Azt hiszem, lassan visszatérek régi önmagamhoz. Eddig is itt voltam, de az utóbbi napokban mintha csak kívülről figyeltem volna magam. A problémák talán így vagy úgy, de megoldani látszódnak, én pedig az élet apró örömei segítségével visszataláltam a helyemre. Mondhatni....:)

Nem is bizonyítja ezt más, mint egy kis történet ma reggelről:
El kellett mennem a háziorvosomhoz néhány papírért, de a doktornőnek el kellett rohannia, valahová kihívták és neki a munkáját kell ugyebár végeznie. Közel egy órát ücsörögtem a rendelő előtti várótérben (jó mondjuk tettem egy öt perces sétát, de aztán hamar rájöttem, hogy odakint elég hűvös van az orkánként fújó szélben, így hát visszamentem és leültem a helyemre), ilyenkor pedig az ember fülhallgató vagy papír és toll híján csak a körülötte megforduló embereket tudja méricskélni. Velem szemben ült egy idősödő bácsi, ha láttátok a Fel! című mesét, akkor ti is biztosan egyetértenétek velem. A rajzfilmbeli figura kiköpött mása ült velem szemben, körülbelül 2 méterre tőlem. Eleinte mogorvának tűnt, de ahogy telt múlt az idő, látni véltem arcán a barátságos barázdákat, tekintete a szemüvegen keresztül nem fagyos, inkább melegséggel eltöltő volt. Önkéntelenül is mosolyra gördült a szám, így hát azt kellett színlelnem, hogy valamit keresek a táskámban, nem akartam udvariatlan lenni vele, nehogy azt higgye, hogy őt nevetem éppen ki; maga az érzés, hogy mik nem jutnak eszembe, tette kicsit derültebbé a kedvemet. :)
A különbség az volt csupán, hogy nem láttam sehol a beszélő kutyát, az elszánt eszkimóarcú kiscserkészt és a léggömbökkel repülő apró házat. Ki tudja, talán legközelebb! :)))))

"Mikor a lelkem megtelik fájdalommal, akkor is mosolygok, mert így ezt a mosolyt látom visszatükröződni a körülöttem levő emberek arcán, s hamarosan már a lelkem is jobb kedvre derül."

Délben, mikor nem voltam itthon, született egy írásom, amit tekintettel arra, hogy több, mint 2 A4es oldal, nem fogok csak úgy kidobni a szemétbe. Emlék, és megbecsteleníteném, ha nem ejtenék róla egy szót sem, szóval most szépen leírom ide:

Eltévedtem.
 Nem a szó szoros értelmében, inkább úgy mentálisan.
Először is az idegesít nagyon, hogy most minden egyes percben eszembe jut valami, és nem tudom "papírra" vetni, mert nincs a közelben a laptop, hogy örökre a memóriájába égessem azokat a szavakat, melyek folyton folyvást rabul ejtik az elmémet. (ez kicsit úgy hangzik, mintha dilis lennék, pedig nem :D)
/ez a bejegyzés is a Szent István téren született, csak némi rekonstrukció segítségével most helyet kapott a digitális naplómban/

Amerre megyek, mindenhol csak boldog párokkal találkozom. Mondjuk ez teljesen érthető, hiszen itt a tavasz, a szerelem és az újjászületés évszaka, meg más esetben nem is tűnne fel annyira, hogy zavarjon. Tegnapig én is tiszta üdének és boldogsággal telinek éreztem magam, most meg itt ülök a kissé kopár parkban (ugyanis a virágzás és a zöld fű növekedése még csak most kezdődik majd el) és úgy érzem, mintha kevesebb lennék ma, mintha valami eltűnt volna, amit tegnap még magaménak tudhattam.
Jó persze, ez természetes- mondják a többiek. De mégis miért kell, hogy ez legyen a természetes?
És akkor felmerül a következő kérdés: Mennyi megpróbáltatás után mondhatjuk jogosan azt, hogy ennél többet már nem tudunk elviselni? Talán nincs ember a földön, aki meg tudná ezt mondani (talán még az Indiában élő guruk bölcsessége is határos és csak szótlanul ülnének velünk szemben, ha feltennénk nekik a fenti kérdést).

