Tegnap hazafelé a buszon velem szemben ült egy fiú. Nem az évszakhoz volt öltözve, ugyanis rövidnadrág, póló, pulcsi és nyári kalap volt rajta,  ezért rögtön szemet szúrt. Zenét hallgatott, olykor behunyta a szemét, hátradöntötte a fejét és olyannyira átjárta a zene, hogy minden egyes dal szövegét kívülről tudta.
Hirtelen baromi furcsa érzésem támadt, tudtam, hogy valakire nagyon hasonlít, de az istenért sem jöttem rá, ki lehet az. Végigpörgettem az agyamban az ismerőseim listáját, mígnem megtaláltam, ki is az a valaki. Egy fiú, akit beszippantott a főváros és már nem is beszélünk. Elment.

Ugyanakkor biztos voltam benne, ha leülne a zenét hallgató fiú mellé, bárki azt mondaná róluk, hogy testvérek. Alig hittem a szememnek, amikor a rajzfilmekhez hasonlatosan felvillant a fejem fölött a villanykörte. Elég sokáig figyeltem a fiút ahhoz, hogy észrevegye ezt, de gyorsan elkaptam a tekintetem. Sok-sok emlék.

Aztán elkezdtem érezni... Elöntött egy csomó különleges és furcsa emóció, valami egyveleg, amibe minden olyan érzület össze van gyúrva, amit a srác iránt éreztem, aki elhagyott. Szeretet, barátság, büszkeség, hiány, csalódottság, szomorúság. Mégsem tudtam abbahagyni a mosolygást. Ezt a fiú is észrevette és reménykedtem benne, hogy nem néz bolondnak.

Aztán rájöttem, hogy ő egy teljesen más ember, másmilyen hobbival, rengeteg, számomra ismeretlen tulajdonsággal és azon kaptam magam, hogy meg akarom ismerni.

"Boka okos fiú volt, de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi, s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk."

Ki mondta, hogy nem édes a bizonytalanság? Vannak napok, amikor tökéletes állapotban lebeghetsz két lehetőség között anélkül, hogy siettetnéd az idő múlását vagy kikényszerítenéd a helyzetből mindazt, ami benne rejlik olykor. Nem jó érzés egy válaszúton állni, ahol bármelyik irányt választhatod? A döntés a te kezedben van. Talán megváltoztatja az életed, minden jobb lesz, de csalódást is hozhat. Ez utóbbiak pedig táplálják tapasztalataink kicsiny, ám egyre növekvő halmazát.

Itt állok a nagy semmi közepén. Lehet, hogy jó dolog fog történni és egy ideig boldog leszek (illetve a mostaninál boldogabb - mert hát most is nagyon jól érzem magam), de az is lehet, hogy nem is következik semmi olyan, amire számítok, ami után áhítozok, és talán egy kis ideig rosszul fog érinteni a dolog, de utána megint minden ugyanaz lesz. Szóval bármi is következik, még kiélvezem ezt a kis pihenőt, mert nincs ennél kellemesebb.

Sokan azt mondják, az emberek a múltuk és a jövőjük miatt aggódnak állandóan. Mindenhonnan ez folyik és szinte bárhol erről olvashatunk. De a jelen, ami a legfontosabb lenne, nem úgy jelenik meg az életünkben, ahogy annak lennie kéne. A folyamatos izgalom és stressz helyett a jelennek kéne a középpontban állnia, az adott pillanattal kéne a legtöbbet foglalkoznunk, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle, s magunkból is. Ehelyett minden másra koncentrálunk, csak arra nem, amire kéne. Nos, itt az idő, hogy a jelenben éljek, hogy a jelenben éljünk.

Most nem érdekel, mi lesz holnap és mi volt tegnap. Bármi megtörténhet, amint reggel átlépem a küszöböt. Bármi.
Úgyhogy most szépen hátradőlök ezen a nem túl kényelmes széken és hagyom, hogy teljen az idő. Minden el fog dőlni idővel. Olyan még senkivel sem történt, hogy nem következett semmi. Mindig ott az újabb nap, tele lehetőségekkel. De most a MA a lényeg.

Lehunyom a szemem... Újra a semmi közepén találom magam.
Jobbra vagy balra?

Nem is tudom.

Talán ácsorgok még itt egy kicsit. :-)

"Élj a jelenben, emlékezz a múltra, és ne félj a jövőtől, mert nem létezik, és soha nem is fog. Mert mindig csak jelen van."

"Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll."

"Tudjátok, én hiszek a varázslatokban. Egy varázslatos korszakban születtem, és nőttem fel. Egy varázslatos kisvárosban, varázslók között. A legtöbben nem vették észre, hogy mágikus dolgok vettek minket körbe. A véletlen helyzetek ezüstös szálai kapcsoltak minket össze. Az én véleményem a következő: Mindenki egy kisebb varázslóként jön világra. Forgószelek, erdőtüzek és üstökösök vannak bennünk a születésünk napján. Képesek vagyunk madaraknak énekelni, olvasni a felhőkből, és képesek vagyunk homokszemekben látni a sorsunk. De aztán megtanítanak minket a mágiára. A templomban, az elfenekeléseknél, a fürdéseknél, fésülködéseknél. Egyenes emberek nevelnek minket, és azt mondják, legyünk felelősségteljesek. A korunknak megfelelően kell cselekednünk. És tudjátok miért mondják ezt nekünk? Mert azok, akik ezt mondják, félnek a fiatalság okozta vadságtól. És a mi varázsunk miatt szégyellik magukat és szomorúak, mert ők bizonyos dolgokat hagytak elsorvadni magukban. Ha nagyon eltávolodtál tőle, akkor már nem igazán szerezheted vissza. Utána már csak másodpercek jutnak neked belőle. Az emberek azért pityeregnek a moziban, mert abban a sötét teremben megérintik a varázslatok arany medencéjét. Habár csak rövid ideig. Aztán kijönnek és újra szembesülnek a való világgal, amitől kissé szomorú lesz a szívük, de nem tudják az okát, miért. Amikor egy dal felidéz egy emléket, amikor a porszemek a napfény felé szállnak, akkor az elvonja a figyelmed. Amikor hallod, hogy a távolban elhalad egy vonat a síneken, azon tűnődsz, vajon hová tarthat... Van, amikor nem számít, ki vagy és hol vagy. Egy apró pillanatra belépsz a mágia világába. Én ebben hiszek."

