I love you, summer! ♥

már megint ez a hülye önsajnálat és mélabú...a fenébe is: let it go!  :-)

Mától megkezdődhet az emlékek egy újabb típusú tárolása: megérkezett a fényképezőgépem. :))
Nagyon csúcs, gyönyörűséges és a legkisebb helyen is elfér. Tiszta vidám vagyok, természetesen tele amolyan újévi fogadalom-szerű megállapodásokkal jómagam és a híres-neves Samsung között.
Talán most már ráveszem magam, hogy a blogoláson kívül másik formáját is megismerjem a tökéletes pillanatok megőrzésének.
Cheers! xoxo

"Voltaképpen mindannyian hordozunk egy várost a fejünkben, amit mindabból teszünk össze, amilyen városokat, tájakat, helyeket az életünk során megtapasztaltunk. Minden emlékünkhöz térbeli emlékképek kapcsolódnak. Ezeket őrizzük egy életen át. Egészen kicsi gyermekkorunktól kezdve. Már a legkisebbeknek is megvan a maguk zárt, gömbszerű világa, amelynek tér- és idődimenzióját saját maguk alakítják. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, érdemes gyermeki szemmel éreznünk, látnunk és figyelnünk a világot."

"A válltömés jön és megy, de a barátság örökre szól, mert ha még nem is tudod, merre tartasz, segít a tudat, hogy nem egyedül mész oda. Senki sem tudhat mindent, és néha a legjobb, amit tehetünk, ha bocsánatot kérünk, és hátrahagyjuk a múltat. Máskor pedig a jövőbe kell tekintenünk, és habár azt hisszük, már mindent láttunk, az élet még tartogat meglepetéseket, és még mindig meg tudjuk lepni saját magunkat is." ♥

Ez bizony így igaz. 10 év táncos múlt után nem is csoda, hogy sokszor hiányzik a mozgás. 2009 óta -amióta nem táncolok rendszeresen- csak rövidebb ideig tartok ki egy-egy mozgásfajta mellett. Jártam spinning edzésre, valamint funky-disco táncórára, no meg olykor itthon is használatba veszem a kondigépeket, hogy formába hozzam magam, de az mégsem ugyanolyan, mint annak idején. Igazából ha be kell vallanom, nem is maga a tánc, mint mozgás hiányzik, hanem a légkör - mármint amikor még jó volt minden és nem gyülekeztek a viharfelhők a horizonton. Mivel azonban elég sok eseményre még én is hivatalos vagyok, ezért a barátaimmal van jó pár lehetőségem a találkozásra. Néha viszont mégis elfog ez az unom-a-semmittevést érzés és nekiállok edzeni. Hogy milyen célokkal, az mindig változó, maga a tevékenység, ami fontos. Ilyenkor alkalmam van arra, hogy egy időre minden gondolatomat a szőnyeg alá söpörjem és egy kicsit magammal, csak magammal foglalkozzam. Fülest be, hangerő maxon (vagyis a maximális közelében csak, ugyanis a túl hangos zene káros a fülnek, vigyázni kell, nehogy a hallócsontocskák lassabban ütögessék a dobhártyámat :D), edzőcipő fel és rajta! Lehetőleg a semmitmondó, ritmusos, ám mégis valamiért magával ragadó zenéket veszem elő. Olyan ez, mint az irodalomban a katarzis: ha jó zenét választasz, a dallam betetőzésekor (még 10 kilométer után is) képes vagy elfelejteni, hogy tűz éget a vádlidban vagy görcsöl a combod. Csak tekersz/futsz tovább, mert baromira jólesik. :)

"Az emberi természeten kívül egyetlen más élőlény sincs birtokában a testet hangokra mozgató érzés parancsának. Ezt a a ringató parancsot ritmusnak nevezzük, s azt a parancsot, mely a magas és mély hangok összefonódását kormányozza: harmóniának. Ezek együtt pedig a táncot teremtik meg."

Egy kis önismeret: "Mi választjuk meg az utunkat. Az értékeink és a tetteink, ezek határozzák meg, hogy kik vagyunk."

Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy rettentő sebességgel haladunk az időben: tegnap volt az ötéves általános iskolai osztálytalálkozónk. Sajnos nem tudott mindenki eljönni (hiszen sosincs olyan időpont, ami 28 embernek jó lenne), de remekül éreztük magunkat - bizton állíthatom.
Vezetés közben végig azon izgultam, hogy minden jó lesz-e ésatöbbi (ugyanis én szerveztem az eseményt), legalább olyan izgatott voltam, mintha randira készülnék. :D
Nem viccelek, legalább 30 fok volt még este hatkor is, ráadásul volt egy gyors zuhé, amitől baromi párás lett a levegő. A legtöbb reklámmal ellentétben, amint kiszálltam a kocsiból, rögtön elkezdett rakoncátlankodni a hajam - mert nem úgy van ám az, hogy minden időjárási elemnek ellenáll a női frizura...sajnos.
Mindenki összefoglalta 5-10 percben, hogy hová jutott és éppen mivel foglalkozik, megemlítve egy-két életrajzi zsákutcát vagy melléfogást. Ez roppantmód érdekesnek bizonyult, ugyanis van, akivel a ballagás óta nem találkoztam és nagyon kellemes volt a nosztalgia és "az ismerkedés". Természetesen az is kiderült, hogy idővel a következő szituációkból lesznek a legjobb történetek, amiknek mesélése közben mindenki röhög és próbálja törölgetni az örömkönnyeket a szeme alól - sikertelenül (itt a fetreng a padlón-típusú hahotára gondolok):
Hancúrpajta= sáros ruhával hemperegni a szalmában, osztálykirándulásos büntik, éjszakai túra, beírások, bakik az évfolyamkoncerten és megannyi kínos avagy vicces emlék, mely igazán eggyé kovácsolta a csapatot.
Bizony arra is rá kellett mindenkinek döbbennie (egy-egy távolba révedő tekintettel álcázva), hogy a sok kis első osztályos csemete, akiknek a padban ülve még le sem ért a lábuk a földig,csak kalimpáltak, felnőtté vált. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint az, hogy minden egyes osztálytárs tökéletesen különböző egyéniséggel rendelkezik, melyet megannyi fura szokás és szófordulat is tetéz, no meg a komoly tervek és határozott elképzelések. Emberek, akik álmaik munkáját szeretnék elérni, pedig még csak 19-20 évesek...és mindenki konkrétan tudja, mit szeretne kezdeni az életével. Szerintem úgy általánosságban ez nagy szó, és meg vagyok róla győződve, hogy neveltetésünk sokban függ attól is, mit kaptunk az általános iskola első éveiben, kitől, milyen formában.
Pár kíváncsi pillantással a tanár nénik szemében is felfedeztem az örömöt és a büszkeséget, mely akkor tölti el az embert, ha valami nagyon jót alkotott.

"Aki felugrik az égbe, nagyot zuhanhat, de meglehet, hogy repülni fog."

Néha, egy-egy csendes órán azon szoktam gondolkozni, vajon milyen lenne a világ, ha egy szempillantás alatt, egyszer csak eltűnnék. Ugyanis "Azt gondolom, a megrázó, villámcsapásszerű pillanatok, amelyek fenekestül felforgatják az életünket, azok mutatják meg végül, kik vagyunk valójában." Már csak ezért is kíváncsi lennék, milyen lenne az egész. Egy csomó kérdés felötlik bennem egyébként ilyenkor, de a legfontosabb mindig az, hogy vajon hiányoznék-e azoknak, akikről azt gondolom, hogy igen.

"A pillanatok, amelyeket valaha átéltünk, azokkal, akiket valaha ismertünk. Ezek összege vagyunk mi mindannyian, ezekből áll majd össze a történetünk. Ez lesz az emlékeink slágerlistája, amelyet újra és újra és újra lejátszunk magunkban." 

u.i.: természetesen nem kell megijedni, csak néha eljátszok a gondolattal, hogy milyen is lenne.

"Egy megrázó pillanat olyan változásokat indít el, amelyek hatását lehetetlen előre látni. Egyes részecskék összeütköznek, és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Mások elsodródnak ismeretlen, izgalmas irányokba, és ott érnek földet, ahol a legkevésbé várnák. Szóval ezekben a pillanatokban éppen ez a legfontosabb. Nem tudjuk befolyásolni őket és a hatásukat, bármennyire is szeretnénk. Hagynunk kell, hogy a sodródó részecskék végre célba érjenek. És várnunk. A következő ütközésig." - Fogadom (egyik kedvenc filmem) :] ♥