Azt kell, hogy mondjam, őszintén meglepődtem, mikor jó pár hónap kihagyás után újra felkerestem a blogot és azt láttam, hogy a leállás alatt is voltak az oldalnak rendszeres látogatói. Ilyenkor kicsit elgondolkozom, mennyire érdekes és felemelő érzés, ha nem mondanak le az emberről. Jó-jó, persze, tudom, a kíváncsiság is közrejátszott picit a dologban.

Egyébként kicsit reménykedtem benne, hogy csak nullás látogatottsággal fogok szembekerülni, mert az aktív írogatás utolsó heteiben komolyan törtem rajta a fejem, hogy újraindítom a blogot valami más platformon, hogy csakis az enyém legyen, senki se tudjon róla és senki se tudja olvasni a bejegyzéseket. Ennek legfőbb oka az volt, hogy úgy gondolom, egy "napló" valóban személyes tulajdon, amibe olyan dolgokat is leírok, ami nem tartozik másra, vagy éppenséggel olyasvalakiről szól, aki olvassa a posztot. Végül úgy döntöttem, hogy mégis itt maradok, szeretném ha minden írásom egy helyen lenne, szépen összegyűjtve. Cserébe viszont szeretnék kérni egy szívességet: ha ezt most olvasod, meg kell értened, hogy ide bármit leírhatok, anélkül, hogy azt várnám, kommentáld az eseményeket. Ha rossz napom van, letargiába esem, ha szuperül érzem magam, azt pedig érezni lehet egy adott iromány kisugárzásán, hogy úgy mondjam. Ez a blog az én kicsikém, és csakis az enyém.
Örül a szívem, ha olvasod, de én nem miattad írok ide.

Kedves Naplóm... röviden összefoglalnám Neked, mi is történt az utóbbi időben.
Kezdjük ott, hogy szakdolgozat, államvizsga, diplomaosztó (áttűnés-effekt, mint a filmekben, mikor visszaugrunk a múltba :) ).
Boldog vagyok, mert véghezvittem valamit, valami nagy dolgot, amiért 3 évig küzdöttem. Majd jött a nyár, próbáltam kipihenni az erőfeszítéseket, hogy szeptemberben erőm teljében kezdjek neki a következő fejezetnek.

- most, ahogy írok és csak úgy kopognak a billentyűk, jövök rá, menyire is hiányzott ez nekem... írni, cikket akár, tükrözni a gondolataimat. Nehéz megmondani, miért hagytam akkor abba. Van, hogy elfogy a mondanivaló, kiég a tűz és kell egy kis szünet. Azt hiszem, itt is ez történt. Időt kellett adnom magamnak, hogy visszatérhessek. -

Szeptember. Végeztünk a lakásfelújítást követő takarítási folyamatokkal, bár én minden egyes nap epekedve várom, hogy tavasszal újra szétbontsuk az ingatlant, hogy elnyerje végső formáját. A Tisza Cipő lett a második "otthonom", a hét jelentős részét ott töltöm, eladói pozícióban. Még mindig tetszik, jól elvagyok, sőt, a sulihoz képest ezerszer jobban szeretem.
Apropó, iskola. Német-média tanári mesterképzésre járok, levelező tagozaton, mellette ugyebár dolgozom. Ha egy szóban kéne összefoglalni, milyen is ez a félév, azt mondanám: Csalódás. És a legrosszabb az, hogy nem azért nem tetszik, mert kiábrándultam ebből a hivatásból vagy mert utálom a tanáraimat... nem. Egyszerűen azt hinné az ember (hiszen ki más lenne az, aki nagy naivan elképzeli az ideális MA-képzést, mint én), hogyha már tanárképzésről van szó, akkor valóban arról szól a dolog, hogy a leendő pedagógusokat képzik a lehető legszakszerűbben, gyakorlati úton. Ezzel ellentétben a 12 kurzus közül nagyon-nagyon maximum 1 órának van gyakorlati értéke (ami 5*45 perc hospitálásból áll, kész vicc). És arról beszélünk, miért esik a pedagógiai pálya népszerűsége?! Végigszenved az ember 3 év alapképzést, majd rájön, hogy a mesterképzés alatt is olyan órái lesznek, hogy német irodalom, nyelvtörténet, szövegnyelvészet?! Könyörgöm, réges-régen elvégeztük ezeket már, csak akkor épp más aspektusból közelítettük meg a témakört. És ezzel foglalkozunk a mesterképzésen IS. Röhejes. A legkiábrándítóbb pedig az, hogy a számomra érdekesnek titulált tárgyak, mint pl. Személyiségpszichológia vagy A modern film a kortárs kultúrában, mind negatív utóhangot váltanak ki belőlem. Az előbbin a professzor helyett egy PhD-hallgató darálja le felolvasva a ppt-anyagokat, utóbbin pedig nem méltóztatik bejönni a tanár úr az alaposan előkészített prezentációnkra.
Egyszóval kicsit reményvesztett vagyok. És nem, cseppet sem csodálkozom rajta, hogy külföldre mennek az egyetemet végzett oktatók. Jóformán arról van szó, hogy 5-6 évet "tanulunk", egy csomó olyan tudást kéne elsajátítanunk, amiknek érdemben semmi közük a későbbi tanári pályához, hogy aztán minimálbérért dolgozzunk és a kevés elhajlást engedélyező kerettantervek miatt előidézzük ugyanazt a kört, amit mi is megtapasztaltunk Tanulmányaink-nak nevezett 20 év időtartam alatt. Van ennek így értelme???

