Mennyi örömkönny és hány kedves üzenet... egészen eddig nem is gondoltam volna, hogy valaha én is ilyen filmbeillő szülinapi ajándékot kapok és még mindig nem hiszem el, hogy mindenki képes volt titokban tartani. Külön köszönöm anyának, aki ezt az egészet létrehozta, mi sem bizonyítja azt jobban, hogy nagyon jól ismer, tudta, hogy a legkisebb ajándék jelenti majd a legnagyobb szeretetet és meglepetést. :)))

Bizony, öregszem (most mondjuk talán még annyira nem vészes a helyzet, csak a vicc kedvéért... :D). Ahogy elolvastam az összes jókívánságot (és az egészben az lepett meg, hogy olyanokat is sikerült anyának beszerveznie, akiket már 10 éve nem láttam, vagy akikkel évente egyszer beszélek) - persze már az elején elkezdtem pityeregni-, eszembe jutott, mennyi emléket is őrzök, ugyanakkor meg is ijedtem kicsit...mi lesz ha egy nap, minden csak úgy elillan? Nem szeretném elfelejteni őket, teljes erőmből harcolni fogok ellene.
Amikor az embernek szülinapja van, mindig rácsodálkozik, mennyi embernek fontos. Ezek az élet apró örömei, amik nélkül igen szegényesek lennének a hétköznapok. Szerencsére azonban van mindig egy személy, aki gondoskodik róla, hogy a megfelelő időben a megfelelő gondolatok vegyenek minket körbe. Azt hiszem, a mai nappal ez tökéletesen sikerült. Már most tudom, hogy ezt a kis levélköteget el fogom vinni magammal Frankfurtba és minden olyan helyre, ami messze van az otthonomtól, hogy mindig emlékeztessen arra, vannak az életben rendkívül fontos értékek. Hiszen: A távolság csak egy próbatétel, hogy megtudjuk, mennyire erős is a szeretet.

Meggyőződésem, hogy a szülinapi ajándék értéke nem a méretétől függ és bizton állíthatom, hogy ennél szebbet még tényleg nem kaptam. :))))

Most pedig egy idézet a 3. borítékból (itt kezdtem el sírni):

"Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod."

Néha megtaláljuk egy elveszett barátság darabkáit...és meg kell mondjam, ez felettébb jó érzés! :))

Mennyire jó is az az érzés, amikor egy teherrel kevesebb van az ember vállán...legalábbis egy időre. Ma nagy nehezen összehoztam egy 61%-os vizsgát (itt meg kell említsem, hogy az alapvizsga szó hallatán, már nagy tisztelet jár annak, aki elsőre átmegy), szóval a mai délutánomat-estémet aktív pihenéssel fogom befejezni (mivel hétfőn és szerdán minden kezdődik elölről)... :D
Mindenesetre tényleg örülök, hogy ez a rész sikerült, így ha minden igaz, júniusra már nem is lesz semmi vizsgám - persze csak ha minden a tervek szerint halad.

Tegnap volt erasmusos megbeszélésünk Frankfurttal kapcsolatban, ahol rengeteg információt elmondtak, de igazából nem lettem sokkal okosabb. A papírmunka nagy része még csak most következik (biztosítás,deviza-számla,blablabla), úgyhogy nagyon észnél kell lennie az embernek. :)))
Nagyon várom már, biztosan élvezni fogom, csak érkezzünk már el oda. ;)

Holnap este végre eljutunk a moziba (ha minden igaz), már ezer éve ezt tervezzük. :D

Ééééééééééés a mai nap örömhíre, hogy megérkezett otthonra a jogsim! :)))))

"A szerencse mindig kemény munka gyümölcse."

Néha képtelen lépésekre tudja elszánni magát az ember...ez lehet egy röpke üzenet egy rég elfeledett ember felé, de mutatkozhat más képében is, ugyan attól még mindig meghökkentő az eset. Néhány dolognak időt kell adni, jó pár viszont már sosem lesz a miénk. Ez vezetett ma reggel ahhoz az elhatározásomhoz, hogy írok egy réges-régi barátomnak pár sort...csak egy röpke szülinapi köszöntést. Lehet, hogy nem fogja érdekelni vagy meg sem nézi, de valahogy mintha jobban érezném magam attól, hogy megtettem.

