Szépen lassan már én is készen állok a tanévkezdésre. :)
Minden szükséges alapanyagot megvásároltam és már én magam is várom ezt az egészet. Szombaton már költözöm is és újra magába szippant a drága egyetemvárosom - noha csak egy nap erejéig. Ezután irány a német nagyváros! ;)
Tegnap Pesten jártam és ahogy vonatoztam, elkezdtem gondolkodni (egyébként nem tudom, miért van ez, de egyszerűen imádok úgy elmélkedni, hogy közben a mellettem elsuhanó épületeket és tájakat kémlelem), mégpedig a kiutazásom napjáról - szeptember 29.

Félek. Ha esténként lefekszem aludni, mindig el kell hessegetnem egy gondolatot, ami a következő: a jelenet, amint a reptéren elbúcsúzom mindenkitől, mielőtt felszállnék a gépemre és magam mögött hagynék mindent. Egyszerűen nem tudok belegondolni, hogy milyen lesz. Bizonyosan szomorkás. Mindemellett azt is nehéz elképzelni, milyen lesz a legjobb barátaimmal a legutolsó élő beszélgetés, az utolsó ölelés vagy puszi. Furcsa, de ezekre csak akkor áll szándékomban gondolni, amikor valóban itt az ideje. Addig szívesebben söpröm a szőnyeg alá az efféle gondolatokat. :/

Most egy kicsit megint boldogabb vagyok...majd minden nappal egyre boldogabb és boldogabb. :))

Néha talán minden megoldódik magától és az idő csodákra képes, bár a tragédia beálltával rettentő nehéz elképzelni, hogy valaha jobb is lesz. Aztán jön egy pillanat, ami mindent megváltoztat. Egy kedves szó, egy mosoly és egy csomó réges-régi emlék fiatalkorunkból. ♥

Wuhhúúúúúúú :D
Egy hét múlva ilyenkor már javában Pécsen leszek és eszméletlenül fogok örülni neki, hogy ismét elkezdődik a szorgalmi időszak. :)
Tény, hogy némi abnormalitásra utaló jelként az utolsó hetekben már a gimit is rettentően vártam - no nem a tanulás hanem a társaság miatt- ám az egyetemen minden teljesen máshogy funkcionál. Még az első tanítási nap előtt Beköltözős bulival tisztelegnek az egyetemisták a nagyérdeműnek, hogy segített nekik átvészelni az előző félévek mélypontjait. Tehát már teljesen be vagyok sózva és legszívesebben már holnap leutaznék, de bizony van még itthon bőven tennivalóm. :) Na persze nem kell semmiféle komoly dologra gondolni, de azért szeretnék mindent rendben tudni.
Ha pedig ez nem lenne elég ok már így is az örömre, akkor a hab a tortán: Frankfurt. :)) ♥
My time is coming. ;-)

"Úgy hiszem, hogy akkor vagy boldog, amikor megtalálod a békét magaddal. Ha visszatekintek az elmúlt évekre, sok boldog és fantasztikus emlékem van, ünnepi pillanatok. Ezek nagyon különlegesek. Persze vannak idők és olyan helyzetek, amik nem feltétlenül tetszenek, de ezek is egyaránt fontosak. Honnan tudhatod, hogy valami jó vagy rossz, vagy épp helyes vagy helytelen? Csak a döntésektől függ. A döntések azt jelentik, hogy a kockának két oldala van, és szinte soha nem lehetünk százszázalék biztosak benne, hogy jól döntöttünk-e. Néha a rossz döntés is lehet hasznos lecke, hiszen akkor sokkal jobban fogod értékelni a jó időket és jó döntéseket."

Sajnos ez az egy hét annyira leszívta a maradék energiáimat, sőt még a tartalékokat is oly módon megcsapolta, hogy egy hétig szinte semmit nem írtam. Minden nap mentünk valamerre a német gyerekekkel, amit én is élveztem, mert jó volt utazgatni kicsit (még ha a magyarországi lehetőségek elég korlátoltak is), de rettentően elfáradtam. Az első két napban kórházba kellett mennem 2 gyerekkel, mely során ezen a területem a szókincsem jelentősen megnövekedett. Ettől eltekintve amúgy semmi komolyabb probléma nem adódott, mindent sikerült megoldani, és ezt nem csak magamnak köszönhetem. Tény, hogy tapasztalatokat akkor szerez az ember, ha új helyzetekkel ismerkedik...hát azt hiszem, ez tökéletesen megvolt most az utóbbi napokban. Olyan fordulatokat hozott ez a pár nap, ami egy egész évre elegendő kell hogy legyen. :D
És akkor még Frankfurt csak most következik. :)
Mindenesetre van már egy kis segítségem is, úgyhogy nem fogok elveszni. ;))

