Nemrég értünk haza Egerből egy csodás wellness kikapcsolódásról és máris tovább szövögetjük terveinket a jövőt illetően. Listánk egyre csak bővül újabb úti célokkal és tavasztól bele is szeretnénk vágni szép helyek felfedezésébe - ketten, barátokkal, családdal.

Boldog vagyok, mert megkaptam az élettől mindent, amire csak eddig vágytam és örömteli várakozással állok az ismeretlen elébe. A napok hetekké majd hónapokká sokasodnak, s ahogy egyre több élményt és tapasztalatot szerzünk, biztosabb nem is lehetnék benne, hogy pontosan így képzelem a jövőt is.

Már nincs szükségem egyedüllétre és "magányos" csatangolásokra, hogy életerőt meríthessek. Teljes életet élek, boldogan, nevetve, tele örömmel, Vele.
Eszti és Peti - örökre ♥♥

Röpke két hónap alatt a feje tetejére fordult az egész világom. Minden, amiről a legnagyobb meggyőződéssel állítottam, hogy fix pontok az életemben. Miatta. A fiú miatt, aki őrülten boldoggá tesz.

A legnagyobb fordulatok előtt az ember sosem számít rá, hogy bármi egyáltalán történni fog vele. Így volt ez az én esetemben is. Hosszú hónapok, sőt évek teltek el úgy, amikre utólag visszatekintve azt mondhatnám, hogy átlagosak voltak. Egy-egy programot vagy eseményt leszámítva nem történt velem szinte semmi. Tanultam, dolgoztam, jöttem-mentem, szorgos kis hangya voltam az Úr szüntelenül forgó gépezetében. Telt-múlt az idő, voltak jobb és rosszabb napok. Nagyon rosszak is. Órák, amikor csak ültem vagy feküdtem, és sajnálkoztam... minden miatt. Nem hinném, hogy lettem volna valaha is depressziós, de bizonyos szakaszokban biztosan nagyon közel lehettem hozzá. Ilyenkor szinte elveszti az ember a reményt. Teszi a dolgát, de úgy érzi, bármit megtehet, mégsem halad előrébb az élete.

Ez így ment egy darabig. Persze a külvilág ebből nem sokat lát, maximum annyit, hogy volt, amikor feszült voltam és nem mosolyogtam annyit, mint általában. Olyankor megkérdezte egy-egy ember, hogy mi a baj, hiszen mindig akadnak, akik segíteni akarnak a nyomorult vagy nyomorultul festő társaikon. Természetesen ilyenkor a válasz mindig tömör és lényegre törő volt: "semmi". Pont.

Aztán amikor a legkevésbé számítottam rá, jött Ő.
Úgy érkezett az életembe, ahogy az lenni szokott a filmeken és a könyvekben. Csendesen, egy árva jelzés nélkül, ellentmondást nem tűrően egyszeriben csak az életem részévé vált és amennyire én szeretném, nem is megy már sehová.

Ha nem lenne elég, hogy a könyvesboltok polcai roskadoznak az önsegítő könyvektől, még az interneten is bele-belebotlik az ember hasonló irományokba. Én magam sosem tartottam ezeket a szerzeményeket teljességgel létfontosságúnak vagy nélkülözhetetlennek, számomra vannak, léteznek, de inkább nem kérek belőlük. Egyetlen egy dologban azonban valóban igazat mondanak: a változás úgy jön, mint egy fuvallat, és biztosan akkor érkezik, amikor a legkevésbé számít rá az ember.
Éveken át kajtattam a boldogság kulcsát, a szerelem receptjét, de sosem találtam rá másfél hónappal ezelőttig. Csalódásokból bőven kijutott, de ha ez kellett hozzá, hát bátran mondhatom, hogy megért minden egyes szomorú percet. Nevezzük Sorsnak vagy valami felsőbb erőnek, de biztos nem véletlen volt az a pesti kiruccanás, melynek következtében most minden pihe-puha, rózsaszín és Peti-illatú. ♥

Ez a zseniális szókapcsolat valamelyik nap reggel a Morning Showban hangzott el és annyira megtetszett, hogy muszáj voltam megörökíteni az utókornak. Hihetetlenül találónak érzem a mai elektronikus zűrzavarban, így egész úton azon agyaltam, nehogy elfelejtsem. Igazság szerint baromira egyetértek vele, legfőképp a közösségi média kapcsán, de ebbe most nem is igazán mennék bele, mert nem ez lenne a célom. Inkább csak el szeretnék mesélni valamit:
Valamelyik reggelen, ahogy hajtottam az autópályán, láttam egy gyönyörűséges napfelkeltét. Általában minden reggel pont abban az időszakban utazom, amikor felkel a Nap, így jó párszor szerencsém volt már csodás látványban, de ez valami fantasztikus volt. Kellőképp figyeltem ugyan az útra, hogy egyenesben tartsam az autót, de egyszerűen képtelen voltam nem elámulni a panorámán. Az egész horizont rózsaszínes-lilás volt - minden egyes árnyalatot meg lehetett volna nevezni a legnagyobb precizitással-, a felkelő Nap pedig vérnarancsszínben üldögélt a dombokon. A távoli hegyek a fák fölé magaslottak, míg a kora reggeli köd a lábaikat nyaldosta. Valami hihetetlen volt, miközben én pedig a fennsíkon autókáztam. A végén már arra gondoltam, hogy megállok valamelyik pihenőhelyen, hogy maradandóvá tegyem az élményt, de aztán végül úgy döntöttem, hogy nem pocsékolom a drága időt a leparkolással és a legszebb látószög megtalálásával, csak élvezem továbbra is a szemem elé terülő festői szépséget, ahogy az percről percre megállíthatatlanul változik.
Valahogy így képzelem el azt a kort, amelyben még nem volt okostelefon és az emberek tudták értékelni a tökéletes pillanat élményét. :)

"Az élet legfőbb célja a szeretet. A többi néma csend."

Ahogy elnézem, az utolsó írásomban még az volt a szenzáció, hogy a Tisza-buborékból kilépve sikeres állásinterjú után munkahelyet készültem váltani. Bárhogy is, ennek már több mint egy hónapja, tehát azóta megvolt a felmondási időszakom és kellőképp belecsöppentem az új pozíció nyújtotta feladatokba, valamint a betanulási időszakba.
Azt hiszem, ennél jobban nem is nagyon érezhetném magam (na jó, valójában igenis felemelő lenne olykor jó éjt puszival feküdni és közös reggelikészítéssel ébredni ♥...).
Nagyon tetszik az új légkör, a segítőkész és kedves kollégák, a sok-sok kihívás, felelősség. Baromi jó érzés, amikor megbecsülik a munkámat, megvan a visszacsatolás és fesztelen a hangulat az egész cégen belül - persze könnyen lehet, hogy még csak a naivitás beszél belőlem, hiszen ismer engem az Olvasó.

Egyszóval igencsak jól vettem a kezdeti akadályokat és megtanultam úszni a mély vízben. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elfoglaljam a helyem a vállalat szerkezetében, úgy három hónap múlva majd beszámolok róla, hogy is megy ez a projekt.
Az esetlegesen kialakuló stresszt levezető futással spékelem meg, bár tény, hogy az is tuti sokat segít, ha hangosan énekelek a kocsiban és kezemmel a kormányon dobolom a ritmust - hiába, a zene mindenre gyógyír. :)

További sikernek könyvelem el, hogy újra elértem az 55 kilós célkitűzést, amire ide s tova legalább 2 éve várok. Emlékszem, még valamelyik évben szerepelt az új évi fogadalmak között ez a tétel, aztán beletörődtem és inkább nem forszíroztam a dolgot... mint ahogy még angol nyelvvizsgám sincs, de az most más tészta!

Úgy határoztam ezen kívül, hogy minden hónapban meg fogom ajándékozni magam egy új könyvvel. Hihetetlen belegondolni, hogy néha mennyire el tudom hanyagolni az agyam. Ha nekem jut édesség meg nasi, akkor nem úgy igazságos, ha kényeztetem az elmémet is?! Szóval igyekszem majd ahhoz tartani magam, hogy az intellektuális kikapcsolódásnak is hódoljak.

Egyelőre ennyivel tudtam szolgálni, szinte már mestere vagyok annak, hogy dióhéjban összefoglaljam egy-két hónap történését. Kicsit el is szomorodom néha, hogy mennyire el tudlak hanyagolni téged, kedves Naplóm, de aztán bizonyos idő után mindig annyira hiányollak, hogy képtelen vagyok ellenállni.
Gondolom, nem bánod.... :)

"Nagypapa mindig azt hajtogatta, az élet rövid; ha kinyithatod a szárnyad, ne habozz, és szárnyalj."

A Coelho-határidőnapló nem is lehetne ennél nagyobb zseni... A mai állásinterjú margójára:

"Hozz meg minden döntést, amit meg kell hoznod, akkor is, ha nem vagy biztos benne, hogy helyes."

Én meghoztam ♥

Budapesti kiruccanásaim közben/után mindig elgondolkozom rajta, hogy gasztronómiai különlegességek felkutatásával és megkóstolásával kéne foglalkoznom. Ehhez persze elengedhetetlen lenne, hogy legyőzzem finnyásságomat és kicsit bevállalósabban vessem bele magam az evés örömeibe.
Eperdarabokkal felturbózott zöldsaláta grillezett kecskesajttal, egy pohár martini (nem rázva, csak keverve, olívabogyó nélkül természetesen...), zöldalmás-uborkás borlimonádé finom félszáraz irsaiból....
Úgyis az a hír járja, hogy a férfiak a teltebb nőket szeretik. :)))))

Sokszor eszembe jut egyébként, mekkora örömet is tud szerezni az embernek, ha néha egy kis időt csak élvezetekre áldoz be - hisz ez igazából nem is áldozat. Mámorító érzés, valamint egy csomó boldogsághormon az eredmény! ♥

"Három olyan dolog van, amelyet mindig eltanulhat a felnőtt a gyerektől: hogy kell ok nélkül örülni, hogy kell mindig valamilyen foglalatosságba merülni, és hogy kell kíméletlenül kiharcolnia magának azt, amit ő akar."