Tudom, a legtöbb emberből maximum sajnálatot válthat ki ez az írás, vagy sokan másokból egyáltalán semmit sem. Nem ez a célom a blogírással. Ezek személyes tapasztalatok, a legszemélyesebb megfigyeléseim. Némelyek talán ugyanúgy magukra ismernek benne, páraknak viszont teljességgel idegen érzés ilyeneket olvasni.

Ahogy nézegetem a körülöttem ücsörgőket és az előttem elsétálókat, egyrészt ledöbbenek, hogyan vehet fel valaki 15 fokban szandit és mininadrágot, másrészt pedig azon tűnődöm, ők mit gondolhatnak rólam, ahogy elnéznek itt magamban ülni a padon és írni. Lehet, hogy nem is érdekli őket, ki vagyok, mivel más esetben engem sem izgatna. Lehet, hogy teljes mértékben a homlokomra van írva a magányom, néhányan viszont talán azt gondolják, biztosan házit írok vagy mókás karikatúrákat és skicceket firkálok az előttem elhaladó emberekről. Kár, hogy megakadtam a pálcikaember rajzolási szintjén, mert nagyon érdekes egyedeket lehet látni itt Pécsen. Tehát sanszos, hogy nem egy utcai festő vagyok, aki ilyesmivel keresi a kenyerét.

Tegnap megnéztem az Ízek, imák, szerelmek c. Julia Roberts-filmet, elképzelhetőnek tartom, hogy nekem is egy nagyobb utazásra van szükségem ahhoz, hogy újra teljes értékű embernek érezzem magam.

Az is lehet, hogy amúgy nincs is ám hideg, csak én érzem azt, hogy muszáj felöltöznöm - ezzel is védve magam a külvilágtól. Aztán majd ha jövő héten mindenki taknyosan, köhögve sétál majd el mellettem, röhöghetek halkan a markomba és örülhetek a japán Vitamin Mixemnek.

Biztos furcsa lehet kívülről, hogy egyedül ücsörgök egy parkban, de ahogy körülnézek, nem is csak én vagyok így ezzel. "Nem szabad kettesben maradni a negatív gondolatokkal" - ez talán igaz, de így legalább tényleg be tudom bizonyítani, hogy erős vagyok, mert higgyétek el, tényleg az vagyok. Erős és bátor! :)

Néha leteszem egy kis időre a tollat és nézem, hány ember fordul meg egymás után ugyanazon a padon és hogy mennyire különböző típusú emberek. :D Az élet apró változásai, amik mások jövőjét is befolyásolni tudják. Gondoljunk csak bele, mi minden történhet abból, ha egy padon ülő fickó kiköpi a rágóját: jön egy lány, aki belelép és ugyan nem szitkozódik, de a fejében kész eseménysor játszódik le arról, mit is csinálna a manussal és a saját táskájával, ha tudná, ki dobta el a rágógumit. Később lehet, hogy jönne egy kedves fiú, aki segítene leszedni a tisztaságmániás leányzó apró cipőjéről a ragacsos cuccot, vagy szimplán elkésne a lány az esti fellépéséről egy ostobaság miatt. Néhány kicsinek tűnő dolog cselekedetek cunamiját indíthatja el, vagy már megint csak túl sok a fantáziám...nem tudhatom. :)

Most megint körbenézek és miközben érzem lassan elillanni azon gondolataimat, amiket papírra vethetnék, szomorúan konstatálom, hogy az egyedül ülők odébbálltak. Nem baj, én kitartó vagyok! :)

Hátradőlök és élvezem egy kis ideig, hogy nem fúj a szél és a meleg napsugarak gondoskodóan simogatják arcomat, egyszer örülök, hogy eltűnnek a szomorú gondolatok, de aztán mikor már elkezdenék magamban örvendezni, újra előkerülnek valahogy.
Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy megtörtént, szomorú vagyok, hogy tényleg csak eddig tartott. Azt hiszem, lassan azért menni fog!

