Kedves Naplóm!

Nézd, nem kérem, hogy megértsd...de ez a közel 3 hónap, amíg nem voltam itthon, felnyitotta a szemem.

Bizony...az emberek idővel rájönnek, ha valamit elszúrtak, aztán nem győznek bocsánatot kérni meg mindent jóvá tenni. Nekik valószínűleg nem tanították meg, hogy a dolgok nem így működnek: a második esély olykor megadatik, de a bizalom már kevésbé gyakran.

"A tisztánlátás az élet olyan ajándéka, amely gyakran megkésve érkezik."

Tény, hogy bármennyire beharangozták ezt a világ vége-dolgot, meg milyen nagy feneket kerített mindenki a témának, ijesztgették az embereket, nem történt semmi olyan hűdekomoly. Nem mondom, hogy csalódtam, hiszen nem akartam volna meghalni, de az a nap számomra kicsit a világom vége is volt. Elromlott a telefonom, a gépem szervizben van, ráadásul még hó sem esik, pedig a karácsony hó nélkül...hát...olyan, mint a hal uszony nélkül. Ha karácsony, akkor legyen hó, nem? Az ajándékokon és a karácsonyfán kívül (meg persze a sok süti és finomság) semmi sem emlékeztet a szeretet ünnepére, ha odakint 10 fok van és süt a nap. :(
Van még két nap, reménykedem azért! :)

Itthon vagyok, bizony. Rettenetesen fura érzés, olyan, mintha igazából nem is haza jöttem volna. Tekintve, hogy azért elég sokáig nem voltam a saját szobámban (de azért rögtön észrevettem, hogy a csini Christina Aguilera poszteremet édesanyám csak úgy, mindenféle kérdezés nélkül lecserélte egy karácsonyfát ábrázoló díszre, ami minden egyes alkalommal nekikoccan az ajtónak, ha kinyitom vagy becsukom - baromi idegesítő...), sőt vannak odakint is cuccaim, amiket kicsit hiányolok, így nem érzem teljesen otthonosan magam a szobámban. Amikor legelőször beléptem, akkor rettenetesen érdekes érzésem volt, egyáltalán nem tudom megfogalmazni, milyen. Most, hogy szépen lassan telik az idő, már minden sokkal jobb, de azért akaratlanul is Frankfurtra gondolok, ha 20 percet kell állni a buszmegállóban  vagy ha kihalt utcákon kocsikázom végig...ott annyira nem jellemző az ilyen. Hiányzik a pezsgés. Nem a buli meg a suli, csak az, hogy ez a kisvároska is nyüzsögjön. Itt majdnem minden második arcot tudom hová tenni (volt osztálytárs, barátnőm barátjának a valakije, stb.), ott pedig az a tökéletes névtelenség és egy-a-sok-közül érzés adott bátorságot és biztonságot. Nem néztek meg, ha -3 fokban szoknyát húztam és akkor sem húzta fel senki sem a fél szemöldökét, ha kicsit hangosabban beszéltem vagy nevettem a kelleténél - hiszen ez elég sokszor előfordul velem.

Na de mindegy, eddig haza akartam jönni, úgyhogy élvezem is azért természetesen, hogy újra láthatom a barátaimat és hogy mindig tervezhetek valamit, legyen az egy teázás/forró csokizás vagy csak egy olvasós, ajándékcsomagolós nap.

Mindent egybevetve nagyon jó újra itthon, de önkéntelenül is elszorul a szívem, ha arra kell gondolnom, hogy februárban véglegesen hazaköltözöm - legalábbis egy időre. Most az éltet, hogy úgyis visszamehetek, ez a három hét olyan gyorsan el fog repülni, hogy nem is gondolnám; de azért rossz érzés tudni, hogy ezzel a félév vége is rohamosan közeleg.
Nehéz ám olyan embert maradásra bírni, aki már belekóstolt  egy másik város működésének mechanizmusaiba, szépségeibe, egy hely kultúrájába és életvitelébe. Tökéletesen megértem a Magyarországról kitelepülőket és őszintén sajnálom azokat, akik nem mernek vagy rajtuk kívülálló okok miatt nem tudnak belevágni egy hasonló dologba, amiben most én vehetek részt.