A negatívum viszont az, hogy úgy érzem, kicsit mintha meghülyültem volna, vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem dolgokra, csapongok és ami a legrosszabb, hogy nem tudom, miért. :D Jó, mondjuk ez nem nagy gáz szerencsére, plusz még eszemnél vagyok, de simán elhagynám a cuccaimat, ha nem lennének olyanok, akik visszarántanak a földre. Velem ilyesmik sosem szoktak előfordulni, a rendes, összeszedett lány kicsit megbolondult. Remélem, hogy csak azért, mert már a porcikáimban is Pécsre vágyom, úgyhogy talán a mediterrán város majd a legjobbat hozza ki belőlem! :) Úgy legyen! ♥

"Mi örök gyerekek, valamennyien, örök megbántottak és örök bizakodók. Maga így szokta mondani: "A csillagok azok a kis lámpások, amik felé haladnunk kell, ha boldogok akarunk lenni. Nézd meg csak jól, a te csillagod is ott fönt van." S én úgy véltem, az ezermillió csillag között látom is a magam kicsi csillagát, amelyet bizonyára Anyám meszelt fel az égre a hosszú nyelű, festékes fejű meszelőjével ugyanúgy, ahogyan a házak falára szokta felmeszelni a lila, kék, vörös, zöld és mindenféle díszeket. S azóta is úgy hiszem, a felé a csillag felé menetelek szakadatlanul. Roppant utakat tettem meg, roppant megpróbáltatások között, fáradhatatlanul és azzal a tudattal, hogy sohasem érkezhetem be a célba. Mert csodálatos valami - nemhogy közelednénk, de egyre inkább távolodunk a céltól. Mennél többet tanulunk, annál kétségbeejtőbb a tudatlanságunk, mennél többet dolgozunk, annál inkább elveszítjük értékünket. De nincs kibúvó: a csillag csakugyan ott ragyog a fejünk felett, s akinek sikerül hozzátámasztania a létráját, az fel is jut a közelébe."

Ma is megjártuk a kórházi körutat...azzal a különbséggel ,hogy most Budapest városa volt a soros.
De nem csüggedek, csütörtökig még sok idő van :D

Húha...:D
Eseménydús volt ez a mai nap, mit ne mondjak...mindig azt mondják, hogy a hétfők a legrosszabbak, de én állítom, hogy egy péntek is lehet ugyanolyan zűrös. Alig érkeztek meg a német cserediákok, máris a sürgősségire kellett mennünk ájulás miatt. De Rochus (a német koordinátor) azt mondta, ne aggódjak, tavaly ő 3szor volt....na mondom...szép kilátások. :D
Úgyhogy az első nap rendesen kifárasztott, szó szerint a mély vízben evickéltem a cápák elől. :D

Igazából baromi felháborítónak tartom, hogy a sürgősségi osztályon az ég egyadta világon senki nem beszél németül vagy akár angolul...elég gáz!

u.i.: Boldog 17. hónapot! :))

Ez a bejegyzés, még az indulás napján, augusztus 4-én délután született:

Nincs is annál kellemesebb érzés, amikor az ébrenlét és az álom állapota között lebeg az ember. Igazából furcsa, hogy olyankor a tudatalattinkra hagyatkozhatunk csak, ugyanis az aktuális tevékenységeink (mint például az, hogy éppen milyen zenét hallgatunk) teljesen semmissé válnak. Ez épp olyan, mintha az elektronikus eszközökkel egyetemben mi is alvó üzemmódba kapcsolnánk. Ez a szundi dolog egyébként ilyen aktív pihenés, ám valahogy mégsem lehet könnyen elérni, még akkor sem, ha erőnek erejével próbálkozik az ember. Ez benne a jó, hogy vagy sikerül vagy nem, de nem te döntesz fölötte. Amikor pedig felébredsz, mintha az időérzéked cserben hagyna, hiszen nem tudod, mennyi ideig nem voltál önmagad. Lehet, hogy csak negyed óra telt el, te mégis azt hiszed, hogy hosszú ideig álmodoztál. Pedig nem... mégis olyan jó érzés kicsit elvonulni a világ elől, ahol csak te vagy. Te, egyes egyedül. :))

"Az álmodik, akinek hiányzik valami az életéből. Aki nem álmodozik, az egy életre kelt álomban él!"