NA, hát ennyi lenne, amit dél körül írtam. Azóta ittam egy csokis jegeskávét (a kedvencemet), megleptem magam egy hajcsattal és két körömlakkal, sétáltunk egy kicsit és most már sokkal jobb, tényleg! :)

Amint ma reggel belenéztem a tükörbe...szinte le sem tudom írni, mit láttam. Hiába aludtam 9 órát (és lógom el az első két órámat - amik teljességgel lényegtelenek), mintha a tükörben láttam volna az összes érzésemet, ami most bennem kavarog. Mintha egy nap alatt 10 évet öregedtem volna - nem a jó irányba, hiszen teljesen fel vannak puffadva a szemeim. Ha most egy videoklipben szerepelnék és egy szót kéne választanom, amit egy nagy fehér lapon magam előtt tartanék, nem is tudom, mit írnék rá. Csalódott? Szomorú? MAGÁNYOS?
Szerencsére nem vagyok semmiféle figura egy kisfilmből, szóval ilyenen nem is kell gondolkoznom.

Viszont van itt egy csomó más dolog. Tegnap este/éjjel rájöttem, hogy ez a dolog nem csak egy lány és egy fiú kicsit kevesebb, mint egy hónapos kapcsolatáról szól és a szomorú szakításról. Teljesen másról van szó.
Annyi ember van körülöttem, akik meg sem érdemlik mindazt, amit valaha adtam nekik vagy éppen adni fogok. A jelen idő azért maradt ki, mert nem hinném, hogy bárkinek is tudnék most szolgálni valami jóval.
Van itt egy csomó olyan személy, aki meg sem érdemel engem... vagyis nem konkrétan engem, hanem amit teszek értük. Mindig arra törekedtem, hogy a saját boldogságomat megosszam olyasvalakikkel, akikkel nap mint nap találkozom vagy beszélek. Na jó, most már nincs is nagyon olyan barátom vagy hozzátartozóm, akivel minden nap beszélgetem...vicces. :/

Talán egy kicsit hátra kéne dőlnöm és hagyni, hogy valamit én is visszakapjak abból, amit már rég odaadtam.
De most komolyan, minden nap figyelem a körülöttem élők viselkedéseit és hangulatváltozásait, mikor pedig magamra nézek, legtöbbször semmit sem látok, aztán hirtelen többet kapok, mint amennyit el tudok viselni. Aztán amikor a sok óvatosság után kényelembe helyezném magam, hirtelen történik valami és mindenem, amim eddig volt, egy szempillantás alatt eltűnik. Régebben nem volt ezzel nagy probléma, mert hamar túltettem magam, de ahogy múlik az idő, ezzel egyenesen arányosan növekszik mindaz, amit elveszítek és egyre nehezebb visszatalálnom önmagamhoz. Isten jobban megértené, hogy miken mentem keresztül 20 év alatt, ha csinálnék az életemből egy filmet, amiből semmit nem hagynék ki? Igaz, hogy Ő elvileg mindent tud, de akkor miért csinálja ezt velem? Ezek azok a kérdések, amiket biztosan feltennék neki, ha enne alkalmam találkozni vele (persze nem a templomban, hanem úgy személyesen).
Egy csomó mindenki el sem tudja képzelni sokszor, hogy miket "kaptam" eddig, mégis mit várok?! Főleg ha a legtöbb ember feleannyi érdeklődést sem mutat irántam, mint amennyit én fordítva. Szinte már felesleges is magamról beszélni, hogyha nem is kíváncsi rá senki. De talán vannak, akik mégis kíváncsiak rá...bár lehet, hogy csak egy idegesítő felugró ablak a blogom és csak azért olvassák, mert muszáj, ha már nem tűnik el...

Nem tudhatom.
Na mindegy, már alig várom hogy hazamenjek és szembesüljek az összes gonosz és gúnyos pillantással, amelyekkel "szeretett" kisvárosomban találkozhat az ember. Ez a probléma a rövid "kapcsolatokkal" (ilyenkor utólag kiderül, hogy talán semmiféle kötődés nem volt köztünk, ha valaki képes ilyesmire...), mindenki összesúg a hátad mögött, hogy biztosan azért mentek szét, mert...
Pont ez az, amire a legkevésbé van most szükségem. Már az is egy egész embert megkövetelő dolog, hogy egyáltalán azt tudjam mutatni kifelé, erős vagyok és nem érdekel, miket gondolnak rólam. Talán mégis érdekel, ha éjszaka nem tudok elaludni. De ha bármi kérdésetek van, forduljatok az exemhez (elég nehéz kimondani, még szerencse, hogy most csak írnom kellett) és majd ő biztosan megválaszolja a kérdéseiteket, ha nekem ismételten, csak olyan dumával állt elő, amit már ezelőtt kétszer meghallgattam. Nem morbid kicsit? Az ember lánya azt hiszi, hogy fiú-fiú között rengeteg különbség van, de akkor miért van az, hogy ő is ugyanazt írta, amit már előtte kettő másik?