Kedves Naplóm,

azt hiszem, egyre jobban érzem magam. És nem is csak azért, mert egyre több a napsütéses órák száma vagy mert végre sokkal tovább van világos. Egyszerűen csak eljött a tavasz és a testi-lelki felfrissülés. Hiszek benne, hogy a legapróbb dolgok is képesek megváltoztatni a rettenetesen unalmas napot, hogy aztán este elégedetten hajtsuk álomra a fejünket.
Természetesen tudatosan is a boldogság nyomába eredhetünk - például nagyon is sokat számíthat az, hogy sokat legyünk levegőn. Elhatároztam, hogy a buszbérletet strapa cipőkre cserélem és gyalog járok munkába. Az a néhány kilométer viszont, amit ilyenkor megteszek oda és vissza, hozzájárul ahhoz, hogy kicsit jobban szemügyre vegyem a környezetem és néha megálljak egy picit és rácsodálkozzak a gyönyörű virágot hozó magnóliafákra. Egy nehéz nap után pedig kevésbé stresszesen érek haza, ha egy fél órán át zenét hallgatok és csak figyelem az utakon tovasuhanó autókat.

Meggyőződésem továbbá, hogy megvan a mágikus ereje az egyedül töltött időnek és a magunkra szánt hosszú perceknek is. Olykor elég egy új, szuperjó könyv, pár korty bor és valami pihentető arcpakolás.
Amint szert tettem a sötétkék csipkés melltartóra és a hozzá passzoló bugyira, rögtön tudtam, hogy még a borongós, esős napokat is nagyobb kedvvel fogom venni - nem kell mindennel a megfelelő alkalomra várni, egy sima, egyszerű napon is felvehetünk valami szexis fehérneműt, még akkor is, ha csak mi látjuk azt.
Talán így még értékesebb is a pillanat.

A szakítások megviselik az embert, efelől soha egy szemernyi kétségem sem volt. Felvehetjük a pókerarcot és a bájvigyort, de belül attól még lehet, hogy darabokra hullott a világunk. Még az is meglehet, hogy történetesen semmi köze nincs a lelki hiányérzetnek egy adott személyhez, csak a kilátástalan szituáció miatt vagyunk magunk alatt. Akárhogy is, bizony el kell szánnunk magunkat. Olyan lépéseket kell tennünk, amiktől jobban fogjuk érezni magunkat. Nyitni új emberek felé, megismerni új helyeket, kicsit kilépni a komfortzónából és a lakás falai közül. Mi sem jobb ennél, mint egy kellemes túra egy eddig ismeretlen útvonalon.

Majdnem egy hónapja már, hogy megismerkedtem valakivel. Minden nap beszélünk és habár ezt sosem mondtam neki, nagyban segített abban a puszta "létével" is, hogy most úgy érezzem magam, ahogy. Néha teljesen meglepődök, mire is képes egy kedves bók vagy egy apró gesztus, nemhogy egy heteken át tartó (virtuális) eszmecsere. Köszönöm Neked, hogy kicsit visszahoztál a való világba, mert hiszem, hogy sokat segített a sajátos nézőpontod. Feltöltődtem attól, hogy értékelsz és kedvelsz, még akkor is, ha soha nem is fogunk személyesen találkozni.

"A kicsinek tűnő döntések lesznek a legfontosabb döntéseink."

Az elmúlás, a halál, a temetés mind az élet részei, mégis nagyon nehéz ezek közül bármelyiket is elfogadni. Azon szerencsések közé tartozom, akik kevés hozzátartozót veszítettek el életükben, így ez a mai volt a második temetés, amire eddigi életemben hivatalos voltam. Habár ép ésszel képes vagyok felfogni, hogy mi is történt - tudom, hogy papa nem jön vissza már -, mégis olyan furcsa érzés ez az egész, mintha egy részem nem akarná elfogadni ezt a végérvényes történést. Néha azon kapom magam, hogy úgy gondolok rá, mintha idén karácsonykor újra láthatnám. Pedig nem fogom. Talán csak próbálom megkönnyíteni magam felé ezt az egész folyamatot. Nehéz elfogadni, hogy ilyesmi megtörténhet bármelyik szerettünkkel.
Látni magam előtt a kis urnát, ami most már őt védelmezi örökre, a húgom arcán legördülő könnycseppeket, miközben valahonnan a sarokból a "Kell ott fenn egy ország" búskomor akkordjai szólnak. Van, amikor jobb, máskor viszont nagyon rossz. Így van ez a lezárásokkal... egyik sem megy könnyen.

Egy temetés viszont az élők számára mindig kijózanító kell, hogy legyen. Éreznünk kell, hogy élünk és végre fel kell fognunk, hogy minden lustálkodással töltött perc újabb 60 másodperc elpazarlása, amit fantasztikus dolgok alkotásával is tölthetnénk. Hálát kell adnunk a sorsnak, hogy egészségesek vagyunk és könnyen vesszük az akadályokat. Talán végre eljött az a nap, ami felnyitotta a szemem. Nem szabad félnünk attól, hogy valaki meglátja az igazi énünket, hiszen olyan kevés időnk van már, sosem tudhatjuk, mikor lesz vége.

Én soha nem akarok meghalni. Nem azért, mert baromi önző vagyok, hanem azért, mert rettentően félek az ismeretlentől. Szeretném mindenki tudtára adni, hogy szeretem őket, mindenkinek tudnia kell, ha fontosak nekem. Tudni mindazt, amit talán félek kimondani, de fejben már százszor elpróbáltam.
Habár nekem is bátrabbnak kell lennem...biztosan így kell tennem.

Hálás vagyok azért, hogy még találkozhattam néhány dédszülőmmel, valamint szerencsésnek érzem magam, amiért szerető, törődő és büszke nagyszülőket rendelt mellém az ég. Szeretlek Titeket! ♥

"Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket."

2015-ben csak alig pár dolgot fogadtam meg, de büszkén állíthatom, hogy tartottam magam ezekhez és tekintettel arra, hogy holnaptól új évszámot írunk majd a kezünk ügyébe kerülő papírokra, nagy lépésre szántam el magam.

Egyik éjszaka nagyon nehezen aludtam el. Akárhogy próbáltam álomba merülni, folyamatosan csak forgolódtam és képtelenségnek tűnt egy kicsit is elszenderednem. Ölembe vettem hát a laptopom és megírtam életem egyik legfontosabb email-jét. Már régóta sejtettem, hogy valami nincs rendjén körülöttem, de sosem láttam át a dolgot a maga valójában, mígnem ezen az estén alakot öltött előttem a probléma, ami miatt rengeteget stresszeltem mostanság.

Nehéz volt ugyan kimondani, de sajnos eltévesztettem az útirányt: a tanári mesterképzés egy rossz ötlet volt.
Rá kellett ébrednem, hogy nem találom a helyem, és hogy ezen változtatnom kell. Persze kérdezhetné az ember, hogy miért pont most, amikor már a diplomához vezető út közel felét teljesítettem?!
Azért, mert nem megy tovább. Kimerültem. Elegem lett. Nem szeretem. Nem motivál.

Ennek a választásnak semmi köze a munkámhoz vagy ahhoz, hogy kevés a szabadidőm. Egyszerűen arról van szó, hogy egy csomó energiát beleöltem egy olyan dologba, amit nem csinálok szívesen. Már korábban is voltak kétségeim, de mindig azt mondogattam magamnak, hogy azért kell megcsinálnom, mert majd talán a következő szemeszter jobb lesz. Eljátszottam ezt párszor, de a várt változás nem következett be.

Meséltem már a felsőoktatási negatív tapasztalatimról... nos ezek egyre csak gyarapodnak. Nem feltétlenül kötődnek ezek konkrét személyekhez, de a legtöbb eset nagyon bosszantó, megalázó és úgy érezheti az ember, hogy semmibe veszik. Tisztában vagyok a meglévő hierarchiával, nem is ezzel van a gond. De amikor nagy nehezen felkészülők egy vizsgára, többnyire este meg éjszaka, hogy aztán egy 13 pontos vizsgával kiszúrják a szemem, az már gusztustalan. Legyen szívatás meg szórakozás, ha már a drága tanár unja az életét, na de ez és az ehhez hasonló esetek...
Azon kevesek pedig, akik tiszteletben tartják, hogy mindenkinek megvan a maga élete, ahol heti 40 órában helyt kell állnia, túlságosan kis hányadát teszik ki az oktatóknak.

Megéri egy olyan képzés ezt, amit már nem is szeretek? Érdemes az embernek tönkretenni magát azért, hogy aztán a munkanapjain meg hulla legyen? És ez még csak a kezdet, szó sincs nulla pontos szigorlatokról, portfólióról meg az új tanári életpálya-modellről. De a kedves Olvasó egészen nyugodtan bepötyögheti ezt a Google felületére, szép számmal lehet találni csodálatos beszámolókat.

Egy szónak is száz a vége, beleuntam ebbe. Abban tökéletesen sikeres a rendszer, hogy kellőképpen megutáltassa a hallgatókkal azt a munkát, amiben aztán majd 30 évet kell eltölteniük, még azelőtt, hogy elkezdenének dolgozni benne. És ennek mi az eredménye? Az, kérem szépen, hogy a felsőoktatásban részt vevő hallgatók bizonyos hányada nem is megy mesterképzésre, valamint hogy az idei évben felsőoktatásban tanuló hallgatók száma a béka segge alatt van.

A várakozásaimnak megfelelően gyakorlatias, használható tudás megszerzésére alapoztam, sejtettem ugyan, hogy lesznek töltelék tárgyak, de ez?! Röhejes. Aztán megy a csodálkozás, ha képzetlen tanárok kerülnek a gyakorlóiskolákba.

Azt hiszem, itt volt már ennek a döntésnek az ideje, csak sajnálom, hogy nem egy évvel ezelőtt léptem meg ezt az egészet. Akkor még lenne plusz két szabad félévem.

*

Másnap reggel, mikor kiléptem a lakásból és még a nap is sütött (az amúgy 0 °C ellenére) a munkába vezető úton, olyan felszabadultságot éreztem, hogy végre elmosolyodtam. Szabadnak érzem magam és biztosnak abban, hogy jó döntést hoztam. Soha nem fogom azt csinálni, amit nem szeretek/szeretnék, ezt már réges-régen megfogadtam. Mindig van lehetőség választásra, csak bátorság kell ahhoz, hogy az ember lelépjen a már járt útról. Hiszem, hogy meg fogom találni az utamat, még akkor is, ha kicsit tovább tart, mint mondjuk a szomszéd lánynak. Ebben nagyon is biztos vagyok.