"Vannak olyan pillanatok, amikor igenis kockáztatnunk kell, őrült lépéseket kell tennünk."

Milyen különös, hogy néha a filmek tanítanak meg bennünket a legfontosabb dolgokra. Bármilyen elcsépelt is a történet vagy giccsesek a betétdalok és röhejesek a szereplők, mégis minden mozifilm bír valami mondanivalóval: légy önmagad, keress egy célt és addig harcolj, amíg el nem éred vagy csak fordulj azok felé az életben, akik szeretnek, mert a szőke herceg bizonyára csak a mesékben létezik.
Vannak napok, amikor a körülmények a lehető legjobbak (boldog vagy, nincsenek óriási problémáid, kicsit kiengedheted a fáradt gőzt), de mégis nyomorultul érzed magad. Elég ehhez egy eltüntethetetlen pattanás (mert ugyebár a kozmetikumok sem képesek csodára), vagy egy hirtelen mozdulat, amivel kiborítod a teát és eltöröd a bögrét...ilyenkor (kicsit) elszomorodsz és legszívesebben sikítanál egyet. Hogy mik keringenek a fejedben?
Már megint nem sikerült! Hogy a fenébe történhet mindez velem?! Miért velem packázik a Sors, amikor a többiek problémamentesen élik mindennapjaikat? Miért ÉN?!

Ma nekem is ilyen napom volt. Legszívesebben ki sem mentem volna az utcára, de sajnos el kellett mennem boltba. A lehető legjobb lett volna, ha kapucnis kabátban hagyhattam volna el a szobámat, olyankor kicsit elbújhatsz a kíváncsiskodó arcok elől és nem kell azzal foglalkoznod, hogy ki bámulja meg a kócos hajad vagy a kialvatlan szemeidet. A jól ismert strucc-trükk: Dugd a fejed a homokba...

Aztán megnézel egy filmet. Kezedbe akad egy régi DVD, amit mostanában nem láttál és ez vesz rá arra, hogy újra végigpörgesd az eseményeket vagy csak nagyon meg akarsz nézni egy sztorit, amihez ragaszkodsz, mindenképpen azt választod, de nem tudod megindokolni, miért.

Elkezdődik a film valami rettentő vidám dallal -mert eleinte minden happy-, aztán csak folynak az események, minden a maga ütemében. A lány viszonzatlanul szerelmes a főnökébe és észre sem veszi a vicces, ám szerencsétlenül próbálkozó újságíró fiút, családi viszály, elrontott esküvő, kibékülés, szerelmi vallomás és megint minden a régi. Persze eközben benyomnak egy csomó olyan zenét, aminek se ritmusában, se dalszövegében semmi köze a történethez, csak azért, hogy kicsit kizökkentsen a letargiából, majd elhangzanak olyan furcsa és érthetetlen dolgok, amik aztán megalapozzák a film nagy igazságának, tanulságának belépőjét.
Olyan dolgok ezek, amik csak a filmekben történnek pont ugyanígy, attól még, hogy végignyálazod a szövegkönyvet és beseggeled a párbeszédeket, sosem fog így történni mindez a valós életben, de neked megnyugvást jelent -ha csak egy napig is-, hogy talán, tényleg csak TALÁN, de egyszer veled is megesik.

