hosszan, de ez a fránya kurzusfelvétel keresztbe húzza a számításaimat. Bár a mai kétségbeesésem után a minimum az, hogy minden órát sikerül úgy felvennem, ahogy akarom, ugyanis ez a változtassuk-meg-az-órák-időpontjait stratégia nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Precízen összeállítottam vasárnap a következő féléves beosztást, erre most mindent újra kellett csinálnom, amiért a tanárok vicces kedvükben voltak. Hét szentség, hogyha egyszer olyan pozícióba kerülök, megreformálom a dolgok menetét, mert ez így nem fair. Értem én, hogy magasabb szinten vannak velem szemben, teljes mértékben elfogadom. De hogy még fel is paprikázzák a hangulatomat...ugyan, kérem - ez teljesen szükségtelen.

Hazafelé a metrón azon gondolkoztam egy kósza pillanat erejéig, hogy mennyire jól beilleszkedtem egy teljesen új környezetbe. Mindig igyekszem elhessegetni az ilyen jellegű elmélkedéseimet, mert csak rosszabb lesz a kedvem tőle, tudván, hogy 3 hét múlva már itt sem leszek. Viszont nagyon jó érzés és büszke vagyok magamra, hogy az amolyan próbatételnek tekintett félévet milyen jól átvészeltem. Rengeteg tapasztalat, barát, gyakorlat, tudás és megannyi hasznos dolog, ami rögtön a javamra válik, amint elsajátítom őket. Persze ilyenkor a legtöbben a megszokott és állandóan felbukkanó idegesítő sztereotípiákkal jönnek, miszerint az Erasmus-félév csak móka és kacagás. Tény, hogy elég sok helyen voltunk és kevesebb órám van, mint otthon (jóval), de azért hülye lenne az ember, ha kihagyná a környék felfedezését. Igaz, ami igaz, hogy ez az Ismerd meg otthonod-szakasz nálunk több hónapot is igénybe vett/vesz, de hiszen ezt az is meglépi, aki mondjuk újonnan költözik Párizsba vagy Londonba. Élne valaki úgy egy ilyen nagyvárosban, hogy nem megy el végigjárni a Louvre hiper-szuper termeit vagy nem száll fel az angol óriáskerékre?!
Egy szó, mint száz, nagyon hiányozni fog a környezet. Otthon mindig féltem, hogy odazár a metró ajtaja és úgy indul el, hogy én ott csüngök a két fél között, sőt mozgólépcsőt is ritkán használtam csak, kizárólag, amikor néhanapján a fővárosban jártam. Itt pedig már az első naptól kezdve a türkiz színű metróval és villamossal járok mindenhová, busszal közlekedem a legritkábban és a két irányba mozgó lépcsőt pedig éjjel-nappal igénybe veszem. Fura egyébként, a jó dolgokhoz egy szempillantás alatt hozzá lehet szokni, aztán amint mindez megszűnik és vissza kell térni a régiekhez, akkor a sors fintoraként mindig csak kelletlenkedünk. Eleinte nagyon paráztam, hogy nem fog beválni a dolog, ugyanis itt annyira egyedül éreztem magam az első pár napban...aztán láss csodát. mindent megszerettem. Sosem szabad negatívan állni a dolgokhoz, mindig a szuper fordulatokra kell koncentrálni! :))

"Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel."

Ma megnéztem egy szívemnek kedves filmet, amit már nagyon régen láttam. Olykor szükségem van ilyen kis csajos dolgokra, hogy jó legyen a kedvem, mert sokszor nagyon lassan telik az idő.
Kicsit azon is elgondolkoztam a minap, amikor az egyik amerikai srác közölte, hogy pár nap múlva végleg hazautazik és megölelt minket, hogy mennyire morbid ez az egész. Az élet olyan helyekre sodor, ahol senkit sem ismersz és teljesen idegen a környék, aztán összeismerkedsz egy csomó mindenkivel, új barátságokat kötsz és eszméletlen jó barátokat szerzel...és utána mi lesz? Együtt szerveztek programokat és addig röhögtök egy-egy sztorin, amíg nem folyik a könnyed. Aztán eltelik az a fél év, és az új játszótársaidat lehet, hogy soha életedben nem látod viszont (mert ugyebár reálisan nézve a dolgokat, ez így van). Elég kegyetlen ez a dolog.
Hullámhegyek és hullámvölgyek sorozata. Kicsit szomorú és elfog a melankólia, de aztán eszedbe jut az a sok-sok szép, boldog, kedves, vicces történet, amiért más a fél kezét odaadná.
Mindenképpen nyertél. Csak el is kell hinned. :)