Emellett hol félgőzzel, hol gőzerővel készülök a vizsgaidőszak nagy megmérettetéseire, de mint minden egyetemista tudja, sokszor be kell iktatni egy kis szünetet is. Egy mozizás, egy finom süti vagy csak egy szeretett film. Mindenesetre le kell nyugodni néha és hagyni az agyat is pihenni. ;)

"Gyakran a valószínűtlen szövetségek bizonyulnak a leggyümölcsözőbbnek."

Érdekes módon az esőtől az embernek mindig olyan fura hangulata lesz és semmihez nincs kedve. Igazából a csendes szemerkélővel az égegyadta világon semmi problémám nem lenne, de amikor össze-vissza fúj a szél, olyannyira, hogy az esernyőt sem lehet kinyitni...na az már nem annyira tetszik.
Egyébként olyan fura ez az időjárás...más országokban esik a hó (május közepén), itt meg egyik napról a másikra váltakozik a klíma. Verőfényes napsütés, szakadó eső, derült idő, felhők... a megtestesült kiszámíthatatlanság. :))

Tegnap, ahogy utaztam haza a buszon, egyre csak az járt a fejemben, mennyire is gyorsan telik az idő, szó szerint repül. Alig 1 éve még kis osztálykirándulásokon vettünk részt, melyre akkor még fárasztó túrázásként gondoltunk, ma viszont már annyira hiányzik. Olyan érdekes egyébként, mert végzősként már mindenki csak arra tud gondolni, hogy jajj de jó, végre egy kis függetlenség, egyetem/fősuli és minden szép meg szuper. Higgyétek el nekem, egy év telt el azóta, hogy kikerültem a gimi négy fala közül és rettentően hiányzik a közösség. Már a valóság puszta ereje is, hogy soha többet nem lesz olyan kiruccanásunk, ahol az osztálytársakkal megtöltünk egy egész buszt és hazafelé végig énekelünk...teljesen elszomorított.
Hirtelen eltűnt előlem a sok szép emlék fakó képe és megint csak magam ültem egy távolsági buszon, akinek fontosabb dolga is lenne, mint hogy zenét hallgasson, de semmi ereje hozzá. Annyira szomorú egyébként, hogy e felsőoktatásban már nincs olyan nagyobb csoport, akik mindenhová együtt mennek (jó, persze ez nem feltétlenül igaz), hiszen a legtöbb emberrel csak egy, maximum kettő közös órád van. Jó, természetesen vannak ilyen kis csapatok, akik összetartóak és együtt mennek szórakozni vagy csak sétálni egyet, de az nem ugyanaz.
Tavaly még nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar "kiraknak" minket a való életbe, ahol saját magadnak kell mindent megtalálnod, ugyanis nem árt felkészülni rá, hogy a fontos információkat egyik tanár sem rágja a szádba. Néhány dologról csak a tanszéken kifüggesztett papiroson olvashatsz, azt pedig, hogy egyáltalán tudsz róla, hogy el kell olvasni, mi áll rajta, talán csak az egyik szemfülesebb szaktársadnak köszönheted, mivel senki nem mondja, hogy menj oda és nézd meg. Ha pedig emiatt lemaradsz egy vizsgáról, akkor így jártál... 2500 Ft. :D
Ezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy igen, a nagybetűs ÉLET nem mindig szép és jó, sokszor körülvesz a valóság és rájössz, teljesen elvesznél, ha nem lenne melletted senki, aki tudja a helyes utat. Tény, hogy ez a legjobb módja a felelősségteljes életre való felkészülésnek, de eleinte még nem is gondolja az ember, hogy mennyi nehézséggel jár. Az első hetekben még azt sem tudod, mit hol kell keresned, aztán meg hirtelen annyi mindent kéne fejben tartani, hogy nem megy. Nehéz...itt már senki nem fogja a kezed és bizony rá kell jönni, hogy felnőttél. Röpke 4 év és máris dolgozni kell. Ha már egy év után ennyire hiányzik a gimi, akkor mi lesz később? :D