Ha bárki hasonló problémával küzdene, neki is csak ezt tudnám tanácsolni. Semmit nem szabad addig erőltetni, amíg az ember lelke is szenvedni kezd. Kényszerből nem lehet olyasmit csinálni, ami ideális esetben az ember hátralévő életét meghatározhatja. Olyan hivatást kell választani, ami örömmel tölti el az embert.

Én ebben hiszek. ♥

*

Kicsit hátra kell dőlni olykor, lehunyni a szemünket és várni az isteni sugallatot. Amint megérezzük ezt és kinyitjuk a szemünket, máris tudni fogjuk, hogy mit is kell cselekednünk.

Nekem is erre van szükségem. Belegondolni kicsit a lehetőségekbe. Eddig sosem azért döntöttem úgy, ahogy, mert annyira elszántam volna magam. Minden csak jött magától és azért kezdtem bele, mert kézenfekvőnek tűnt. Sosem kellett különösen megerőltetnem magam ahhoz, hogy meghozzak egy döntést.

Most viszont ezt kell tennem. Meg kell találnom azt az utat, ami a elvezet majd a célhoz. És a jelenlegi nem az az út, ez egészen bizonyos.

Szükségem van egy kis időre, hogy gondolkozhassak.

És kell egy kis levegőváltozás is!

"Valójában az emberiség nagy forradalmait és előrelépéseit ugyanolyan emberek hozták létre, mint akármelyikünk - az egyedüli különbség az, hogy volt bátorságuk kulcsfontosságú döntést hozni egy nehéz pillanatban."

A változásoknak igenis nagy ereje van. Képesek teljesen más irányba terelni valaki életét, ha pedig valami igazán pozitívról van szó, rengeteg energiával és örömmel töltik meg a hétköznapokat. Nem kell túl nagy dologra gondolni: egy piciny üvegcsébe zárt új illat, egy pohárka kézműves sör, netán egy új kiegészítő, ilyesmik. Szeretek apró változásokat vinni az életembe, mert ilyenkor úgy érzem, hogy kicsit felfrissülök.

Habár hétfőn kipróbálom a géllakkot, ami miatt már eléggé izgatott vagyok, a legjobban mégis a szerdát várom, mert ezen a napon (14-én 14 órakor), fogok beülni abba a fekete bőrszékbe, ahol elkészül a második tetoválásom. Jó régóta várok már rá, ezerszer és egyszer elszántam magam, de eddig sosem kértem időpontot. Igazság szerint szeretek mindent nagyon alaposan átgondolni, sőt ilyen esetben ahhoz a véleményhez tartom magam, hogy egy "ekkora" lépéshez idő kell... kicsit olyan ez, mint a jó bor esete. Idő kell hozzá, hogy biztos legyél a döntésedben.

Olykor szükségem van erre. Nem olyan helyzet ez, mint egy új frizura, amit ha el is rontanak, hetek múlva már úgysem látszik. Én pedig már egész biztos vagyok a mintát illetően, nagyon tetszik.
Egyébiránt pedig most szükségem van egy kis vérfrissítésre... picit szárnya szegettnek érzem magam, ezért jó sok elfoglaltságot csinálok minden héten, amivel le tudom kötni magam. Szuper, hogy adok magánórákat, suliba járok meló mellett, illetve a szabadidős programok is sokat segítenek abban, hogy ne itthon ücsörögjek, egyszóval igyekszem hasznosan kitölteni az időt. Ugyanakkor azt is tudom, hogy például egy hét múlva már teljesen más kedvem lesz, fel leszek dobva és újra szívembe költözik majd a vidámság (ami mindig ott van, csak néha téli álomra hajtja kis fejét...).

Szomorkás leszek, ha arra gondolok, hogy olykor úgy kell magamra szólnom, hogy "hékás, fel a fejjel!"... vannak olyan mázlisták, akik elkerülik a hasonló helyzeteket, vagy csak ritkán járnak ugyanebben a cipőben. Én pedig inkább pont fordítva érzem - állandóan ebben a cipőben csücsülök, és néha a várakozást megszakítja egy kis kaland. Aztán sutty...

Ismerkedni - ismerkedni - ismerkedni: nehéz dolgok ezek. Leginkább csak arról van szó, hogy már meguntam, hogy mindig meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak. És lehet, hogy a másik oldalon egy szeretetre méltó srác ül (amit ugyebár nem tudhatok előre), de hiába, ha én azt érzem, hogy ez az egész teljesen felesleges. Heteket pazarolni olyan alakokra, akik aztán szó nélkül eltűnnek... hát nem valami jó dolog.

Egyszerűen NEM KIFIZETŐDŐ - mocskosul csúnya kifejezés, de sajnos pontosan fedi az igazságot.
Beleadni apait-anyait, hogy aztán az emberek ki-be mászkáljanak az életed ajtaján... nem valami tetszetős, holott bizton állíthatom, hogy ez nem csak az én gondom, és tutira nem egyedül vagyok itt a nagyvilágban ezzel a problémával. Lehet, hogy nem érinti az egész generációt, csak a felét vagy a harmadát, de jóformán még az is bőven több, mint az normális lenne.

No mindegy, megint elszaladt velem kicsit a ló.

♥♥♥♥♥ Boldogságra fel! ♥♥♥♥♥

"Bár a szívünkkel szeretünk, előbb a szemünkkel vágyakozunk."

"A hentes nemrég mesélte nekem, hogy a fiai éppen azzal játszottak a barátaikkal a konyhaasztalnál, hogy összeírták egy papírra, hány olyan érvet ismernek, amiért egy fiatal nő férjhez megy manapság. Én megdöbbentem rajta, hány ilyen okot találtak: 14-et!

Csak néhányat említek meg itt ezek közül: vagyont és kényelmet szerezni; elkerülni a szülők mellől végre; megtörtént leánykérés okán; félelem attól, hogy kifut valaki az időből; mert az "igazi" rá sem néz, így hát bánatból; mert az "igazi" rá se néz, így hát féltékennyé kell tenni; mert vége az egyetemnek; mert ló nincs, de ott egy szamár;

... és ami nekem a legfájóbb: mert az "igazi" fogalma csak egy ábránd, valójában nem is létezik; nem is létezhet.

(...)

Hiszen, mint ahogy Te is tudod, én átéltem Nagyapáddal azt, amiről beszélek... Ezek pedig azt hiszik, nem is létezik...

A mai fiataloknak tudniuk kellene, hogy igenis létezik a kölcsönösen nagy szerelem, amelynek megvannak a teherbíró alapjai is. Létezik az "igazi", a FÉRFI, aki a lelkünket és a testünket is kiteljesíti, akivel nem mindig könnyű, de aki nélkül sokkal szegényebbek lennénk. Talán nem kellene olyan gyorsan feladni.., akkor több fiatal nő megtalálná. Mert ahogy a Biblia mondja: "Mindent lehet, de nem minden használ." 

 

Paeli Suutari: A Suutari-levelek

Vannak időszakok, amikor képtelen vagyok ilyen típusú könyveket a kezembe venni, sőt lényegesen leegyszerűsítve inkább azt mondanám, hogy szkeptikus vagyok. És ez a legnagyobb baj a mai fiatalsággal, hogy nem hisznek. Én is néha így vagyok, aztán jön valami reményteli, aztán az is elmúlik megint. Ez a folyamatos hullámhegy-hullámvölgy dolog pedig egy idő után nem csak idegesítő, de unalmas is.

Ez a könyv pedig gyengéden és nem csöpögősen pont azt a reményt adja az embernek, amire talán szüksége lehet. Minden lapját imádom és őszintén valósághűnek érzem, bármit képes lettem volna beemelni, idézni, mert annyira sok jó részt megcímkéztem már. Ha egy barátnőm nagy döntés előtt állna a szerelmi életével kapcsolatban, biztosan ezt a könyvet ajánlanám neki, mert nem találkoztam eddig még jobbal a piacon.

Nem habos torta minden, amint felnősz. Ilyen az ÉLET, vagy ahogy az Öregek mondják, a fiatal-felnőtt-lét.

Ez az idő pedig akkor érkezik el, amikor már nem az a legfontosabb problémád szerdánként, hogy egy óra alatt találj valami olyan ruhát magadnak, ami megállja a helyét az esti buliban. Kirepülsz a szülői fészekből, egyetemista leszel, ne adj' Isten egy háztartást kell elvezetgetned és rájössz, hogy mindez óriási buli meg minden, de nem árt néha 6 óránál többet is aludni. Persze vannak azért próbálkozások arra, hogy minél pihentetőbb legyen az éjszaka és teljesen lemenj alfába (halántékbalzsam, szemmaszk, egy pohár martini vagy bor lefekvés előtt), de ugyan.... gyenge próbálkozások.

Minden azzal kezdődött, hogy a kedvenc reggeli müzlimet nyakon öntöttem az utolsó két deci tejjel, ami már kicsit savanykás volt (nem értettem miért, mert alig 2 napja bontottam fel). Nem volt annyira vészes, így megbirkóztam vele, bár nem mosolyogtam teljesen őszintén utána. Aztán pedig beindult a lavina, mint amikor egy ártatlan, ott felejtett égő gyufa az egész pajtát leégeti. A ritkán bekövetkező éjszakai pisilés során félig csukott szemmel először nekimegyek az asztal sarkának, majd zoknival a vécékagyló mellett álló kis víztócsába lépek. Szuper.

Másnap szabad napos vagyok, így két különböző könyvtárba is elrohanok, de nagyon gyorsan ám, nehogy a vízvezeték-szerelő pont akkor érjen ki, amikor még nem vagyok otthon. Aztán persze én várok rá 4 órát. Habár a hibát kijavítják, az egész fürdőszoba tiszta kosz, takarítást érdemel - majd másnap hót fáradtan arra jövök haza, hogy a tesó egy fél szelet rántott hússal eldugította a már szépen működő alkalmatosságot. Ne is kérdezd (tudtam én, hogy a borostától senkinek sem lesz több esze)!   :-)

Ez után már csak apróságok jönnek. Egy határozat, ami pont abban a két hétben kerül postázásra, amikor még nem is sejtem, hogy elírták a lakcímkártyámat, így fél év után én már csak a fizetési felszólítást kapom kézhez. Vagy a korlát alatt fityegő darázsfészek, az eltört zuhanycső, a befagyott fagyasztófiók, a folyton hisztérikusan ugató kutya az alsó emeleten satöbbi. Ezekhez képest már tényleg csöppségnek tűnik, ha elmegy a meleg víz, kifogy a tintapatron vagy a tűzőgép. 