Mindenesetre a maga pár nap híján egy hónapnyi idejével a leghosszabb kapcsolatommá lépett elő ez a dolog, ami ugyan elég kevés idő és a fele sem derül ki annak, amit kifogásként hoz az ember a folytatás ellen, mégis rossz. Mármint tényleg azt érzem, hogy nem... Nem is érzek semmit, csak ürességet. Mint amikor minden rossz összejön, téged pedig a nyakadig ellep a jéghideg víz, ami megakadályozza, hogy elkezdj a part felé úszni, mert minden egyes próbálkozásodra a végtagjaidba szűr hosszú karmaival.
Tényleg ezt érdemlem? Csináltam én valaha is megbocsáthatatlan bűnt vagy valami kevésbé rosszat azért, hogy most ezt kapjam? Miért? MIÉRT?!

Erre persze senki sem tudja a választ, de ha közületek valaki tudna valami okossággal szolgálni, akkor telefonon elér. Ma és az elkövetkező napokban kevesebbet leszek gépközelben, elhatároztam, hogy keresek egy csendes helyet itt Pécsen és mindig vissza fogok oda járni, ha kedvem tartja. Most pont erre van szükségem...távol a gonosz gondolatoktól, egy olyan helyen, ahol senki sem ismer és nem is érdekli őket, miért fekszem el egy padon a ragyogó napsütésben. Fogom a könyvem és megpróbálok elmenekülni a gondolataim elől, bár tudom, hogy ez nem fog elsőre sikerülni. Ami ellen harcolunk, néha erősebb nálunk. Sokkal.
De én meg fogom próbálni, még akkor is, ha tudom, az első csatát el fogom veszíteni. Nem szabad feladnom...

Tényleg szükségem van erre a külföldi félévre. Mindenki boldogult eddig is nélkülem, senkinek nem fog gyökeresen megváltozni az élete, ha egy kis időt külön töltünk, szóval nem is lesz lelkiismeret-furdalásom. Tegnap este egyébként ez volt a legelső gondolatom: el akarok menni innen.
És tényleg így van. Néha már azt érzem, nem is tudom, mit keresek itt. Hát most aztán tényleg nem tudom. Egyáltalán mi dolgom az életben? Senki nem tud erre válaszolni, én sem...

"Tudod, mi a közös a húsvéti nyúlban és az igaz szerelemben? Az égadta világon semmi, mert egyik sem létezik." 

"Azt mondják, úgy hagyjuk el ezt a világot, ahogy megérkeztünk: meztelenül és egyedül. Ha tényleg semmink sincs, amikor elmegyünk, akkor mit ért az élet? Az határozza meg, hogy milyen embereket szerettünk? Vagy egyszerűen azok a dolgok, amiket elértünk? Mi van, ha elbukunk vagy sosem szerettünk igazán? Megfelelhetünk valaha? Vagy a lassú kétségbeesés, hogy egy életet elpazaroltunk, végül az őrületbe kerget minket?"

Olyan magányosnak érzem magam... :(  Pedig semmi okom nincs rá, mindig is úgy akartam élni, ahogy most teszem, de annyi dolog megnehezíti ezt az egészet. :(