A legfőbb probléma az, hogy amikor ott vagyunk egy adott helyen, akkor nem mindig tudjuk értékelni azt...:"Jajjj, ne már. Már megint túrázni megyek?! Micsoda? 20 km? Te jó Isten..."
Aztán eltelik egy kis idő és szívesebben mennénk fel megcsodálni a Mecsek tetejéről a kilátást, mint hogy 10 oldalas beadandókat írjunk 1-2 nap alatt...persze nem magyarul.

Mindenesetre ezzel most nem azt akartam mondani, hogy nem élvezem eléggé az egyetemet, igazából nagyon szeretem, mert  ez a "függetlenség" tökéletesen illik a személyiségemhez (bár néha igazán lehetne közelebb Pécshez a lakhelyem). Tetszik a környezet, szeretek megismerni új embereket, csak néha, amikor ilyen gondolkodós hangulatomban talál az ember, akkor bizony eszembe jut minden régebbről és ajjj...sokszor annyira hiányzik. :))

"Mi az ember, ha nem emlékei összessége? Csupán egy történet vagyunk, amit megélünk. Egy mese, amelyet önmagunknak mondunk el."

Azok a dolgaid, amiket szeretsz, visszatalálnak hozzád. :)))

Most, hogy lezajlott a ballagási mizéria és következnek az érettségik (melyekre mindenki tök fölöslegesen van ráparázva), eszembe jut, hogy egy éve mi is ezen mentünk keresztül...azóta pedig már mennyi idő eltelt.
Sikerült beilleszkedni egy teljesen idegen környezetbe, belekóstoltunk és kezdjük megszokni a nagybetűs ÉLET velejáróit és próbáljuk teljesíteni az egyetemek által elénk állított feladatokat (bár az ETR kezelése még okoz némi problémát). :D

Ráadásul még gyorsabban repül az idő, ha csak arra az egy szóra összpontosítok: Frankfurt.
Most, hogy megkezdtem a beiratkozást és kitöltöttem a kollégiumi szobaigénylés cseppet sem egyszerű bürokratikus íveit, végre elhiszem, hogy ez valóban meg fog történni. Annyira nehéz belegondolni, hogy még több, mint negyed év hátravan addig és valóban olyan fura, hogy már ennyivel hamarabb el kell rendezni mindent - mert higgyétek el, tényleg sok a macera vele. Valamilyen formában minden nap eszembe jut, miként fogom itt hagyni mindazt, ami az eltelt 20 évemre emlékeztet. Néha elalvás előtt, félálomban ötlik a szemem elé egy képkocka, amint a repülőgépen ülök és emlékül lefotózom a kilátást, máskor pedig a suliban vagyok és elkalandozok: lejátszódik előttem a búcsúzás jelenete - a családtól és a szívemhez közel álló emberektől. Ilyenkor mindig libabőrös leszek és el kell hessegetnem a gondolataimat, hiszen olyan messze van az még.
Mégis annyira várom már, minden nap, amikor felnézek az égre, legszívesebben azt kívánnám, hogy már csak egy hét legyen hátra addig.
Mondjuk úgyis rettentő gyorsan el fog repülni a maradék idő, biztos vagyok benne. :))

Most viszont sajnos még a jelenre kell koncentrálni és tanulnitanulnitanulni...átkozott vizsgák! :D

"Van egy személyes történeted, amit be kell teljesítened, és kész. Nem számít, hogy a többiek támogatnak, bírálnak, átnéznek rajtad vagy elviselnek: azért csinálod, amit csinálsz, mert ez a sorsod ezen a földön, ez minden örömöd forrása."