A pálmát mondjuk még mindig az ágyszereléses sztori viszi, kétség sem fér hozzá. Ha lány vagy, jobb ha az ilyesmit a férfiakra hagyod. DE TÉNYLEG!
Lévén, hogy épp senki hímnemű egyed nem tartózkodik a lakásban, rám hárul a feladat:

Feladat: Adott egy nyikorgó ágy...

Csavarhúzó? Pipa.

Sok-sok hajolgatás, felegyenesedés, megszédülés, ágyrácsok közé beszorult láb és esés. Fenomenális. Egyszerűen fantasztikus, ahogy öklömet harapva szuszogok (mert hát figyelni kell a vékony falakra, nem ordibálhat csak úgy kedvére az ember, főleg nem az esti órákban). Szorongatom a rohamosan dagadó sípcsontpúpomat, átkozom a hülye rácsot, amiért lesúrolta az összes bőrt a lábamról.
A jó hír (és az egyetlen egy darab jó hír), hogy nem tört el a lábam.
A rossz viszont az, hogy az incidenst 3 nap sántikálás, közel 1 hét óriási lila, tojás nagyságú duzzanat és szűk egy hónap gyógyulás követi. Pont amikor indul a szoknyaszezon!
Áhhh, nem gond, van egy csomó fekete harisnyám (ami még slankít is)... és ami valószínűleg az első székkel való találkozás során kiszakad. Hát persze. Gondolhattam volna!

Murphy igazán vakációzhatna néha. Neki is kijár a pihenés, nem??? :-)

"Ami elromolhat, az el is romlik." 

Ez az a nap, amikor senki sem szeret egyedül lenni. A párkapcsolatban élők nyilvánvalóan azért, mert szerelmükkel szeretnék tölteni a napot és az egész éjszakát is, az egyedülállóaknál viszont kicsit komplikáltabb a helyzet. Ahogy ezen a dolgon morfondíroztam, eszembe jutott, hogy még soha nem volt olyan, hogy Valentinkor ne lettem volna szingli, ami lássuk be, elég durván hangzik így elsőre. Mindenesetre az tuti biztos, hogy utálok ilyenkor egyedül otthon ücsörögni. Nem adom meg az alkalmat magamnak arra, hogy órák hosszat görgessem a Facebook központi üzenőfalát és kóvályogjak a szívecskék, a giccses fotók és az itt-ott megjelenő karikatúrák között.

Természetesen minden évben felszólal valaki amellett, hogy egy kapcsolatban minden nap szeretni kell a másikat, amitől még kiábrándítóbbnak érzem ezt az ünnepet - természetesen csak azért, mert egyedül vagyok. A rózsaszín felhők között senki sem foglalkozik azzal, hogy máshol zivatar tombol, naná! :)

Így hát a tavalyi jó ötletünket megőrizve, együtt vacsiztunk egy barátnőmmel,aki hozzám hasonlóan ugyancsak nem akarta otthon tölteni az estét egy doboz fagyi és pár romantikus DVD társaságában.

Idén a Cellárium nevű kellemes kis pinceétteremre esett a választásunk és nagyon jó döntésnek bizonyult a dolog. Rostonsült libamájat választottam, ami ínycsiklandozó kompozícióban, dizájnos négyszögletes, fekete tányéron  került elém az asztalra. Az édeskés illatot árasztó libamáj-darabok sült almakarikákon feküdtek, itt-ott felbukkant egy félbevágott szőlőszem, s aranybarnára sült gesztenyeszem is. Az összkép a tányér bal felső sarkában csücsülő, három burgonyapüré-kupaccal vált teljessé.

Tökéles választás volt - bár a pénztárcám jóval könnyebb lett tőle. De hát egyszer kapja meg az ember élete első normális munkahelyén a legelső normális fizetését, nem? Fiatalság, bolondság. ♥

Egyébként nagyon jól érzem most magam a bőrömben. Csak olykor-olykor jut eszembe, hogy mi hiányzik az életemből vagy épp mi nem tetszik a reggeli órákban munkába utazó embereket szállító buszokban és a tömegnyomorban. Örülök neki, hogy újra járok edzeni reggelente, mielőtt munkába indulok, sokkal jobban indul tőle a műszak és jóval elevenebbnek érzem magam a mozgástól, este pedig nem kell órákon át imádkoznom Tündér keresztanyához, hogy hozzon álmot a szemeimre.
Most minden jónak tűnik, kellemesen érzem magam, imádom kiélvezni a kora tavaszi napsütést és nyitott szemmel járok a világban, hogy azonnal észrevegyem az apró, mindennapi csodákat.

Emellett az is hihetetlen, mennyire sokat változtat két felfúrt kép a szobám hangulatán. Anno a két meggybordó szőnyegemmel kapcsolatban is ezen a véleményen voltam, egyre otthonosabb a kis kuckóm. :)
Az íróasztalom fehér lapján elhelyezkedő, áttetsző vázában pihenő rózsaszínes-piros tulipánjaimat pedig még inkább imádom. Sajnálom, hogy nem maradhatnak örökre abban az állapotukban, ahogy most rájuk pillantok. A tegnapi vásárláskori félig zárt bimbók már szépen kinyíltak, tökéletesen helyezkednek el a zöld levelek és világoszöld szárak között. Ugyanakkor még nem túl "öregek", nem nyíltak el teljesen.
Csak egy egyszerű ajándéknak szántam őket, meglepetésként magamnak, ám sosem gondoltam volna, hogy ekkora örömömet lelem bennük. Igazi csoda az ilyesmi. ♥

 "Az ember sosem szűnik meg álmodni. Az álom a lélek tápláléka, ahogy az élelem a test tápláléka."

Mindig is becsültem azokat a fiúkat és lányokat, akik már 14 évesen tudták, mik szeretnének lenni felnőttkorukban (orvos, jogász,szinkrontolmács, satöbbi). Ennek megfelelően választottak fakultációt, egyetemet, szakirányt és végigküzdötték magukat a hosszú tanulással töltött éveken, majd pedig a hőn áhított pozícióban kezdenek el dolgozni, amint lezárulnak a diákévek.

Én sosem tartoztam ebbe a halmazba. Nem arról van szó, hogy ne lennék kitartó, mert ha ez lenne a helyzet, már rég nem tanulnék, csak egyszerűen nem érzek semmi iránt olyan kiemelkedően nagy szenvedélyt. Azt viszont határozottan tudom, milyen munkakörökben nem dolgoznék, semmi pénzért sem.
Éppen ezért általában azt választottam a lehetőségeim közül, amiről úgy gondoltam, az menne nekem vagy van hozzá affinitásom. Természetesen nem könnyű megtalálni a helyes vágányt. Az sem segít, hogyha az embert folyton azzal traktálják, hogy "Nem akarsz esetleg inkább mással foglalkozni"? Nem mondom, hogy minden akadályt hibátlanul vettem az eddigiek során, de nem hinném, hogy rosszul döntöttem valaha is.

Olykor megfagy egy pillanatra az idő és tükröt tart elém, így arra kényszerülök, kicsit nézzek körbe, majd vegyem tudomásul, én hol tartok. Sokszor szívfacsaróan elkeserítőnek találom a helyzetet. 22 éves vagyok, halvány lila gőzöm sincs róla, mihez fogok kezdeni később. Szívesen tanítanék, dolgoznék egy PR-ügynökségnél, írnék szabadúszóként egy újságba, vezetnék egy bájos kis kávézót-csokizót vagy egy dizájnos éttermet.

Lehetőségek hosszú sora. Rám váró döntések. Külföldi út. Újabb lehetőségek. Új irányok. Más szemszög.

Ilyenkor sokat segít, hogyha látom, hogy valaki még 25 évesen is ott tart, ahol én most. Sokat beszélgetek másokkal ebből a generációból és nem ér túl nagy meglepetés. Van, akihez képest nagyon jól csinálom a dolgokat, mert nem ücsörgök otthon és csak úgy pörögnek körülöttem az események. Nyilván ott vannak mások is, akik viszont sokkal királyabbak nálam. Átlagos helyzetben vagyok. Előttem az élet. 

Akár a németet, akár a médiát nézem, vagy ha magát a pedagógusi szakmát, tudom, hogy abszolút vannak választási lehetőségeim, ezért megnyugszom. Ilyenkor mindig azt mondom magamnak, hogy előttem az élet.
Nagyon fura, de nem örököltem anya előretervezési készségeit, de nem is bánom igazából. Egy-egy lépcsőfokot tervezek magam elé, nem pedig az egy kilométeres utat. Baby steps. Nyugalom.

Igazándiból még hálás is vagyok érte, hogy nincs előre elrendelve, mit kell csinálnom 5 év múlva. Félni nem félek, nem erről van szó. Néha kicsit aggaszt egy-két kérdés, de ez az állapot mindig hamar szertefoszlik. Azt hiszem, olyan tanulmányokat folytatok, amivel külön-külön is, de akár együtt is tudok kezdeni majd valamit. Vagy nekifoghatok valami teljesen másnak is. Csak várnom kell, amíg megjön az ihlet. :)

Nem vagyok boldogtalan vagy elégedetlen. Tisztában vagyok mindazzal, ami nekem nem privilégiumom, de tudom, hogy így vagy úgy, de egyszer csak megtalálom majd a helyem, a tökéletest. Mindenkivel így van, nem?! :)

"Azt akarom, hogy az arcomba essen az eső, s hogy rámosolyoghassak minden férfira, aki tetszik, és el akarom fogadni az összes kávét, amire meghívnak. Meg kell csókolnom anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében - hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzéseimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani."

 Szeretem a csendes hóesést, az olyan romantikus. Ilyenkor mindig arra gondolok, milyen jó is lenne, ha valaki megfogná kesztyűbe bújtatott kezem és csak sétálnánk a kavargó hópelyhek között, míg teljesen ki nem pirul az arcunk a hidegtől. Nem tehetek mást, csak bízom abban, hogy egyszer majd ez a pillanat is eljön, mert eddig még nem volt nagy szerencsém. Nem tétlenül, de várni kell, mert sosem lehet tudni, mikor kocogtatja meg a vállad a várva várt "idegen".