Úgy érzem, összeomlik a körülöttem lévő világ, amit éveken át, tehát elég hosszú időszakon keresztül építgettem, szépen precízen. Az ember ilyenkor próbálja menteni a menthetőt, de ez nem mindig sikerül. Ha kockáztatunk, számolni kell azzal is, hogy nem sikerül elérnünk azt a valamit, amit el szeretnénk.
Hogy ne a saját példátokból tanuljatok, elmesélem naivitásom tetőpontját: Ugyebár most volt a második forgalmi vizsgám (amin megint megvágtak)...abszolút nem erre készültem. Nem gondoltam volna, hogy ennyi vezetés után pont egy olyan feladat fog kifogni rajtam, amit merőleges parkolásnak hívnak balra hátra. Köztudott, hogy a nők parkolási képessége jóval a fiúké alatt van, ezért cserébe mi körültekintést és koncentrációt kaptunk. Ilyen esetekben azonban, mint a mai, inkább kérnék a fiúk parkolási teljesítményéből repetát.
Szóval ami a naivitást jelenti, úgy álltam ehhez a vizsgához, hogy áh, a Sors már annyiszor megszívatott, hiszen lássuk be, szeptember óta csinálom már ezt az egész procedúrát... annyit szenvedtem már, most talán kegyes lesz hozzám Őfelsége. Ilyenkor jön az, hogy a nagybetűs ÉLET csavar egyet a dolgok menetén. De nem ám csak pár fokot, éppen akkorát, ami elég ahhoz, hogy elveszítsük a fejünket. Tehát most itt vagyok én, kettesben a magánnyal és arra várok, hogy a zene begyógyítsa sebeimet.

Néha azonban nincs akkora probléma, amin egy távolról érkező gitárhang ne segítene, ha csak egy kicsit is. Fél órát vártam a buszra este, ilyenkor van az, hogy önkéntelenül is össze vagy zárva azon gondolataiddal, amelyek elkerülése érdekében minden erődet beveted, megfeszített akaratod fényes páncélján azonban mégis képes áttörni a szörnyeteg. De amint elkezdte marcangolni a boldog gondolataimat, egy távoli dallam megtörte a sötétséget és kellemes borzongást előidézve, győzedelmesen utasította rendre a bestiát.

Ilyenkor azt érzem, hogy még van Remény, noha most még csak itt durmol a közeli szobában...legalább nincs házon kívül. :)

"A tragédiák hozzátartoznak az élethez. Tragédia? És akkor mi van? Hagyjuk abba? Dobjuk be a törölközőt? Hát nem! Ha úgy érzed, hogy kész, a szíved megszakad, akkor is harcolnod kell, de állatira, hogy érezd, életben vagy. Szenvedsz, fáj, hát ilyen az élet. Összezavarodtál és félsz? Helyes. Legalább valami mindig eszedbe juttatja, hogy valahol a jövőben vár rád valami jó, amiért érdemes harcolni."

Akkor majd legközelebb...

Virágba borult a ruhatáram :)))) Ma (mivel elmaradt egy órám a kemény kettőből) úgy döntöttem, hogy beújítok pár dolgot, ha már itt a tavasz. :) Új cipellő, táska és pár létfontosságú, hozzájuk passzoló ruhadarab még és voila...máris ezerszer jobb a kedvem. Nem mintha eddig szomorkodtam volna, de most már -sajnos nem szó szerint,de - 5 centivel a föld fölött sétálok. :D

"A vidámságnak megvan az ereje ahhoz, hogy a félelem, a sértettség, a harag, a frusztráltság, a csalódottság, a depresszió, a bűntudat és a meg nem felelés érzéseit kiűzze az életedből. Azon a napon éred el a vidámságot, amikor rájössz, hogy mindegy, mi történik körülötted, akkor sem lesz jobb semmi, ha nem vagy jókedvű."

a kerti munka sajnos eléggé megerőltető tud lenni :D 

 Nem vagyok olyan helyzetben, hogy mindenki véleményét egy helyre beskatulyázva mondjam  a tapasztalataimat, így hát megemlíteném, hogy a saját egyetemista szemszögemből figyelem meg a következő helyzetet....
Ennek témája a hosszú hétvége kérdése: Magamat (és pár szaktársamat) ismerve úgy álltam a kis "szünet" előtt, hogy jajj de jó, végre lesz időm bepótolni a lemaradásokat természetesen csak tanulás terén... ezt az álláspontot úgy egészen szerda estig sikerült is megőriznem, amikor aztán rájöttem, hogy képtelenség ilyen időben egy helyben ücsörögni és írogatni a fontos beadandókat. Persze csak hogy tudjam mire fogni a lustaságomat. :)
Nehéz ám a helyzet, amikor az ember több felé szeretne szétszakadni, hogy mindenkivel eltölthessen némi időt. Tehát tegnap délelőtt tanultam egy csöppnyit, aztán az egész délutánomat és kora estémet a szabadban töltöttem, miközben napszemüvegemen át lestem, hogyan tavaszodik ki körülöttem a világ és élveztem, ahogy már nem kell nyakamat behúznom a hideg fuvallatok okozta libabőr miatt, csak átadtam magam a napsugarak melengető érzésének. Közben azonban megbizonyosodtam róla, mennyit is vesztett Március 15-e a történelmi értékéből. A fiatalabb generáció talán át sem tudja érezni, mi történt anno és miért, az idősebbek pedig a mozi előtti téren, noha kokárdával a mellkasukon, de vásárt űznek a dologból. Örülnek neki, hogy végre többen kimerészkednek a téli vackukból, így abban bíznak, cseles rábeszéléssel talán el tudják adni nekik portékáikat. Az én korosztályom, szóval az éppen érettségire tanulók vagy nem tanulók és a felsőoktatásban lévők pedig teljesen át tudják adni magukat az ünnep fontos mondanivalójának. Tekintve, hogy nagy az elégedetlenkedés az oktatásbeli változások miatt, alig pár hajszál választja el a szavuknak hangot akaró fiatalságot az újabb lázongástól. Persze a helyzet nem lenne ugyanaz, de kicsit hajazna azért a régire.