Jó, ez talán nem teljesen igaz, no de azért kellőképpen megünnepeltem/megünnepeltük azt, hogy holnap végre bearaszolhatok az okmányirodába és aláfirkanthatom azt a jó pár fontos, avagy meghatározó dokumentumot, melyre már oly régóta várok. Elég kiábrándító egyébként, hogy fél évet szenvedtem egy A5ösnél is kisebb kis papírlapért...legalább adták volna meg a módját és nézne ki normálisan az a fecni, ha már ennyibe került. :D

Vannak alkalmak, mikor megadatik a lehetőség, hogy kilépjünk szürke kis életünk négy fala közül és olyan helyre keveredjünk, ahol senkit sem ismerünk. Azt mondom, használjátok ki ezeket a lehetőségeket: lehet, hogy új barátságok köttetnek, de az is előfordulhat, hogy kerek perec a képedbe mondják, hogy húzz el innen. A lényeg mégsem ez. A legfontosabb, hogy mindenféle hosszadalmas eszmefuttatás nélkül vetheted bele magad valami újba, kiléphetsz (ha csak egy kicsi időre is) a biztonságos komfort-zónából és ez annyira jó érzéssel tudja eltölteni az embert, hogy egyre többször meg akarja majd ismételni. Talán. :))

"Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt. 
Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát: 
- Nem unod a várakozást? 
- Talán. De folytatnom kell a küzdelmet. 
- Miért? 
- Mert ha nem nyílok ki, elhervadok. 
Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk." - Paulo Coelho

A csalódás olyan erővel érkezik, melyre sosem vagyunk kellőképpen felkészülve. Még megfeszített akaratunk platina páncélján is lyukat üt és nagyon elszántan próbál mindent tönkretenni, ami az útjába kerül.
Noha ez utóbbi nem fog neki sikerülni (mert nem engedem), mégis maga az érzés olyan kiábrándító... 

Ez a rövid szünetecske olyan gyorsan eltelt, hogy csak na, a tavaszból egy szempillantás alatt nyarat varázsolt (anélkül, hogy a nyári ruháimat ide teleportálta volna a koleszos szekrényemből). A félreértések elkerülése végett megjegyezném, hogy semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy végre meleg van, hiszen egész télen erre vártam, csak rossz érzés ám, amikor az ember a saját ruháiban fő meg. :D
Ugyan nem egy tavaszi szünetről beszélünk, meg két hét karácsonyi lazításról...csupán pár nap és most mindenféle elhatározás nélkül megcsináltam az összes olyan házimat, amit meg kellett. Tény, hogy ebben a kérdésben nem az elhatározás döntött, hanem a MUSZÁJ. Két hét múlva újra kezdetét veszi a vizsgaidőszak és ajjjajjj...azok lesznek a csúnya idők. :D
Tehát most a leutazás előtti pár órámat úgy tölthetem el, hogy nem bújom a könyveket, csak lustálkodom még egy kicsit (nem mintha ez a hétből hátramaradt két nap olyan megerőltető lenne, hiszen csütörtökön már megint itthon leszek). :)
Addig is be kell iktatni egy kis vásárlást (fontos ruhadarabok beszerzésének ideje ez, ha már megváltozott a klíma), illetőleg el kell intéznem a jogsihoz szükséges papírokat is, úgyhogy egy rövid, ám annál fontosabb kis hetecske veszi kezdetét. Az estémet valószínűleg filmnézéssel fogom tölteni, amint leértem, persze csak a kötelező csajos élménybeszámoló után. :)

A tartalmas hosszú hétvége egyébként sok szempontból előrelépésnek bizonyult, csináltam egy csomó klassz dolgot (meg ami annyira nem klassz, hogy elég viccesen égtem le - de ezen javítok a most következő hétvégén), találkoztam a legfontosabb emberekkel és pár jó dologra is rájöttem. :)
Azt hiszem, elindultam az emelkedőn felfelé!

"Az udvariasság olyan, mint a nulla a számtanban. Egymagában mit sem jelent, de sokat változtat azon, amihez hozzátesszük."