Semmi kiemelkedően szuper dolog nem történt ma velem, mégis különleges ez a nap.
Ritkán érzem azt, amikor készülődöm és a tükörbe nézek az eredményt szemrevételezni, hogy nagyon csinos vagyok és szép. Ma viszont ez történt. Nem azt mondom, hogy sosem illetném magam azzal, hogy jól nézek ki, de ma teljesen mást éreztem, amikor átléptem a küszöböt. Boldogságot.
És ez a boldogság megszépíti az embert, ahogy a régi mondás tartja. :)

Ráadásul vizsgázni mentem... Kettőre is. Csak hallgattam a zenéket, miközben buszoztam, sétáltam, ha kellett, de mintha fel sem fogtam volna a nap történéseit úgy, mint máskor. Furcsa érzés. ♥

"Hiszek a jelekben. Hiszek a sorsban. Hiszem, hogy az embernek mindennap lehetősége nyílik rá, hogy az élet minden területén eldönthesse, melyik a legjobb lépés."

Amint megláttam kócos vörös haját, a lábaim szinte maguktól vittek az eldugott kis hanglemezbolt felé, mintha semmi beleszólásom nem lenne a dologba - nem mintha tiltakoztam volna vagy ilyesmi. Szinte ledermedtem a pult előtt és próbáltam minden apró részletet az eszembe vésni a későbbi visszaemlékezésekre. Biztosan hót bugyután nézhettem ki, mivel megszólított és azt kérdezte, miben segíthet. Ekkorra kicsit magamhoz tértem, hogy az eszemmel is felfogjam hol vagyok és ki áll velem szemben. Ő volt az. Ő, akinek minden dalát kívülről fújtam - a kocsiban is állandóan ezek a dallamok szóltak, anélkül, hogy megunnám őket és kikapcsolnám a rádiót. Szentségtörés lenne legalábbis.

Teljesen zavarba jöttem, mert realizálódott bennem, hogy nagyon béna az angolom. Aztán hirtelen minden jött magától. Elmondtam, hogy csak azért tévedtem erre, mert nem hittem a szememnek. Hiszen ki gondolná, hogy egy híres és menő énekes pont a nagybátyja boltjában fog besegíteni egy Isten háta mögötti poros kisvárosban?! Ekkor előhúztam a határidőnaplómból egy borítékot, melyre csak annyit írtam gyöngybetűkkel: "Ed". Átadtam neki a levelet, melyben hosszú sorokat írok arról, mennyire nagy hatással van rám a zenéje és hogy minden hangulatomnak megfelel egy szám valamelyik lemezéről. Imádom és köszönöm, hogy átsegít a nehéz napokon, még akkor is, ha egy távoli országban ő éppen alszik, míg én dolgozom vagy szerelmi bánatban szenvedek.

Félmosoly jelent meg a szája szélén, az a fajta, amit mindig is imádtam. Ekkor gyorsan megfordultam és kiléptem az ajtón, ami halkan bezáródott mögöttem. Ebben a pillanatban már pontosan tudtam, hogy éjszaka csak hosszas forgolódások után fogom tudni álomba kényszeríteni magam.

...

Másnap a kávézó előtt várt rám, amikor a műszakom után indulnék haza. Megkérdezte, hogy elmennék-e vele autókázni kicsit a hegyekbe, mert már csak pár napig lesz itt, utána haza kell utaznia az induló turnéra. Egy szempillantás alatt beugrottam a sportos, ám nem túl hivalkodó sportkocsiba, mire ő becsukta mögöttem az ajtót és megkerülte a kocsit, hogy a másik oldalon beszálljon, elindítsa a motort és elinduljunk, akárhová is megyünk.

Mindig is imádtam utazni, sokszor autókáztam bármiféle cél nélkül, csak azért, hogy kikapcsolódjak vagy hogy magam mögött hagyhassam pár órára a gondterhelt hétköznapokat. Néha kicsit oldalra fordítottam a fejem, hogy a szemem sarkából ránézhessek, de ő csak az utat figyelte. Anélkül is éreztem, hogy kedveli a társaságomat, hogy szóba hozta volna a "szerelmes levelet", amit előző nap a kezébe nyomtam.

Nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy lassít és leparkol egy nagy tölgyfa alatt. Közel s távol egy lélek sem járt arrafelé, mégis valahogy biztonságosnak tűnt a hely. Azt mondta, mutatni szeretne egy eldugott vízesést, ahova gyakran kijár, ha itt van, szerinte biztosan tetszeni fog nekem. Én csak bólintottam, és elkezdtünk sétálni a fák alatt, amik pontosan annyira eresztették át a tavaszi napfényt, hogy kellemes derengés borítsa be a már virágzó bokrokat. Megkönnyebbülésemre elkezdtünk beszélgetni, így oldódott bennem a feszültség és csökkent a zavarom - bár még mindig képtelen lettem volna egy falat teasütinél többet lenyelni a hasamban kergetőző pillangók miatt. Nem is volt annyira béna az angolom. Próbáltam a legtöbbet kihozni középiskolai tudásom halvány foszlányaiból, amint pedig valamiféle hibát ejtettem, finoman kijavított vagy tudomást sem vett a botlásomról.

Épp egy gondolatmenet közepén jártam, amikor véget ért az erdő és a sziklák közül előtört egy aprócska vízesés. Tiszta vize friss illattal töltötte meg a levegőt, a vízcseppeken pedig szivárványként tört meg a napfény. Ritkán fordul velem ilyesmi elő, de elállt a szavam, boldogságom pedig bugyuta vigyort csalt az arcomra.

Egy perccel később viszont átvette helyét a szomorúság, mert tudtam,hogy ez a pillanat mindjárt elmúlik. Egyszer majd elindulunk hazafelé, vissza a való életbe, csinálni tovább a dolgunkat, ő pedig visszarepül a családjához és a kezdődő turnéra. Biztosan észrevette, hogy ez jár a fejemben, mert gyorsan megfogta a kezem és a víz felé húzott. Lehuppantunk a fűbe és háton fekve figyeltük a bárányfelhőket, miközben teljesen hétköznapi dolgokról kérdezgettük egymást. Ha nem ismertem volna a plakátokról meg a zenei csatornákról, el sem hiszem, hogy ő egy igazi énekes. Annyira normális volt, mintha világ életében a városunkban élt volna és gyerekkorunk óta ismernénk egymást.

...

Néhány óra múlva már a panzió előtt álltunk, ahol kivette a szobát, amíg itt tartózkodott. Udvariasan beinvitált, amire nagy nehézségek árán tudtam csak nemet mondani. Ebben az állapotban (a föld fölött 1 méterrel) még én magam sem tudtam volna megjósolni a cselekedeteimet. Így hát csak kicsit közelebb hajolt és egy finom csókot adott a számra búcsúzásképp.

És megcsörrent az ébresztőóra.

A világot is elátkoztam ezért a borzalmas időzítésért. A következő fél órányi szundizást még minden akaraterőmmel Ed Sheeran társaságában szerettem volna tölteni, de minden egyes perccel megfakult az álom emléke. Szinte szerelmes voltam belé, ami kicsit megrémisztett. A rémálmok után következő sírva ébredésen vagy a szorongáson kívül még sosem voltak valós érzelmeim álmodás utáni reggeleken. A világot is át tudtam volna ölelni - ehelyett csak pár párnának jutott ez a fantasztikusan jó sors.

Volt amúgy valami üldözéses sci-fi vonulat is, amire egyrészt nagyon halványan emlékszem csak, másrészt inkább kihagytam, mert arra adna okot, hogy aggodalmaskodjak a sok megnézett film és elolvasott könyv hatása miatt. :)
 

Szóval teljes boldogságban indult a napom - egészen addig a pillanatig, amíg realizálódott bennem, hogy mennyire nehéz hetem is lesz.

Semmi gond, Ed, imádtam veled tölteni az időm. ♥ ;)))

Kedves Naplóm!

Boldog harmadik születésnapot! :)

"Rájöttem, hogy a keresés éppolyan érdekes, mint a találkozás. Ha legyőzöd a félelmet."

Régebben meg sem fordult volna a fejemben, hogy egyedül töltsem el otthon a szilvesztert. A legkiábrándítóbb, hogy manapság már mind inkább presztízskérdésnek tűnik, ki merre bulizik, mennyibe kerül a belépő a helyre, stb. Idén viszont úgy döntöttem, feltöltődöm kicsit itthon, mielőtt másodikán újra munkába állnék - szerződéses munkaerő leszek a Tiszánál... juhúúú! :)

Én, kedves Naplóm, egy mannás kényeztető fürdőgolyóval, egy pohár pezsgővel, valamint egy nagyon izgalmas könyvvel töltöm a mai éjszakát. Lehet, hogy ez már az öregedés jele (bár remélem, hogy nem), de ez a pár dolog jelenleg ezerszer jobban hangzik, mint a pénzköltés, a készülődés, a pucc meg a másnapos fejfájás :)

Geránium, bergamott és ylang-ylang illatokkal a bőrömön kívánok boldog új évet, s nézek kíváncsian 2015 elébe! ♥

 (Hát persze, hogy megvannak az újévi fogadalmaim... milyen kérdés ez?!)

"Ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy elérd."

Azt kell, hogy mondjam, őszintén meglepődtem, mikor jó pár hónap kihagyás után újra felkerestem a blogot és azt láttam, hogy a leállás alatt is voltak az oldalnak rendszeres látogatói. Ilyenkor kicsit elgondolkozom, mennyire érdekes és felemelő érzés, ha nem mondanak le az emberről. Jó-jó, persze, tudom, a kíváncsiság is közrejátszott picit a dologban.

Egyébként kicsit reménykedtem benne, hogy csak nullás látogatottsággal fogok szembekerülni, mert az aktív írogatás utolsó heteiben komolyan törtem rajta a fejem, hogy újraindítom a blogot valami más platformon, hogy csakis az enyém legyen, senki se tudjon róla és senki se tudja olvasni a bejegyzéseket. Ennek legfőbb oka az volt, hogy úgy gondolom, egy "napló" valóban személyes tulajdon, amibe olyan dolgokat is leírok, ami nem tartozik másra, vagy éppenséggel olyasvalakiről szól, aki olvassa a posztot. Végül úgy döntöttem, hogy mégis itt maradok, szeretném ha minden írásom egy helyen lenne, szépen összegyűjtve. Cserébe viszont szeretnék kérni egy szívességet: ha ezt most olvasod, meg kell értened, hogy ide bármit leírhatok, anélkül, hogy azt várnám, kommentáld az eseményeket. Ha rossz napom van, letargiába esem, ha szuperül érzem magam, azt pedig érezni lehet egy adott iromány kisugárzásán, hogy úgy mondjam. Ez a blog az én kicsikém, és csakis az enyém.
Örül a szívem, ha olvasod, de én nem miattad írok ide.

