2015-ben csak alig pár dolgot fogadtam meg, de büszkén állíthatom, hogy tartottam magam ezekhez és tekintettel arra, hogy holnaptól új évszámot írunk majd a kezünk ügyébe kerülő papírokra, nagy lépésre szántam el magam.

Egyik éjszaka nagyon nehezen aludtam el. Akárhogy próbáltam álomba merülni, folyamatosan csak forgolódtam és képtelenségnek tűnt egy kicsit is elszenderednem. Ölembe vettem hát a laptopom és megírtam életem egyik legfontosabb email-jét. Már régóta sejtettem, hogy valami nincs rendjén körülöttem, de sosem láttam át a dolgot a maga valójában, mígnem ezen az estén alakot öltött előttem a probléma, ami miatt rengeteget stresszeltem mostanság.

Nehéz volt ugyan kimondani, de sajnos eltévesztettem az útirányt: a tanári mesterképzés egy rossz ötlet volt.
Rá kellett ébrednem, hogy nem találom a helyem, és hogy ezen változtatnom kell. Persze kérdezhetné az ember, hogy miért pont most, amikor már a diplomához vezető út közel felét teljesítettem?!
Azért, mert nem megy tovább. Kimerültem. Elegem lett. Nem szeretem. Nem motivál.

Ennek a választásnak semmi köze a munkámhoz vagy ahhoz, hogy kevés a szabadidőm. Egyszerűen arról van szó, hogy egy csomó energiát beleöltem egy olyan dologba, amit nem csinálok szívesen. Már korábban is voltak kétségeim, de mindig azt mondogattam magamnak, hogy azért kell megcsinálnom, mert majd talán a következő szemeszter jobb lesz. Eljátszottam ezt párszor, de a várt változás nem következett be.

Meséltem már a felsőoktatási negatív tapasztalatimról... nos ezek egyre csak gyarapodnak. Nem feltétlenül kötődnek ezek konkrét személyekhez, de a legtöbb eset nagyon bosszantó, megalázó és úgy érezheti az ember, hogy semmibe veszik. Tisztában vagyok a meglévő hierarchiával, nem is ezzel van a gond. De amikor nagy nehezen felkészülők egy vizsgára, többnyire este meg éjszaka, hogy aztán egy 13 pontos vizsgával kiszúrják a szemem, az már gusztustalan. Legyen szívatás meg szórakozás, ha már a drága tanár unja az életét, na de ez és az ehhez hasonló esetek...
Azon kevesek pedig, akik tiszteletben tartják, hogy mindenkinek megvan a maga élete, ahol heti 40 órában helyt kell állnia, túlságosan kis hányadát teszik ki az oktatóknak.

Megéri egy olyan képzés ezt, amit már nem is szeretek? Érdemes az embernek tönkretenni magát azért, hogy aztán a munkanapjain meg hulla legyen? És ez még csak a kezdet, szó sincs nulla pontos szigorlatokról, portfólióról meg az új tanári életpálya-modellről. De a kedves Olvasó egészen nyugodtan bepötyögheti ezt a Google felületére, szép számmal lehet találni csodálatos beszámolókat.

Egy szónak is száz a vége, beleuntam ebbe. Abban tökéletesen sikeres a rendszer, hogy kellőképpen megutáltassa a hallgatókkal azt a munkát, amiben aztán majd 30 évet kell eltölteniük, még azelőtt, hogy elkezdenének dolgozni benne. És ennek mi az eredménye? Az, kérem szépen, hogy a felsőoktatásban részt vevő hallgatók bizonyos hányada nem is megy mesterképzésre, valamint hogy az idei évben felsőoktatásban tanuló hallgatók száma a béka segge alatt van.

A várakozásaimnak megfelelően gyakorlatias, használható tudás megszerzésére alapoztam, sejtettem ugyan, hogy lesznek töltelék tárgyak, de ez?! Röhejes. Aztán megy a csodálkozás, ha képzetlen tanárok kerülnek a gyakorlóiskolákba.

Azt hiszem, itt volt már ennek a döntésnek az ideje, csak sajnálom, hogy nem egy évvel ezelőtt léptem meg ezt az egészet. Akkor még lenne plusz két szabad félévem.

*

Másnap reggel, mikor kiléptem a lakásból és még a nap is sütött (az amúgy 0 °C ellenére) a munkába vezető úton, olyan felszabadultságot éreztem, hogy végre elmosolyodtam. Szabadnak érzem magam és biztosnak abban, hogy jó döntést hoztam. Soha nem fogom azt csinálni, amit nem szeretek/szeretnék, ezt már réges-régen megfogadtam. Mindig van lehetőség választásra, csak bátorság kell ahhoz, hogy az ember lelépjen a már járt útról. Hiszem, hogy meg fogom találni az utamat, még akkor is, ha kicsit tovább tart, mint mondjuk a szomszéd lánynak. Ebben nagyon is biztos vagyok.

Ha bárki hasonló problémával küzdene, neki is csak ezt tudnám tanácsolni. Semmit nem szabad addig erőltetni, amíg az ember lelke is szenvedni kezd. Kényszerből nem lehet olyasmit csinálni, ami ideális esetben az ember hátralévő életét meghatározhatja. Olyan hivatást kell választani, ami örömmel tölti el az embert.

Én ebben hiszek. ♥

*

Kicsit hátra kell dőlni olykor, lehunyni a szemünket és várni az isteni sugallatot. Amint megérezzük ezt és kinyitjuk a szemünket, máris tudni fogjuk, hogy mit is kell cselekednünk.

Nekem is erre van szükségem. Belegondolni kicsit a lehetőségekbe. Eddig sosem azért döntöttem úgy, ahogy, mert annyira elszántam volna magam. Minden csak jött magától és azért kezdtem bele, mert kézenfekvőnek tűnt. Sosem kellett különösen megerőltetnem magam ahhoz, hogy meghozzak egy döntést.

Most viszont ezt kell tennem. Meg kell találnom azt az utat, ami a elvezet majd a célhoz. És a jelenlegi nem az az út, ez egészen bizonyos.

Szükségem van egy kis időre, hogy gondolkozhassak.

És kell egy kis levegőváltozás is!

"Valójában az emberiség nagy forradalmait és előrelépéseit ugyanolyan emberek hozták létre, mint akármelyikünk - az egyedüli különbség az, hogy volt bátorságuk kulcsfontosságú döntést hozni egy nehéz pillanatban."