Eltelt az első hét és nem igazán voltam kommunikatív. Az igazság az, hogy most fog kezdődni az őrült hajsza meg a dupla tanulás, habár a kinti óráimat ezerszer könnyebb lesz lezárni, mint az otthoniakat. Ezzel egy időben a következő féléves órarendemet is összeállítottam (nagy fejtörések árán ugyan) és nem annyira tetszik az eredmény. 15 óra (tehát 15 x 90 perc) és 42 kredit (ami pontosan 12-vel több az optimálisnál). Így tehát bátran kijelenthetem, hogy az eddigi legkeményebb félév áll előttem...elég húzós lesz sajnos, de SIKERÜLNI FOG! :)
Nem szabad, hogy bármi az ember kedvét szegje. :))

Pénteken volt az első rettenetesen király frankfurti bulim, tekintve, hogy a szilveszter nem az elvárások szerint telt, végre sikerült kiengedni a gőzt. :) Nagyon jól éreztük magunkat, jó volt a zene is (ami nagy szó néha) és végre elengedtük magunkat. :)

Annyira fura, hogy mennyire végletesek lehetnek az ember érzései egy nap lefolyása alatt. Reggel kipihenten ébredtem, aztán délelőtt végig pizsiben mászkáltam, ebéd előtt éhes voltam, főzés után már cseppet sem, aztán megint, filmnézés előtt unatkoztam, aztán amint vége lett, teljesen felélénkültem....és így tovább.
Amikor 12/13-án megérkeztem, azt gondoltam, hogy hazaértem, olykor pedig legszívesebben hazateleportálnék. Ki érti ezt?

Elképzelhető, hogy csak a szoba lett hirtelen tele melankóliával, de elég érdekes most a helyzet. Itt, belül. Nem tudom.

"Az vagy, akinek hiszed magad. Ne ismételgesd folyton, amit a "pozitív gondolko­dás" hívei sulykolnak, hogy "igen, szeretnek, igen, erős vagyok, igen, meg tudom csinálni". Nem kell mondogatnod, hiszen ezt már tudod.  Ahelyett, hogy megpróbálnád bebizonyítani, hogy jobb vagy, mint gondolod, egyszerűen nevess. Nevess az aggodalmaidon, a bizonytalanságodon. Nézd humorral a gyötrelmeidet. Kezdetben nehéz lesz, de lassanként hozzászoksz."

Azt hiszem, ideje bejelentkeznem, hogy mindenki megnyugodjon. :)

Szombat és vasárnap fordulóján, éjfél körül megérkeztem a koliszobámba (sikeresen felcincáltam a 22 kilós bőröndömet a negyedikre...), majd miután gyorsan kipakoltam a hűtőbe és a fagyasztóba az ellátmányt, vettem egy forró zuhanyt. Olyan érzés volt, mintha hazaérkeztem volna. Furcsa, de tényleg így igaz.
Tény, hogy a bőröndömet ki sem pakoltam még akkor csak fáradtan bedőltem az ágyikóba, de nagyon örültem, hogy végre itt vagyok, megint.
Tegnap tanulgattam és elpakolásztam a kofferből sorban előbukkanó cuccokat, így feltöltve az üresen álló szekrényt és a szomorúnak tűnő polcokat, majd csípőre tett kézzel szemléltem az eredményt és meg kell mondjam, teljesen olyan, mintha totál egyedül és önállóan élnék. Ebbe eddig bele sem gondoltam, de azt hiszem, lassan már képes lennék egyedül fenntartani egy piciny lakást is - nem mintha lenne pénzem bármiféle lakást venni, de azért jó belegondolni, hogy már egész jól elboldogulok. :D

A héten minden nap készülnöm kell egy kicsit, ugyanis pénteken prezentációt csinálok, így hogy kivédjem az utolsó napi kapkodást, időben nekiálltam a dolognak. Estefelé pedig végre találkozunk a többiekkel és kibeszéljük az egész karácsonyi szünetet és az élményeket. :)

"Evolúciós késztetés, hogy törődünk azzal, aki fontos nekünk, és evolúciós késztetés az is, hogy leszarunk mindenki mást."

Jártam Pécsen, hogy meglátogathassam azokat az ismerőseimet, akikkel már egész régen találkoztam, most pedig pár pihenős nap után végre újra pakolhatok (bár a dolgok ezen részét nem annyira csípem). :D
Már most izgulok, pedig nem igazán kéne mitől tartanom, "rutinos" utazó vagyok. :))

Fura lesz ez az utolsó pár hét...alig akarok majd hazajönni - főleg,hogy itthon márciusban csak vizsgák várnak rám. Természetesen mindez megéri, ezt mondanom sem kell, örömmel öltök majd fekete blézert és ünneplőt! :)

Hamarosan megint jelentkezem, de addig is:

P.S. I Love You

:D - bocs a klisé miatt ;)

"Volt idő, hogy olvastam könyveket, és az egyikben ezt írta valaki: "olyan helyre szeretnék eljutni, ahonnan nem akarok visszatérni". Ezt a helyet keresi mindenki. Én is."