Tehát ott tartottam, hogy a tanulás még meg-megfordult szerdán a fejemben, de olyan hamar vetettem el az ötletet, hogy le sem lehet írni. Igaza volt az egyik szaktársamnak: egyetemisták vagyunk, tanulásra ott az éjszaka. Mondanom sem kell, elég jól rávilágított társnőm a helyzetre, így hát úgy döntöttem, talán tényleg halogathatom kicsit a dolgot. Csak egy picit....

Mindenkinek nagyon szép és kellemes szünetet, ne ücsörögjetek egész nap egy helyben! Itt a Tavasz! :))))

"Ne félj az élettől! Higgy abban, hogy az élet ér annyit, hogy megéljük, és hited segíteni fog megalkotni a tényeket."

 

Hosszú hétvége

Húha, eléggé elszórakoztam az időt a hétvégén, úgyhogy most aztán gőzerővel kell a tanulásra koncentrálnom, hogy a legrövidebb héten a legtöbb ZHm jól sikerüljön. :)
Az már egy másik kérdés, hogy tudok-e a tananyagra koncentrálni... :)))))

"Azt hittem, ismerlek, de azt hiszem, könnyebb az igazság helyett azt látni, amit akarunk. Azt hiszed, ismersz engem, pedig nem, így azt sem tudod, mire vagyok képes. Azt hiszed, én vagyok az a népszerű lány, akinek mindenre van válasza, pedig ez nem így van. Sokszor nem tudom, mit miért teszek, de igyekszem jobbá tenni a dolgokat. És ha hibázom - mert lássuk be, mindannyian hibázunk -, megfogadom, hogy a segítségeteket kérem. Egyedül nem megy. De ha megbíztok bennem, így együtt nagyszerű dolgokra leszünk képesek. Megfogadom (...), leszek annyira bátor, hogy valóra váltsam minden álmotokat." 

Végre megint itthon...kezdem érezni, hogy jön a tavasz, minden értelemben. :)

A tegnapi nap, húha, rengeteg élmény és mesélni való. Először is nőnap volt, rengeteg szülinapost köszöntöttem fel és a gólyabált sem szabad elfelejteni. Reggel kaptam egy teljesen idegen fiútól egy szép lila virágot, ami azért is volt jó érzés, mert jajj de jó, egy kis ajándék, másrészt pedig olyan aranyos gesztus volt a hallgatói önkormányzatos fiúktól, hogy kitaláltak ilyesmit.:) Később persze mindenki kérdezte, hogy honnan van, mert ugyebár nem kapott mindenki ám... Teljesen örömteli nap volt, napfényes és boldog. Persze ilyenkor az ember minden apróságnak örül...egy szál virágnak, egy kocka csokinak, de legfőképp egy olyan fotónak is, amit szívének kedves ember készített. :)
Végül aztán este egy kis kitérővel a gólyabálra is ellátogattunk. A kis kitérő a csöppet alkoholmámoros pillanatokat jelentette, ahol is jó pár szaktársunkkal együtt készültünk az éjszakai táncolásra. A hangulat felhőtlen volt, csak kár, hogy szó szerint futni kellett a taxi után. :D
Most pedig várom, hogy az éjszaka hamar elrepüljön.... addig is egy idézettel búcsúzom, amit tegnap papám használt nőnapi köszöntés céljából...újabb meglepetés és mosoly született belőle:

"A nő átmeneti lény az ember és az angyal között."

