"Mindnyájan vágyunk a szerelemre! Igaz? És miért? Mert ez az élmény tölt el minket viruló elevenséggel. Az érzékeink működnek, minden érzelem felerősödik, a hétköznapi valóság széthullik, és mi az egekben járunk. Tartson csak egy pillanatot, egy órát, egy délutánt, de az mit sem von le az értékéből. Mert olyan emlékeket őrzünk utána, amiket életünk végéig becsülni fogunk."

Baromi jó érzés régi leveleket olvasni, annyit mosolyogtam, hogy már a végén azt hittem, úgy marad a szám! :-)

"Biztosan nem vagyok Romeo. Nem bizony, ugyanis ha megtalálnám életem szerelmét, akkor nem állnék ott idiótán, sóhajtozva a kertben, hanem leszedném arról az erkélyről és magammal vinném!"

"Valahogy mindig így van ez: reménykedsz benne, hogy egy bizonyos dolog megtörténik. Csak várod és várod, addig ámítod magad, amíg már a saját szemedben is hülyének tűnsz, és akkor abbahagyod. Aztán amikor tényleg megtörténik, teljesen váratlanul ér."

Ahogy itt ücsörgök az udvaron a jó időben, teljesen el is felejtem, hogy még nincs itt számomra a nyár. Ugyan már csak egyetlen vizsga választ el a paradicsombeli dögléstől, mégis elég nagy a tét sajnos. Mindenesetre megengedhetem azért magamnak, hogy egy órácskát azzal töltsek el, hogy miközben jóllakott pocakomat simogatom, úgy tegyek, mintha a semmittevés lenne a legfontosabb dolgom. Meg kell mondjam, elég felemelő érzés. Tény, hogy nem segít ezen az olvasás utáni sóvárgás, sőt, elég nehezen viselem, hogy a történet közepén elfogytak a könyv lapjai és a harmadik rész, a folytatás 200 kilométerre van. :-)
Sebaj, holnap este az lesz az első dolgom, hogy el is kezdem a trilógia utolsó és egyben legizgalmasabbnak ígérkező darabját - így vagy úgy úgyis túl leszek ezen a szaros vizsgán.
De ahogy mondani szokás: "semmi sem bonyolult annyira, hogy ráparázz...!"

Sokak számára már rég elérkezett a vizsgaidőszak vége (értem ezalatt az ügyeseket), így ezzel együtt most a búcsúzkodások is megkezdődtek. Mindenki költözik haza és szeptemberig kiélvezi a nyugalmat, a napsütést (és átkozza a leégést), valamint kipiheni a fáradalmakat, hogy aztán újult erővel vágjon neki az utolsó évnek. És amint ezen elmélkedtem, rájöttem, hogy szeptember, Frankfurt ♥.... mennyire izgultam még akkor. Most meg, lassan fél év eltelt azóta, mióta hazaértem. Repül az idő. Rohan, mintha valami elől menekülne. Igazán lassíthatna néha, hogy legyen idő kiélvezni a pillanatot, de aztán az utolsó szempillantásban, eltűnik. Később pedig rájövünk minden titok nyitjára. Olyanokra is, amiknek jobban örültünk volna hamarabb. :-)

"Otthon a festékeimből bármilyen színt ki tudok keverni. Rózsaszínt. Olyan halványat, mint a csecsemő bőre. Vagy olyan sötétet, mint a rebarbara. A tavaszi fű zöldjét. Kéket, ami úgy csillog, mint a jég a vízben.
Egyszer három napig szórakoztam, mire sikerült kikevernem a fehér prémen megcsillanó napsugár színét. Először azt hittem, hogy a sárga valamelyik árnyalata lesz, de aztán rájöttem, hogy a dolog sokkal összetettebb ennél. A színek rétegekben vetülnek egymásra. És szépen összeolvadnak.
A szivárvány titkára még nem sikerült rájönnöm. Olyan rövid ideig lehet csak gyönyörködni benne. Sosincs elég idő, hogy minden árnyalatot megfigyeljek. Egy kevés kék itt, egy kis rózsaszín ott. Aztán már szerte is foszlik az egész. Levegővé válik."