...akkor igazán jó, ha a zene hangosabb, mint a gondolataid... :)

E nemes esemény alkalmából egy írásművet választottam, amit a minap olvastam és nagyon megtetszett:

Eve Ensler: Érző lélek vagyok

Jó lánynak lenni.
Átérzem, amit érzel,
ahogy az új érzést
felleled egy régi
rejtekében.
Érző lélek vagyok.
Nem elvont eszmék
Vagy kőbe vésett ideák mozgatnak.
Minden itt lüktet a belsőmben, a lábamban
a fülcimpám szélét égeti.
Tudom, mikor haragszik meg rád a barátnőd,
noha látszólag semmi
nem változott benne.
Tudom, mikor jön a vihar.
Érzem, ahogy felkavarodik a levegő.
Tudom, ha a srác nem hív vissza.
Rá tudok hangolódni a hullámaira.

Érző lélek vagyok.
Szeretem, hogy semmit nem veszek könnyen.
Mindent oly erősen, mélyen érzek.
Ahogy végigmegyek az utcán.
Ahogy anyám felébreszt.
Amikor rossz híreket hallok.
Azt, hogy nem bírom a vereséget.

Érző lélek vagyok.
Mindenhez és mindenkihez kötődöm.
Ilyennek születtem.
Ne mondd nekem, hogy ez csak egy kamaszos
múló dolog,
vagy hogy csak azért van, mert lány vagyok.
Ettől vagyok jobb.
Ettől vagyok éberebb.
Ettől élek a jelenben.
Ettől vagyok erősebb.

Érző lélek vagyok.
Létezik a tudásnak egy különös módja.
Az idősebb nők ezt valahogy elfelejtették.
Örülök, hogy nekem még itt van a sejtjeimben.

Tudom, mikor hull le a kókuszdió.
Tudom, hogy túlságosan kiszipolyoztuk
     a Földünket.
Tudom, hogy apám soha nem jön vissza.
Hogy a tűz mindig váratlanul lobban fel.
Tudom, hogy a rúzs
nem csak egy jelzés.
Tudom, hogy a fiúk mind nagyon bizonytalanok,
és senki nem születik terroristának, hanem az lesz
     belőle.
Tudom, egy csók elég ahhoz,
hogy elveszítsem a józan eszem,
ami néha nem is olyan rossz dolog.

Ez nem szélsőségesség.
Ez olyan lánydolog.
Mivé is lennénk,
ha a bennünk lévő nagy ajtó szélesre tárulna?
Ne mondd, hogy ne sírjak,
ne csitítgass,
ne mondd, hogy legyek józan,
hogy csillapodjak!
Érző lélek vagyok,
úgy, ahogy a Föld is forog,
és ahogy a szél viszi a virágport.
Nem mondhatod az Atlanti-óceánnak sem,
hogy csituljon le.

Érző lélek vagyok.
Miért akarsz megfékezni
vagy kikapcsolni?
Én vagyok az emlékezeted.
Én kapcsollak össze a legmélyebb éneddel,
hogy semmi fel ne híguljon,
el ne szivárogjon.
Visszaviszlek oda.

Szeretem, hogy érezni tudom
legbelsőbb érzéseidet
akkor is, ha eláll tőle a szívverésem,
ha túlságosan fáj,
ha letérít az utamról,
ha beleszakad a szívem.
Ez tesz felelőssé.
Mert érző,
érző, odaadó,
elbűvölő lélek vagyok.
És szeretem, hallod,
szeretem, szeretem, szeretem,
hogy lány vagyok.

:)

A lány csak annyit mond: Jó volt. Jól vagyok.

Legbelül azonban nagyon jól tudja, hogy most épp semmi sincs rendben, ha csak egy percig is, de minden kusza. Nem valaki miatt, még csak nem is az események hirtelen fordulata miatt és pláne nem a rossz időjárástól. Egyszerűen csak elmereng egy picit, hogy milyen is volt 2012, miket rontott el, mi az, amit soha többé nem tesz meg (bár soha ne mondd, hogy soha), és csalódottan gondol az újévi fogadalmakra, amikről oly könnyen letett. Minek is újévi fogadalom, ha úgysem tartjuk be? Szeretnénk, de nem megy... olykor nagyon magabiztosan és határozottan fogunk bele egy fontos ügybe és úgy érezzük, ettől most végképp nem tántoríthat el semmi és senki. Aztán jön egy pofon és ha a padlón vagy, akkor nem az lesz a legfontosabb, hogy minden nap meglocsold azt az átkozott virágot, ami az ablakodban kókadozik vagy éppen minden nap pontban 8-kor lemenj futni.
Ezek olyan dolgok, amikhez kitartás kell, és legtöbbünkben nincs meg az a képesség, hogy monoton dolgokat folytassunk heteken, hónapokon vagy akár éveken át.