A filmek sok mindenre megtanítanak, ám vannak olyan mozzanatok is, amitől még rosszabbul érzed magad. Rossz a kedved? Idd le magad vagy falj be egy egész doboz csokifagyit, csupán merő kedvtelésből, azért, mert megteheted. Igen ám, de a következő nap sosem szerepel  a listákon. A vásznon minden rendbe jön és velünk?! Korántsem: hullarészegen hazakullogsz, majd másnap rettenetes fejfájással ébredsz, vagy tisztára kipattog az arcod a sok mogyorótól és megalapozod a jövőbeli úszógumijaidat (hiszen este hat után tilos a nasi). :D

Konklúzióként levonhatjuk, hogy valamennyire megváltozik a véleményünk, s ha annyira naivak vagytok, mint én, akkor még azt is elhiszitek, hogy nem csak egy, hanem két napig is tart majd a csoda. De hát nem ez a legfontosabb? Ezen alapul a filmgyártás...olyat teremteni, ami megváltoztatja az emberek felfogását. Jóllehet csak egyetlen egy fog bedőlni a rózsaszín ködnek, de az az egy, az is már valami. A többiek pedig fognak egy másik filmet és azt is megnézik, hátha több szerencsével járnak. :)

Egy egész estés film után már nem is érzed olyan szörnyűnek az álladon a pattanást, ha a tükörbe nézel, hiszen tudod, hogy úgyis elmúlik. Titkon még mindig várod a szőke herceget (ugyanis belénk van programozva), de végigpörgeted az agyadban lefekvés előtt, zenehallgatás közben, hogy mennyi időt is pazaroltál el valakire, aki még csak kellő figyelmet sem fordít rád.
Veszel magadnak egy ruhát, ami hasonlóan néz ki, mint amit a filmben láttál, csak azért, mert az annyira tetszett és hátha neked is jól áll majd. És ez a legfontosabb...teljesen mindegy, hogy hatezer forintba kerül-e vagy háromezerbe, megveszed, mert ettől jobban érzed magad. Hiszen nincs más, ami boldogabbá varázsolhatna téged abban a pillanatban. Teljesen fölösleges azon aggódni, hogy szükséged van-e rá. Nem neked van szükséged rá, hanem a lelkednek. Az a pénz pedig, amit kidobtál rá, azonnal megtérül, ha felveszed és miközben a tükörben magadat nézed, mosolyra görbül a szád. :)

Annyi időt elpazarlunk arra, hogy azon aggódunk, mit rontottunk el, mi történik másként, mint ahogy várjuk. Fordíts egy kicsivel több időt magadra! Hidd el, hogy megéri...ha egy este erejéig is, de biztosan boldog leszel az új ruhádban.

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked..."

Mostanában elég rosszul alszom éjszaka...egy-kettő körül tudok csak nyugovóra térni, ennek következtében kicsit nyűgösen ébredek. Pontosan akkor volt ilyen, mielőtt kiutaztam volna. Az utolsó héten rengeteg agyaltam este elalvás előtt, ezért nem is tudtam ellazulni. De most nem tudom, miért. Sosem volt még ilyen egyébként, először fordult elő velem, mielőtt elrepültem volna otthonról. :)
Remélhetőleg nem lesz ez minden este a maradék 2 hétben. :D

Olyan érdekes egyébként, hogy újságból meg hírportálokról értesülök az otthon uralkodó káoszról...oktatási rendszer, szénszünet...:D Fura, mert ha otthon lennék, magamon érezném a dühöt meg a vezetés értelmetlen döntéshozatalait...most viszont, mintha kicsit biztonságban érezném magam...tudjátok: Nem vagyok otthon, engem ez nem érint. :D
Csak hát igen...csodálkoznak, hogy mindenki külföldre megy...
Egyik órára kellett csinálni Frankfurtról prezentációt, hogy milyen nemzetiségek élnek itt, miért, arányok, stb. És ahogy kutattam a cikkek között, rengeteg új hírt találtam, ahol épp azt írták, hogy a tavalyi évhez képest több ezer emberben mérhető azok aránya, akik kivándorolnak anyaországukból, hogy Németországban újrakezdjenek mindent. A szomorú az, hogy teljesen igazuk van. :/