Kissé elvonatkoztatva a rózsaszín dolgoktól térek újra vissza...végre. Ahogy néztem, az utóbbi napokban semmi "értelmeset" sem posztoltam és ez azért eléggé bántja a kicsi szívemet. :D
Vannak napok, amikor semmi sem történik és szinte halálra unom magam, erre jön egy másik, amikor egy hurrikán elsöpri az egész rendet és összekuszálódik minden. Persze ebben nincs semmi negatív dolog, nem történt rossz velem, csak össze-vissza rohangáltam. A Garfield-képregények és a filmek állandóan azt mutatják, hogy a hét legutáltabb napja a hétfő...hát velem ez nem így van. Most hogy én vagyok-e a kivétel vagy csak szimplán ezerszer kellemetlenebb a keddi napom, mint az előző, ezt sosem fogom megtudni. Tehát ma mentem suliba, röpke 10 perc késéssel indultam, így már akkor is virult a fejem, amikor sikerült a mókus-tanárnőt is megelőznöm...Ácsi: mókus-tanárnő. Ez annyit takar, hogy a fent nevezett nőszemély arca egy mókuspofira hasonlít, valamint olyan halkan beszél a sok négyzetméteres előadóban, hogy már az első sorban is csak minden második szót érti az ember...nem is beszélve a tizedik sorról. Mondhatni végiguntuk az első másfél órát, majd mikor már a gyomorgörcs kezdett alábbhagyni a referátumom előtti öt percben, azzal az üzenettel szalad a titkárnő kis csoportosulásunk felé, hogy a várva várt tanárnő nem szíveskedik ma megjelenni. Még jó, hogy a laptop táskámban igazi laptop is helyet foglalt, így nem vágtam le azon nyomban a földre nagy szitkok között, csupán elviseltem, hogy a további kétszer két órát 6 kiloval a vállamon kell megtennem, ráadásul az a 80 lépcsőfok sem igazán könnyített a helyzetemen.
Szinte el sem hittem, hogy beestem a bejárati ajtón, amikor eszembe ötlött, hogy el kell végezni a heti feladatkörömet. Takarítás, pakolás, tanulás (bár ez utóbbi minden napomat bearanyozza).
Most tehát itt ülök, bár a tanulnivalók még itt hevernek körülöttem, de egy kicsit megpihenhetek a sok rohangászás után. Szerencsére ma nem kell megtennem a rövid utat a papírboltig négyszer, tehát máris kicsit jobb a kedvem, amint belegondolok, mennyire nézhetett rám furcsán a csajszi az íróasztal mögül, amikor negyedszerre is betoppantam az ajtón kezemben a pendrive-val.

Hát ennyit mára, kicsit talán bepótoltam az elmaradásokat, de sajna nem ígérhetem, hogy többet nem lesznek kisebb szünetek. Néha lenne egy csomó mondanivalóm, csak a megfelelő szavakat nem találom, olykor viszont az is előfordul, hogy már a kedvem is elmegy, ha meglátom a billentyűzetet. Mentségemre szóljon, hogy mostanában már eggyel több embernek kell részletesebben beszámolnom és sokszor már nincs kedvem nyolcadszorra is leírni ugyanazt. :)

"Azt mondják, hogy a legszomorúbb dolog, amivel az ember valaha is szembekerül, az, ami megtörténhet vele. De milyen volt az az ember, aki szembenézett vele? Vagy milyen nem volt? Esetleg milyen nem lesz már többé? Sosem könnyű a jó utat választani. De ennek a döntésnek a meghozatalakor csakis a szívünkre hallgathatunk. Néha megtaláljuk a jobb felé vezető utat. Néha harcolunk a hibáink, a rosszindulatunk és féltékenységünk miatt, hogy megbánjuk és bűnbocsánatot nyerjünk. És a szégyen miatt, amit azért érzünk, mert nem azok az emberek vagyunk, akiknek lennünk kellene. És van, hogy megtaláljuk a jobb felé vezető utat… de van, hogy az a valami jobb dolog talál meg minket."