"Van könyv, amely álmodni hív - és van, amely megmutatja a valóságot."

Közel négyhetes kényszerpihenő után holnap végre megint nálam lesz a laptopom (technikai okok miatt így nem igazán tudtam jelentkezni). Úgy fogom kibontani a csomagot, mintha teljesen új állapotú laptop érkezne - annyi mindent kicseréltek szegényben, hogy jóformán igaz is lehetne az állításom.

Pénteken reggel nagyon hosszú idő óta boldogan ébredtem. Nem volt különösebb oka a túlzott jókedvnek (hacsak nem számoljuk a Glamour-napokat), bár azért jó ómennek tekintettem az ablakból tökéletesen látható dupla szivárványt, amit azon nyomban megörökítettem. Holtkómásan, de nagyon izgatottan készülődtem, szinte sose voltam még reggel összeszedettebb. És a jó érzés megmaradt. Most is jól vagyok, tegnap is így volt, azt hiszem, újra játszmában vagyok. :)))))))

"...És én boldogan, mosolyogva aludtam el."

Az alkotói válság nagyon kegyetlen dolog... vagy túl sok minden van, amit szeretnék elmondani, vagy semmi sincs. És ha semmi sem jut eszembe és végképp elhagy az ihlet, akkor azt bizony nehéz pótolni és sok időnek kell eltelnie, mire megint visszatalálok magamhoz.

Egy hete, 25-én még biztosan ezt írtam volna:

"Annyira mű az egész. Az elv, hogy a jó emberekkel csak jó dolgok történnek, és hogy a csodás világ csak a jámbor és becsületes embereknek jut. Túl sok jó ember szenved ettől a dologtól. Túl sok ima marad megválaszolatlanul.
Minden nap átsiklunk afelett, mennyire szerencsétlen ez a világ. Mindig azt mondogatjuk, hogy nem lesz semmi baj. 'Minden rendbe jön.' De ez nincs így.
Amikor erre rájössz, akkor már nincs visszaút. Nincsenek csodák. Ma legalábbis még nincsenek.

Gondolkoztam a véglegességről. Hogyan hagyhat el valaki egy szempillantás alatt, és mehet el örökre. Ez egyszerűen túlnő az emberen. Túl nehéz. Aztán csak úgy tovább kell lépnünk, igaz? Csak úgy beletörődni.

Addig kell szomorúnak lenned, míg bírják a virágok, aztán vicceket mesélsz, és visszaemlékszel a régi szép időkre. Nekem nincs egy viccem sem. Az igazat megvallva remélem soha többé nem hallok egyet sem.

A régi szép idők csak úgy vannak. A régi szép idők, amelyek nincsenek többé. Győzködnöm kell magam, hogy legyek boldog, de nem érzem magam annak. Amikor változtatni próbálok ezen, amikor visszaemlékszem, milyen volt boldognak lenni, akkor egyszerűen... nem érzek örömöt. Nem jön az ihlet.
Olyan érzéketlennek érzem magam."

Ez volt a problémám, de nem mondtam el senkinek sem. Nincs jobb szó rá, érzéketlennek éreztem magam. Érzéketlennek mindennel szemben. Nem holmi fiú miatt, annak már rég vége.

Képtelen voltam megírni egy cikket - pedig ilyen tényleg soha nem volt még velem. Úgy éreztem, csak akkor fogom újra érezni, hogy élek, ha kiülök valami szép helyre és nézem, hogyan megy le a Nap, miként változik az ég színe a horizont környékén és lesem a tovasuhanó autók színét és próbálom kitalálni, ki ülhet bennük.

Reggel elmentem az óráimra, utána hazajöttem, ebédeltem és filmet néztem. Majd fürödtem, lefeküdtem aludni és másnap minden kezdődött elölről. Ha valakivel találkozóm volt, 2-3 óráig teljesen önfeledten beszélgettem és sétálgattam, de amint kiléptem ebből a kis buborékból a kedvetlenség azonnal rám telepedett. Fogalmam sem volt, mitől történt ez, de biztosan nem azt éreztem, hogy élek, minden rendben van vagy rendben lesz, esetleg hogy jól vagyok. Semmi. Nagy büdös semmi.

Azt mondják ilyenkor, hogy a megcsömörlött emberen nem a csoki, a jókedv-fürdősó vagy az illatos gyertyák fognak segíteni. Egyik nap még nagyon rossz a helyzet és a magány a legjobb barát, a másik nap pedig, mintha elvágnának egy láthatatlan cérnaszálat, egy szempillantásra minden újra a régi lesz.
Senkit nem érdekel, mennyire próbálkozol, hogy mennyire erősen küzdesz. Akkor fog átbillenni a mérleg nyelve a másik oldalra, ha már készen állsz rá.

Ez volt nemrég. Most pedig itt volt a hétvége és minden más, azt hiszem. Jól érzem magam.
Biztos csak a hormonok játszadoztak velem...

"Tedd, amit úgy érzel, tenned kell,
Arra menj, amerre a szíved terel,
Hisz időd oly` kevés,
Légy hát a magad ura, míg élsz."