A nap pozitívuma viszont (és ez nagyon nagy örömmel töltött el), hogy megkaptam a válaszlevelet a gimis osztályfőnökömtől. Jó kapcsolatban maradtam vele szerencsére és írtam neki még az első hónapban, mert nem tudtunk már személyesen találkozni. Elmeséltem, hogyan is jött az ötlet, mi volt a kijutás folyamata és hogy hogyan érzem magam jelenleg. Mellékeltem egy szép képeslapot is. Ma pedig megérkezett a válasz és csak ették a szemeim a szavakat, még azt sem tudtam megvárni, hogy felérjek a szobámba a postaládától, rögtön felbontottam a borítékot. Teljesen igaz, hogy a kézzel írott levelek a legértékesebbek és rettentően jó érzés volt elolvasni, ahogy más ír nekem.
Előző héten Dorcitól kaptam levelet, kicsit lehet furán is néztek rám az emberek, ahogy magamban kuncogtam a metrón. :D
Szeretek leveleket kapni...jóllehet, nem olyan modern, mint az email, de egy biztos, megvan a maga értéke és mindig jó érzés egy valódi levelet a kezünkben tartani, aminek megírására a feladó vette a fáradságot, tollat ragadott és leírta a legőszintébb gondolatait. Kicsit időigényesebb mondjuk, mint bepötyögni pár sort a gépbe, de sokkal jobb érzés, ha valakihez eljut. Tudod, hogy valaki gondolt rád, miközben levelet írt neked. :)

"Nem csak az vagy, akinek ismered magad. Az is te vagy, akinek mások látnak!"

Rájöttem, hogy kár volt kávét innom óra után...4 órakor egy bögre kávé a suliban - akkor ugyan felbecsülhetetlen-, de később megkeseríti az ember életét...már aki nem adagolja napi rendszerességgel magába a fekete örömöt.
Lássuk csak....fél 1 van, már a körömlakkomat is lemostam, a frissen mosott hajamat apró tincsekbe fontam, sőt még szépítkeztem is és lassan kifogyok az ötletekből.

Sok időbe telt (egészen konkrétan húsz évbe), de azt hiszem, ma rájöttem, hogy van, akiknek komolyan számítok és akik teljes szívükből szeretnek. Ez nem ilyen felvágás, még csak véletlenül sem, sőt, amolyan magamnak megjegyzett gondolat. Persze, hall az ember olykor-olykor egy  bűvös szót, amelyet "Szeretlek"-nek hív a nép, de sosem tudhatod teljes bizonyossággal, hogy ez tényleg véresen komoly-e. Persze, az esetek többségében nem dobálózik csak úgy vele az ember, de nem is fogod fel egy csomó ideig, hogy ez mit is jelent. Én azt hiszem, ma felfedtem ennek a titkát, mintha a helyére került volna belül bennem valami és ez azt hiszem, rettentő boldoggá tett most engem. Biztonságban érzem magam, pedig nem az otthon melegében ücsörgök, és ugyan két nappal ezelőtt lelkileg tök elveszettnek hittem magam és azt bizonygattam, hogy beszippantott a világ, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy két lábbal a Földön állok és vagyok valaki.

Könyvet szeretnék írni. 5 perccel ezelőtt előkaptam a poros szekrényke egy rejtett fiókjából a képzeletbeli bakancslistámat, illetve életem legfontosabb tollát és egy újabb ponttal egészítettem ki a sort. Noha előfordulhat, hogy ez csak valami álom és holnap úgy ébredek, hogy nincs is befonva a hajam és azt sem tudom, ki vagyok, de azt hiszem, ebből még később megszülethet valami. És amennyiben igen, akkor megígérem magamnak, hogy nem fogom ostorral ütlegelni szegény testem, hogy munkára buzdítsam. Fogadom.
De amúgy teljesen komolyan írom most ezeket a sorokat. Anya, tudom, hogy ez neked titkon ott lapul a szívedben, de talán valamiféle módon elképzelhetőnek tartom, hogy ennek meg kell valósulnia. Persze a családon belüli versengést félretéve. Természetesen.
Mellesleg van egy pályázat, amit a PTE hirdetett meg és nevezni fogok rá. A határidő január, mindenképpen részt veszek. :)

U.i.: December van, elő azzal az adventi naptárral! :)))