De eltértem a lényegtől. Tehát: mint minden más bolond, megint tettem újévi fogadalmat (de csak úgy magamban, mikor egyedül ücsörögtem a kád szélén a fürdőben és nem volt jobb dolgom, mint hogy elmélázzak kicsit). Nem fogom elárulni, hogy mi is az, ennyi eszem azért maradt. Egy dologban azonban biztos vagy. Fogadom, hogy sokkal több időt fogok magamra szánni és olykor a saját érdekeimet helyezem előtérbe. Fontos dolog az előzékenység, a jószívűség és a segítőkészség, de bizonyos szituációk megkövetelik, hogy ne helyezzük mások kívánságait a mieink elé. Ezt a bölcsességet sajnos csak most tudhatom magaménak, eddig sokszor előfordult, hogy szinte bármit megtettem másokért, segítettem vagy hallgattam ha kellett, de most több időt fogok magamra fordítani. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy eltűnök az éterben és még a telefonomat sem veszem fel. Ez csupán annyit jelent, hogy ápolni és gondozni fogom a kis világomat, az én saját szivárványszín buborékomat.

Eddig csak láttam, hallottam és olvastam arról, hogy mennyire furcsák is az emberek. Sokszor udvariasság mögé bújunk, holott semmi kedvünk megtenni valamit, vagy épp ellenkezőleg: csak úgy kirobbannak belőlünk a szavak, melyeknek jobb, ha odabent maradnak.
A legtöbb emberrel tegnap találkoztam először azóta, hogy itthon vagyok. Tény, hogy van aki még egy szia-t sem tud kinyögni vagy mosolyt is képtelen erőltetni az arcára, de a legnagyobb képmutatás mégis letaglózza az embert. Az esetek többségében, ha valaki megkérdezi tőled: Hogy vagy? Mi újság?,  nem is kíváncsi a válaszra, de a kérdést jó neveltetéséhez hűen fel kell tennie, hiszen belső késztetést érez rá az ember. Ezt abból szűrtem le, hogy a rövidke válasz után meg sem várják néhányan,hogy válaszolj, csak odébbállnak. Meg amúgy is...3 hónapot egy mizu-val lerendezni? Ugyan már... :D

És most itt vagyunk. Új év. 2013. Mégsem ért véget a világunk, ahogy azt a maják megjósolták réges régen, azt hiszem, rossz is lett volna, hiszen még annyi mindent nem tapasztaltunk meg magunk sem, sőt maga az emberiség sem.
Itt ülök az ágyon, mert nem tudok lustálkodni már, és azon gondolkozom, mihez is fogok kezdeni most. Minden új esztendő egy újabb lehetőség az önmegvalósításra és hogy végre tudatában vagyok ennek, tenni is fogok sok szép - és bizonyosan kevésbé szép dolgot is, de elsősorban az előbbire koncentrálok.

Szó szerint kimaradtam a váltásból, mintha leszedáltak volna, de nem igazán bánom. Kicsit rossz, hogy ennyit készültem erre a szilveszterre és milyen is lett valójában. Ezért jó a spontaneitás. Mindig azt mondják, hogy azok a jó momentumok, amik maguktól szerveződnek és az utolsó pillanatban tudsz dönteni, hogy részt veszel-e te is. Éppen ezért azok, amikre oly sokat kell várni, hogy az már szinte fáj, sosem lesznek az elvárásokhoz mérhetően csodásak. De a végén úgysem ez a lényeg, nem? Idővel minden mozzanat megváltoztatja küllemét, és teljesen más fényben tűnnek fel emlékeinkben. Éppen ezért lesznek az akkor még kínos szituációkból idővel visszaemlékezések és jó történetek, melyek közben önkéntelenül is elmosolyodunk vagy felnevetünk. Természetesen ez fordítva is igaz...az élet sokszor kiszámíthatatlan és sosem tudhatod, mikor mi következik. Hát nem izgalmas? :)

A mai napot pedig egy kád illatos-habos vízben fogom majd befejezni, amint kedvet kapok hozzá, hogy kikászálódjak az ágyból.

Kellemes pihenést mindenkinek és munkára fel!
A létezésünk nem lesz magától felejthetetlen :)