Kedves Naplóm... röviden összefoglalnám Neked, mi is történt az utóbbi időben.
Kezdjük ott, hogy szakdolgozat, államvizsga, diplomaosztó (áttűnés-effekt, mint a filmekben, mikor visszaugrunk a múltba :) ).
Boldog vagyok, mert véghezvittem valamit, valami nagy dolgot, amiért 3 évig küzdöttem. Majd jött a nyár, próbáltam kipihenni az erőfeszítéseket, hogy szeptemberben erőm teljében kezdjek neki a következő fejezetnek.

- most, ahogy írok és csak úgy kopognak a billentyűk, jövök rá, menyire is hiányzott ez nekem... írni, cikket akár, tükrözni a gondolataimat. Nehéz megmondani, miért hagytam akkor abba. Van, hogy elfogy a mondanivaló, kiég a tűz és kell egy kis szünet. Azt hiszem, itt is ez történt. Időt kellett adnom magamnak, hogy visszatérhessek. -

Szeptember. Végeztünk a lakásfelújítást követő takarítási folyamatokkal, bár én minden egyes nap epekedve várom, hogy tavasszal újra szétbontsuk az ingatlant, hogy elnyerje végső formáját. A Tisza Cipő lett a második "otthonom", a hét jelentős részét ott töltöm, eladói pozícióban. Még mindig tetszik, jól elvagyok, sőt, a sulihoz képest ezerszer jobban szeretem.
Apropó, iskola. Német-média tanári mesterképzésre járok, levelező tagozaton, mellette ugyebár dolgozom. Ha egy szóban kéne összefoglalni, milyen is ez a félév, azt mondanám: Csalódás. És a legrosszabb az, hogy nem azért nem tetszik, mert kiábrándultam ebből a hivatásból vagy mert utálom a tanáraimat... nem. Egyszerűen azt hinné az ember (hiszen ki más lenne az, aki nagy naivan elképzeli az ideális MA-képzést, mint én), hogyha már tanárképzésről van szó, akkor valóban arról szól a dolog, hogy a leendő pedagógusokat képzik a lehető legszakszerűbben, gyakorlati úton. Ezzel ellentétben a 12 kurzus közül nagyon-nagyon maximum 1 órának van gyakorlati értéke (ami 5*45 perc hospitálásból áll, kész vicc). És arról beszélünk, miért esik a pedagógiai pálya népszerűsége?! Végigszenved az ember 3 év alapképzést, majd rájön, hogy a mesterképzés alatt is olyan órái lesznek, hogy német irodalom, nyelvtörténet, szövegnyelvészet?! Könyörgöm, réges-régen elvégeztük ezeket már, csak akkor épp más aspektusból közelítettük meg a témakört. És ezzel foglalkozunk a mesterképzésen IS. Röhejes. A legkiábrándítóbb pedig az, hogy a számomra érdekesnek titulált tárgyak, mint pl. Személyiségpszichológia vagy A modern film a kortárs kultúrában, mind negatív utóhangot váltanak ki belőlem. Az előbbin a professzor helyett egy PhD-hallgató darálja le felolvasva a ppt-anyagokat, utóbbin pedig nem méltóztatik bejönni a tanár úr az alaposan előkészített prezentációnkra.
Egyszóval kicsit reményvesztett vagyok. És nem, cseppet sem csodálkozom rajta, hogy külföldre mennek az egyetemet végzett oktatók. Jóformán arról van szó, hogy 5-6 évet "tanulunk", egy csomó olyan tudást kéne elsajátítanunk, amiknek érdemben semmi közük a későbbi tanári pályához, hogy aztán minimálbérért dolgozzunk és a kevés elhajlást engedélyező kerettantervek miatt előidézzük ugyanazt a kört, amit mi is megtapasztaltunk Tanulmányaink-nak nevezett 20 év időtartam alatt. Van ennek így értelme???

Félreértés ne essék, örömmel tanítanék, akár már most is, mert én ezt szeretném csinálni. De ez így teljesen értelmetlen. Rég túl vagyok már azon az időszakon, hogy megkérdőjelezzem, jó helyen vagyok-e. Jó helyen vagyok, tényleg tanár szeretnék lenni. Csakhogy sosem gondoltam volna, hogy ekkora kerülőkkel jutok el odáig.
Ha megnyerném a lottót, az egyik legnemesebb tettem az lenne, hogy nyitnék egy művészeti iskolát. Mindig ezt mondogatom magamnak, ha elkeseredem. Hogy tartsam magamban a lelket, mert egyszer úgyis vége lesz ennek és akkor már tényleg taníthatok, gondoskodhatok másokról és látnám, ahogy beérik a munkám gyümölcse. Egyelőre viszont csak szenvedek kissé.

- Annyira jó ez a blog... mindig arról álmodozom, hogy az emberek majd kicsit visszatérnek a kultúrához, többet olvasnak, komolyzenét (is) hallgatnak és eljárnak színházba. Ha már valakik eljutnak oda, hogy ezt végigolvassák, én már akkor boldog vagyok. Ugyanis ez egy érték. Kultúra. És azt hiszem ennél jobb dolog nincs a világon, ami nem egy pillanatra, hanem hosszú időre boldoggá tehetne. -

A Személyiségpszichológia órán újra eszembe jutott az a bizonyos személyiségteszt, ami 16 különböző archetípus közül állapítja meg, hogy a tesztet kitöltő vajon melyik csoporthoz tartozik. Én ESFJ típus vagyok, extravertált, a külvilág felé nyitott, szangvinikus személyiség. Amikor évekkel ezelőtt kitöltöttem ugyanezt a tesztet (akár a 90 kérdéses fajtát is lehet választani, tehát tényleg eléggé releváns képet ad az emberről), akkor is ez a típus lett a megfejtés, úgy tűnik, a világhoz való hozzáállásom nem változott, illetve lényegében én magam sem változtam drasztikusan. Amúgy az oldalon leírt dolgokat mintha tényleg rám sütötték volna, akár egy tetoválást a homlokra, szinte nem is tudok olyat mondani, ami a több oldalas leírásból ne lenne igaz rám. Nyilván létezik olyan tulajdonság, ami kevéssé igaz  rám, de valamennyire mindegyik az.

http://lelektanitipusok.net/tipusok/sj/esfj/jellemzes

És amire nagyon kíváncsi voltam, mint az élet előtt álló fiatal felnőtt (istenem, de közhelyes), hogy vajon milyen állások, betöltendő pozíciók illenek hozzám. Ezek közül kettő nagyon szívesen lennék: esküvőszervező, public relations munkatárs. Ennek következtében pedig nagyon is elbizonytalanodtam. Régóta hajlok a tanári pálya felé, szinte már önmegcsalásnak tartanám, ha most fejezném be. De megéri egyáltalán 3 évet vesződni és szenvedni azért, hogy tanár lehessek később, ki tudja, hol és milyen körülmények között?!
Nem tudom. Azt sem tudom, kivel tudnék beszélni erről - anyáékat leszámítva. Nehéz...
Vajon azért vagyok bizonytalan, mert jelenleg padlón érzem magam a tanári pályát érintő negatív képzeteim miatt vagy tényleg más hivatásra születtem?! Ki fogja ezt megválaszolni nekem?

(nem, anya, tolmács még mindig nem akarok lenni... sosem leszek tolmács, később sem)

Lehet, hogy megint szükségem lenne egy kis időre külföldön. Meglátjuk.

VÁGÁS 

Szerelmi életem jelenleg sivár, mint egy nagy, végeláthatatlan pusztaság (kisebb kilengések ugyan elmondhatóak, de általánosságban ez jellemző). Még oázist sem látok a közelben, pedig szükségem lenne rá, végre egy olyan szenvedélyes kapcsolatra, ami felemészt. Nem volt még részem benne... pedig imádnám a közös utazásokat, egy wellness-hétvégét valami eldugott helyen, a sok mosolyt és nevetést (jó, ez most is megvan) és a rózsaszín felhőt.

Egy baj van viszont a mai modern generációval: mindenki az internet felé rohan. Hiába járok nyitott szemmel az utcán, beszélgetek egy csomó emberrel nap mint nap, nem találom azt, amire szükségem van.
VISZONT nem vagyok kétségbeesve. Hiszem, hogy egyszer biztosan elérkezik a pillanat, hiszen mindig van valahogy, de rettentően utálok várni rá. Nem igazságos.
De attól még nem érem be kevesebbel. Miért is érném?! Miért lenne az jó nekem? Ez az egyetlen dolog hiányzik az életemből, és biztos vagyok benne, hogy egyszer majd nem fog. De SOHA nem fogom feladni az elveimet csak azért, hogy másoknak megfeleljek én magam, vagy a hozzáállásom.
Ezt kérem tiszteletben tartani. :)

"Minden lehetséges, ha elég erősen hiszel benne."     (szerencsesüti)

Két-három poszttal ezelőtt még Hello Spring volt, most meg megsül az ember a napon... milyen világot élünk, hihetetlen... :D
Nos tehát, úgy érzem, sok mindenről kell beszámolnom, úgy egy hónapnyi elmaradásom van, ha jól látom...kezdem is az elején.

Leadtam a szakdolgozatot, majd elindult a herce-hurca, hogy ki lesz az opponensem, meg közben adódtak technikai kérdések is, de aztán elfogadták a dolgozatot és nem volt vele különösebb probléma, egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy milyen jegyeket kaptam rá (4 és 3). Bár teljesen mindegy, nincs mit tenni, majd az államvizsgán a védésen tudom talán kicsit feljebb tornászni az eredményeket. Nem tetszik a dolog, de ezzel tényleg nem lehet mit kezdeni, majd alakul a dolog magától.

Május elején elkezdődtek a vizsgák, 3 hét alatt kellett 9 írásbeli és szóbeli vizsgát abszolválnom (vegyesen nyilván), amit ha eloszt az ember, az heti 3 vizsgát jelent... igen ám, de az a heti 3 vizsga mind a három héten egymást követő három napon volt, úgyhogy minden hét felében éjszakai üzemmódra kellett tenni a gépezetet és alig pár órát aludtam naponta. Ezzel magában nem is lett volna probléma, hogyha 2 vizsgán nem bukom meg.