Félreértés ne essék, örömmel tanítanék, akár már most is, mert én ezt szeretném csinálni. De ez így teljesen értelmetlen. Rég túl vagyok már azon az időszakon, hogy megkérdőjelezzem, jó helyen vagyok-e. Jó helyen vagyok, tényleg tanár szeretnék lenni. Csakhogy sosem gondoltam volna, hogy ekkora kerülőkkel jutok el odáig.
Ha megnyerném a lottót, az egyik legnemesebb tettem az lenne, hogy nyitnék egy művészeti iskolát. Mindig ezt mondogatom magamnak, ha elkeseredem. Hogy tartsam magamban a lelket, mert egyszer úgyis vége lesz ennek és akkor már tényleg taníthatok, gondoskodhatok másokról és látnám, ahogy beérik a munkám gyümölcse. Egyelőre viszont csak szenvedek kissé.

- Annyira jó ez a blog... mindig arról álmodozom, hogy az emberek majd kicsit visszatérnek a kultúrához, többet olvasnak, komolyzenét (is) hallgatnak és eljárnak színházba. Ha már valakik eljutnak oda, hogy ezt végigolvassák, én már akkor boldog vagyok. Ugyanis ez egy érték. Kultúra. És azt hiszem ennél jobb dolog nincs a világon, ami nem egy pillanatra, hanem hosszú időre boldoggá tehetne. -

A Személyiségpszichológia órán újra eszembe jutott az a bizonyos személyiségteszt, ami 16 különböző archetípus közül állapítja meg, hogy a tesztet kitöltő vajon melyik csoporthoz tartozik. Én ESFJ típus vagyok, extravertált, a külvilág felé nyitott, szangvinikus személyiség. Amikor évekkel ezelőtt kitöltöttem ugyanezt a tesztet (akár a 90 kérdéses fajtát is lehet választani, tehát tényleg eléggé releváns képet ad az emberről), akkor is ez a típus lett a megfejtés, úgy tűnik, a világhoz való hozzáállásom nem változott, illetve lényegében én magam sem változtam drasztikusan. Amúgy az oldalon leírt dolgokat mintha tényleg rám sütötték volna, akár egy tetoválást a homlokra, szinte nem is tudok olyat mondani, ami a több oldalas leírásból ne lenne igaz rám. Nyilván létezik olyan tulajdonság, ami kevéssé igaz  rám, de valamennyire mindegyik az.

http://lelektanitipusok.net/tipusok/sj/esfj/jellemzes

És amire nagyon kíváncsi voltam, mint az élet előtt álló fiatal felnőtt (istenem, de közhelyes), hogy vajon milyen állások, betöltendő pozíciók illenek hozzám. Ezek közül kettő nagyon szívesen lennék: esküvőszervező, public relations munkatárs. Ennek következtében pedig nagyon is elbizonytalanodtam. Régóta hajlok a tanári pálya felé, szinte már önmegcsalásnak tartanám, ha most fejezném be. De megéri egyáltalán 3 évet vesződni és szenvedni azért, hogy tanár lehessek később, ki tudja, hol és milyen körülmények között?!
Nem tudom. Azt sem tudom, kivel tudnék beszélni erről - anyáékat leszámítva. Nehéz...
Vajon azért vagyok bizonytalan, mert jelenleg padlón érzem magam a tanári pályát érintő negatív képzeteim miatt vagy tényleg más hivatásra születtem?! Ki fogja ezt megválaszolni nekem?

(nem, anya, tolmács még mindig nem akarok lenni... sosem leszek tolmács, később sem)

Lehet, hogy megint szükségem lenne egy kis időre külföldön. Meglátjuk.

VÁGÁS 

Szerelmi életem jelenleg sivár, mint egy nagy, végeláthatatlan pusztaság (kisebb kilengések ugyan elmondhatóak, de általánosságban ez jellemző). Még oázist sem látok a közelben, pedig szükségem lenne rá, végre egy olyan szenvedélyes kapcsolatra, ami felemészt. Nem volt még részem benne... pedig imádnám a közös utazásokat, egy wellness-hétvégét valami eldugott helyen, a sok mosolyt és nevetést (jó, ez most is megvan) és a rózsaszín felhőt.

Egy baj van viszont a mai modern generációval: mindenki az internet felé rohan. Hiába járok nyitott szemmel az utcán, beszélgetek egy csomó emberrel nap mint nap, nem találom azt, amire szükségem van.
VISZONT nem vagyok kétségbeesve. Hiszem, hogy egyszer biztosan elérkezik a pillanat, hiszen mindig van valahogy, de rettentően utálok várni rá. Nem igazságos.
De attól még nem érem be kevesebbel. Miért is érném?! Miért lenne az jó nekem? Ez az egyetlen dolog hiányzik az életemből, és biztos vagyok benne, hogy egyszer majd nem fog. De SOHA nem fogom feladni az elveimet csak azért, hogy másoknak megfeleljek én magam, vagy a hozzáállásom.
Ezt kérem tiszteletben tartani. :)

"Minden lehetséges, ha elég erősen hiszel benne."     (szerencsesüti)