És akkor itt kicsit kitérnék a felsőoktatási korrupcióra és életem akkor reménytelennek hitt szakaszára: tehát két vizsgán elhasaltam. Az egyik a szerencsén múlott, rossz tételt húztam, előfordul. A másik vizsga pedig még a mai napig nem fér a fejembe (holott már teljesen mindegy, csak idegesít picit még, bár ha jól sejtem még egy vagy két kiadós alvás és vége): a drága tanárnő 1) nem valószínű, hogy lelkiismeretesen végigolvasta bárki irományát, 2) tipikus esete a pofára osztályozós fajtának. Alapból nem értem, miért is van az, hogy államvizsga előtt még szívatják a népet... nem az a baj, hogy megbuktam, de legalább úgy buktam volna meg,hogy tényleg semmit nem tudtam. Na és akkor ilyenkor hall az ember mindenféle sztorikat, amelyekben az egyetemi docensek meg adjunktusok úgy viselkednek, mint a letűnt korok oligarchái... gusztustalan komolyan. Azt hinné az ember, hogy korrupció csak a politikában van, erre tessék. Elég bemenni az egyetemre.

Na mindegy, végül azért meglett a vizsga (2-es, szóval ez is egy újabb vicc...), így hát semmi akadálya már az államvizsgának. :)
Mondjuk ez a kis "dráma" elgondolkoztatott rendesen... mi itt szenvedünk és beleadunk komolyan apait-anyait abba, hogy a legjobbat nyújtsuk, aztán valaki keresztbe húzza a számításaidat nem másért, csak azért, mert ő megteheti. Néhányotoknak biztos úgy tűnhet, hogy én itt istenítem magam, mindent tudtam és minden tanár bunkó. Ezen a ponton megjegyezném,hogy nem áll szándékomban ezt tenni, mert nem erről van szó. Csak kész vicc, hogy a tanárok is jövendőbeli tanárokat képeznek, akik amint kikerülnek a padból, máris tudni fogják, hogy mit kell máshogy - legalábbis remélhetőleg. Meg hát nem hinném, hogy attól lesz valaki jó tanár, hogy másfél órával a vizsga kezdete után hajlandó megjelenni a suliban vagy hogy egyszer kedves meg aranyos, a vizsgán meg mondjuk rossz kedve van, mert feltörte a cipő  a lábát ezért a fél csoport megbukik....

Na tehát a zombi-napok véget értek (pár napra), egy hónap után megint itthon ülök a kis szobácskámban a franciaágyamon végre (!!!), és kiélvezhetem kicsit a névnapom és a szülinapom közti időt :)
Ilyenkor egyébként tök vicces,hogy először a névnapi üdvözletek, majd 4 nap múlva a szülinapra szántak árasztják el az üzenőfalamat; néhány vicceske pedig csak annyit ír, hogy "Boldog névnapot kívánok! U.i.: 4 nap múlva jelentkezem" :D
Úgyhogy csak úgy dúskálok majd a jóban :)

Végre arra is van időm, hogy találkozzak mindenkivel, de eközben azt sem szabad elfelejteni, hogy júni 5-én államvizsga van, úgyhogy azért nem felhőtlen a boldogság, de júni 6-án meg majd olyan felhőtlen lesz, hogy nem is fogok rá emlékezni másnap. :D (természetesen csak viccelek - vagy nem... egyszer élünk! ♥ )

Egyelőre maradjunk azért a szülinapi ünneplésnél... azt hiszem, arra sem lesz panasz csütörtökön :)

"A nyár szerintem afféle kollektív tudattár. Mindenkinek van emléke arról, milyen dallamosan közeleg a fagyis; hogy égeti az ember combját lecsúszás közben a szinte áttüzesedett fémcsúszda. Mindnyájan hevertünk már hanyatt fekve, csukott szemmel, lüktető szemhéjakkal, és arra gondoltunk, még egy kicsit tartson ez a nap, és legyen sokkal hosszabb, mint az az utolsó, amikor egy egészen más irányba indulunk el."

"A nevetés a lélek csillanása."

Szakdolgozat leadva, megünnepelve --- első próbatétel kipipálva!

Most pedig egy hónap "pihenés", aztán mehet a menet...

"Tanulj meg mosolyogni. A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is."

Elég komikus, hogy a szakdolgozattal kapcsolatos legfontosabb gondolataim, ötleteim mindig zuhanyzás közben születnek. Kár, hogy mire kiérek a zuhanyrózsa alól és megszárítkozom, addigra van, amit elfelejtek.
Nem vagyok egy babonás alkat, de lehet, hogy ez esetben nem csak éneklésre a legjobb hely (remek akusztikája miatt), de úgy tűnik, az ember gondolatait is pompásan visszhangozza.

"Lelki társ. Két kis szavacska, és egy nagy gondolat. Azt jelenti, hinni abban, hogy van valahol valaki, aki őrzi a kulcsot a szívünkhöz és álmaink házához. Csak az a dolgunk, hogy megtaláljuk. Hol van hát ez az ember?"

Egy szép, napsütéses tavaszi napon nincs is jobb, mint boldogan lépni át a küszöböt, és úgy indulni el otthonról, hogy nincs semmi gond. Elővenni az iPodot, megnyomni rajta a PLAY gombot és átadva magam a zenének, könnyed léptekkel sétálni a buszmegállóba.

A Tavasztündér végre újra felébredt mély, téli álmából, hogy jókedvet és mosolyt csempésszen az emberek életébe.

"A tavasznak sem mondhatjuk: "Remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz." Csak azt mondhatjuk: "Gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz."

A mai napon fejeződött be egy tömbösített órám. Ez a fogalom annyit takar, hogy csütörtökön és pénteken 8:30-tól 16:00-ig, szombaton, azaz ma pedig 9-től 12:ig voltam egy és ugyanazon kurzuson. Általában speciális esetekben szokott ilyen halmozás előfordulni, jelen esetben a tanárnő terhessége miatt. A kurzus címe Pedagógiai nézetek.

Az óra abból állt, hogy többnyire 4 fős heterogén csoportokban dolgoztunk és mindenféle pedagógiai módszerrel kapcsolatos témát érintettük, játékos, interaktív módon. A kooperációban az volt a jó, hogy új arcokat ismertem meg rövid idő alatt, bár a 20 fős csoportból mindenkivel sikerült szót váltani és elég kellemes volt a közeg. :)

Az órai munka egyébként nagyon érdekes volt, sokszor vicces és elég szabadan mozoghattunk, nem olyan volt, mint a többi előadás, ahol csak ülsz és semmit sem csinálhatsz jegyzetelésen kívül. Általában a pedagógiai óráim mind ilyenek, csak ilyen gyakorlati jellegű még nem volt. Rajzoltunk, feladatokat oldottunk meg egyszerű, de nagyszerű módon és megnéztünk két filmet is.

Csodálkoztam is, hogy nem láttam őket még, mert nagyon jó darabok és viszonylag újak, teljesen reálisan ábrázolják a különböző pedagógus-modelleket és az oktatási rendszereket. Mindkettő igaz történeten alapszik és híres színészek testesítik meg a fő karaktereket.

A Diadal c. film Ron Clarkról, egy olyan tanárról szól, aki már nem pályakezdő, de azért még fiatalnak számít a szakmában. Egy harlemi általános iskolába kerül be, ahol szinte könyörög az igazgatónak, hogy hadd vállalja el a problémás osztályt. 6. osztályos gyerekekről van szó, akik mind rossz körülmények között nevelkednek és mindannyian különböző kisebbségeket képviselnek, ezzel rengeteg klikkre osztva az osztályt. Ron jó tanárnak tartja magát, hisz magában és kötelességének érzi, hogy ott segítsen, ahol csak tud. Először 4 alapvető szabályt fektet le alapként, melyek közül a legfontosabb, hogy az egész osztály egy nagy család. A gyerekeket teljesen egyenlőként kezeli, tudja, mikor van itt a büntetés és a jutalmazás ideje, magasra teszi a lécet, de csakis azért, mert tudja, hogy a gyerekek bírni fogják a terhelést. Nehezen indul be a gépezet és ahhoz, hogy jól működjön, mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából. Ezt azonban makacs gyerekeknél nehéz elérni. A férfi azonban megtalálja a módját, hogy mindenkihez a saját hangján tudjon szólni, mindenkihez olyan stílusban, hogy az tényleg megértse és felfogja, hogy hisz benne és képes bármire, csak akarnia kell. Eközben persze jönnek a nehézségek (betegség, rivalizálás), de a végén a butának tartott, fegyelmezetlen osztályból sikerül egy tényleges családot létrehozni, akik valóban szeretik és tisztelik a férfit.
Nem sokkal később, megnyitja saját akadémiáját, ahol sajátos oktatási módszerét érvényesíti.

A második film kicsit hosszabb és komolyabb témát állított elénk. Saját szavak / Szabadságírók a címe, mert két fordításban is él. A pályakezdő Erin Gruwell, aki világ életében a legjobb nevelést kapta és apuci szeme fényeként a biztonságos burokból kikerül a való életbe, első lépésre nagy fába vágja a fejszéjét. Egy amerikai középiskolába megy tanítani, ahol már az állásinterjún szembesül azzal, hogy a tanárok mennyire nem tisztelik a diákok etnikumát. Fehér, amerikai nőként fogalma sincs a fiatalok között folyó bandaháborúról, csak annyit tud, hogy el kell érnie azt, amit célul tűzött ki maga elé. Egy gimnáziumi elsős osztályt kap, tele 15-16 éves lányokkal és fiúkkal, akik minden nap a poklot élik meg. Négerek, ázsiaiak, kambodzsaiak, és egyetlen fehér fiú van az osztályában. Első nekifutásra lehetetlenségnek tűnik bármiféle tiszteletet elérni a gyerekeknél, szembesítik is vele a tanárnőt, hogy ő  nem érti meg őket, úgyhogy ne tegyen úgy, mintha tudná mi is folyik a bandák között. A tiszteletet és a megbízást ki kell érdemelni. Tettekkel.
(egyébként ezen a ponton megjegyezném, hogy én sem tudom visszaadni azt a töméntelen szörnyűséget, amit a filmben ábrázolnak, öldöklés, csak azért, mert te másik etnikumhoz tartozol, erőszak, ellenségesség, hadiállapot...)
A fehér fiú kivételével az osztályból mindenkinek ölték már meg legalább egy barátját vagy családtagját más bandák képviselői. Erin azt a módszert alkalmazza, hogy megismerteti a bandákkal azokat a tulajdonságokat, amik közösek bennük és próbálja a haragot tompítani a felek között. Lassú folyamat, de úgy tűnik, hatásos. Egyik leghatásosabbnak bizonyuló módszere, hogy naplót vesz minden diáknak, hogy leírhassák sérelmüket. Ő csak akkor olvassa el ezeket, ha felhatalmazzák rá, és átadják neki a füzetet. Az olvasás során döbben rá, hogy a fiatal, még szinte gyerekeknek mennyi mindent kellett kiállniuk alig 20 év alatt, annyi tragédiával találkoztak e rövid idő alatt, ami másnak egy egész életre sok lenne. Meglepődik viszont azon, hogy a holokauszt fogalmáról viszont csak az egyetlen egy fehér srác tud. Itt pedig egy holokauszt-kiállítással hirtelen fordulópontra érkezünk. Erin kötelező olvasmánynak sokkal aktuálisabb és reálisabb könyveket választ, mint például Anna Frank naplóját. Az igazgatót és a -helyetest megkerülve saját költségein szerzi be a szükséges eszközöket, könyveket, ugyanis a tanári kar teljes mértékben az integráció ellen van, a szegregáció fogalma lebeg a szemeik előtt, és újratermelik a társadalmi különbségeket. Azért is nem akarnak könyvtári könyveket biztosítani a "rossz osztálynak", mert nem érdemlik meg, meg amúgy sem értenék meg a könyv lényegét - bár ebben óriásit tévednek.
(az ilyen hozzáállástól egyébként felfordul a gyomrom)
Szóval szépen lassan - két év alatt - teljesen összeszokik az osztály és teljességgel elfogadják a tanárnőt, tisztelik, szeretik. Tény, hogy nagyon is jó módszereket alkalmazott, de azért megdöbbentő ez a film a sajátos történéseivel. Egy ponton még könnyezett is a szemem, de nem éreztem cikinek, mert tudom, hogy így nagyon jó tanár lesz belőlem. A film vége pedig az, hogy a tanárnő kiadatja a gyerekek naplóiból írt történeteket Szabadságírók naplója címen.

Tehát ez az a két film, amit szerintem mindenkinek látni kell, attól függetlenül, hogy tanárnak készül, vagy sem. A kurzus folyamán, a filmek és a beszélgetések segítségével sok dologra rájöttem magammal, a tanítással és az oktatási rendszerek problémáival kapcsolatban. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy nem mindenki lehet tanár, a tanári pályára való alkalmasság pedig nem ott dől el, kinek mennyi ötöse van. Ehhez adottság kell, ezt nem lehet tanulni. Illetve lehetni lehet, de az nem lesz ugyanolyan értékű, mintha valakiben meg lenne az a pici valami más, ami őt többé teszi és amiért jobb. És ezen a ponton jöttem rá -épp a 30-as buszon utaztam-, hogy én tanár leszek, és belőlem jó tanár lesz. Félreértés ne essék, ez nem egoizmus... egyszerűen csak érzem.

Úgyhogy egy szakdolgozat nem foghat ki rajtam, mert sokkal nagyobb akadályok is jönni fognak még, én pedig boldogan állok majd eléjük. :)

"Nem a végső diadal a siker, hanem az első."

"A nevetés a lélek csillanása."

A lelkesedésem, úgy tűnik, átmenetileg alábbhagyott, ha jól megnézzük. Időnként persze megkapom innen-onnan, hogy ejj, már megint nem írtam semmit, egy hét múlva aztán újra, két hét múlva ismét.
Most az enyhe lelkiismeret-furdalásom miatt (is) jelentkezem, mert hát ez nem mehet így tovább - még ha újra is kezdődik hétfőn.

Nem szeretek magyarázkodni. Az egyik legrosszabb dolog a világon, amire kényszeríthetik az embert, de hát mégis mondani kell valamit. Mindig.
Ez a blog azért jött létre, hogy hivatott legyen megosztani az aktuális történéseket és nem-történéseket mindazokkal, akik érdeklődést mutatnak. Néha azért belegondolok, milyen is lenne, ha visszavonhatnám azt, hogy bárkinek is meséltem az oldalról. Lehetséges, hogy jobb lenne - szabadabb légkör , felszabadultabb lenne/lennék én is. :)

Egy ideig nem jelentkeztem. Ha a végletek közül kell választani, akkor inkább nem írok semmit, mint hogy minden jelentéktelen történést megosszak mindenkivel itt az éterben. Minden megy a maga útján, nem kerülöm a sulit, írom a szakdolgozatomat, olvasok egy csomó fölösleges dologról ahelyett, hogy hozzákezdhetnék olyan könyvekhez, amik valóban érdekelnek. Erre azonban egy ideig nem lesz módom, azt hiszem.

Úgyhogy köszönöm, minden oké, még élek. :)))

Tegnap láttam egy filmet. Rokonlelkek. Egy srácról szólt, aki rettentően tehetséges, de motiváció híján nem tud feljebb lépni  a létrán. Eleinte próbálkozik, aztán feladja. Majd hirtelen történik valami, ami habár fájdalmas is számára, meghozza a kellő ihletet és megfesti azt a bizonyos képet, ami megmutatja igazi valóját. Nem kerül rögtön kiállításra, még csak nem is lesz híres miatta, de visszakapja azt az apróságot, ami nagyon sokáig hiányzott az életéből.

Teljes mértékben azonosultam a fiúval. Én jelenleg a várakozó szakaszban vagyok. Mindent csinálok a dolgok rendje és módja szerint, de kell egy löket, lehet az bármilyen apró ahhoz, hogy újra minden működjön. Mosolygok kifelé az életre, részt veszek mindenben, amiben tudok és még a testemet is egészséges állapotában próbálom megőrizni, de valami hiányzik. Csak idő kérdése.

Egyébként a film után az éjszakám nagy részét rajzolással töltöttem, amint elkezdtem, nem tudtam leállni. Sosem leszek művész, távol álljon tőlem. De vannak napok, amikor segít kikapcsolni. Nem kell gondolkozni, csak hallgatni a zenét és azt csinálsz, amit akarsz, úgy rajzolsz, ahogy csak szeretnél. Nincsenek szabályok. :) 

"Nem hiszem, hogy ilyen unalmas, lélektelen feladatokkal fel lehetne mérni egy ember lelkét. Csupán egy, egyetlen értelmes munkát várok tőled. Azt akarom, hogy nézz bele a tükörbe, hallgass az ösztöneidre és olyan képet fess, amelyik valóban te vagy. Arról, ami érdekel...amiben hiszel. Lehet nagy, lehet kicsi, festhetsz denevérszarral, ha őszinte és merész."

Bonyolult vagyok és emellett végtelenül egyszerű. :)

"Imádom és élvezem a parfümöket, mert van bennük valamilyen megmagyarázhatatlan varázslat."

Ennél jobban nem is kezdődhetett volna az idei év... már most tudom, hogy imádni fogom. :)
A tűzijátékok színes hada és a mulatozás teljesen elfeledtették velem, mennyire siralmas is volt olykor 2013.

Itt a változások ideje...eltemettük a régit, most jön helyette az új!!!!!! ♥

"A jutalom, amiért túléltük az ünnepeket, az újév, és már el is jutottunk az újévi fogadalmak csodás hagyományához. Hagyd hátra a múltad, és kezdd elölről! Nehéz ellenállni a kísértésnek újrakezdéskor, hogy a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük. Ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi, és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év. Ez egy esemény. Kicsi vagy nagy? Valami, ami megváltoztat minket. Jó esetben reményt ad, vagy egy új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat, és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a reményt, hogy lesz egy újabb kezdet."

"A mese olyan történet, amelyben mindenért meg kell dolgozni, semmi sem magától szép és jó, semmi sem magától működik rendben. A hős épp azért jár be egy utat, hogy széppé, jóvá, működővé tegye maga körül mindazt, ami rút, rossz vagy működésképtelen."

Mióta egyetemre járok, alig hiszem el, mennyire kevés idő marad az adventi időre és a készülődésre. Noha ott van a főtéren a vásár és a sok finomságot áruló standok, mégsem szállt meg az utóbbi időben az a tipikus karácsonyi hangulat. Frankfurt mégis kivétel volt ez alól. Nem kellett azon görcsölnöm, melyik vizsgát mikor kell teljesítenem, teljes mértékben átadhattam magam a varázslatnak, jóformán október második felétől ajándékokat gyűjtögettem a család minden tagjának (biztos a levegőben lévő, egy-egy lámpafényben megcsillanó tündérpor miatt).
Idén tehát egészen huszadikáig totális zombi üzemmódban voltam, aztán egy varázsütésre 2013. december 20-án, 13:45-kor elhagytam az utolsó vizsgám helyszínét és kiült az arcomra a már ismerős vigyor, mondhatni úgy néztem ki, mint egy jóllakott óvodás - a legenda szerint. :)
Ekkor már csak azt vártam, hogy minél hamarabb hazaérjek, még a két és fél óra is sokkal többnek tűnt, mint általában. Imádom Pécset, tényleg, de ilyenkor valamiért mégiscsak otthon a legjobb. Hiába a forralt bor és a puncs, a csálén feldíszített, de azért hangulatos karácsonyfa a téren, az üzletközpontok és az utcák fénypompája. A sok küszködés és a magam mögött hagyott félév megpróbáltatásai mintha még nagyobb teherként nyomták volna vállaimat, és míg unottan, illetve hulla fáradtan húztam magam után a bőröndöt, egyszer csak megérkeztem haza. Úgy 10-12 óra alvás után üdén ébredtem, ilyen érzésben elég rég volt már részem a vizsgaidőszak alatt.
Ezen a napon, 21-én mintha minden megváltozott volna. Talán az amerikai filmek kliséi, az új jókedv-zenéim vagy talán az ajándék-csomagolás lehet a felelős, rám telepedett a várva várt ünnepi hangulat és itt már nem volt megállás. Süti sütés, díszek készítése, forralt bor és forró csoki, régi videó-felvételek. A tálalóról rám kacsintó macaron, a mákos bejgli, de még a cukorkákkal feldíszített linzerek és mézeskalács figurák sem könnyítették meg a helyzetet. Én mondom, még szerencse! ♥

Hamar vége is lett a felhajtásnak, 2-3 nap múlva már nyoma sem volt. Az egyetlen árulkodó jel a nyomokban fellelhető sütikészlet és a nappali közepén álló, arany gömbökkel feldíszített fenyő, melynek illata kezdetben az egész lakást belengte. Ma már csak múló emlék, és egy újabb év várakozás.

"Olyan volt, mint a palackba zárt villám, vagy egy álom, amit a markomba akarok szorítani."