Tegnap este érkeztem meg Dransfeldből, Németországból. Ez volt az első alkalom, amikor teljesen egyedül kellett boldogulnom egy csapat ifjúval, teljesen úgy éreztem magam, mint egy igazi tanítónéni. Nem volt vas szigor, hiszen mégiscsak nyaralásról volt szó, de azért egyszer-kétszer felemeltem a hangom, ha valami nem tetszett, és úgy hiszem, meg lett a hatása.
Minigolfozás közben készítettek velem egy röpke interjút is, ami után még a nyelvtudásomat is megdicsérte az illető. Büszke voltam magamra. Nem mondanám, hogy sosem kapok dicséretet, de ez más volt. Valami olyan, amit kemény munkával és gyakorlattal értem el, nem pedig henyéléssel és apuci pénzével.
A visszajelzésekből azt szűrtem le, hogy nem is ment olyan rosszul ez a Betreuerin-szerep, talán egyszer tényleg tanárnő válik belőlem. ;))))

Boldog vagyok! ♥

Nem mondom, hogy minden problémám és gondom-bajom egy szempillantás alatt megoldódott, amikor átlépte a küszöböt, de az érzés, hogy mindent meg tudok oldani, felbecsülhetetlen. Erő. Magabiztosság. Boldogság. Biztonság.
Igen, biztonságban érzem magam. Bízom benne. Talán nem tart életem végéig, de most jó és ez a legfontosabb. De hát nem ez a lényeg?

Az apró kérész mindössze egyetlen napig él. Egyetlen napig. Mégsem sajnáljuk érte, hiszen ezen a napon csak annak él, amit szeret. Szárnyra kap, a szélre bízza magát, játszik, élvezi röpke élete minden pillanatát. Úgy él, mintha nem lenne más nap, hiszen számára nincsen más nap. Talán tanulhatnánk tőle. Képzeld csak el, ha úgy élnénk minden nap, ahogy ő éli egyetlen napját. Micsoda élet lenne!

Lassan egy hónapja ismer. Sokat tud rólam, mégsem futott el titkon vagy ugrott ki az ablakon. Lehetséges (de tényleg csak lehetséges), hogy ez most más. Talán tovább is marad és nem csak átutazóban van.

"Még ma is, amikor látom, hogy igazi mosolyra derül az arca, megmelegszik a szívem, mert tudom, hogy nem olyan, mint más. Azért mosolyog így, mert vele vagyok. Miattam."

Ha már nem sikerült eljutni a Balaton Sound fesztiválra, akkor is néhány napra eltűnök a világ vizslató szeme elől... na de visszatérek ám! Vége a munkának, élvezni kell a nyarat! :-)

"Döntsd el, hogy mi a fontosabb: a büszkeséged és semmit nem kapni, vagy kockáztatni és talán mindent megnyerni."

...én is téged.

Csak úgy tűnik, ez nem elég.

"Az életben két tragédia létezik. Az egyik, ha minden titkos vágyainkat elveszítjük, a másik, ha megvalósítjuk őket. A tragédiák hozzátartoznak az élethez. Tragédia?! És akkor mi van? Hagyjuk abba? Dobjuk be a törölközőt? Hát nem! Ha úgy érzed, hogy kész, a szíved megszakad, akkor is harcolnod kell, de állatira, hogy érezd, életben vagy. Szenvedsz, fáj, ilyen az élet. Összezavarodtál és félsz? Helyes! Legalább eszedbe juttatja, hogy valahol a jövőben vár rád valami jobb, amiért érdemes harcolni.
Görcsösen erőlködünk, hogy valóra váltsuk az álmainkat. Mindazt, amiről azt gondoljuk, hogy jobbá teszi az életünket. Hajszoljuk a pénzt, a népszerűséget, a hírnevet. Közben elveszítünk mindent, ami igazán fontos. Az egyszerű dolgokat. A barátságot, a családot, a szeretetet. Mindazt, amit már valószínűleg megszereztünk.
Igen, elveszíteni a vágyainkat, ez valóban tragédia, de valóra váltani őket, azt hiszem, ez az egyetlen esélyünk. Az idén szerelemre vágytam, arra, hogy feloldódjak egy másik emberben, legyőzzem a félelmeimet és újra érezni tudjak. Teljesült a vágyam, ha ez tragédia, ám legyen, minél gyakrabban kérek belőle. A világon semmiért nem mondanék le róla."   

Ennél furább még nem igazán történt velem. Én, aki mindig megtalálom a módját, hogy kifejezzem magam, képtelen vagyok megfogalmazni vagy szavakba önteni, ami most velem történik. Ez lehetne bármi, akár egy fotó, egy rajz, egy zeneszám vagy egy blogbejegyzés. Erre várok már mióta és mégsem olyan könnyű, mint gondoltam; sőt, egyenesen nehéz, mert amint elkezdek gondolkozni, minden szertefoszlik. Talán azért, mert az újdonság olyan erővel csapott le rám, hogy megmoccanni sem merek. Az is lehet, hogy döbbenetemben minden meglévő ihlet örökre elszállt és sosem jön vissza hozzám.
Érzések és érzelmek. Csak ezek vannak. Úgy kavarognak, mint a színes füstgomolyagok és tökéletesen elválaszthatatlanok, összefonódnak egymással. Szeretet. Döbbenet. Kacérság. Mosoly. Boldogság. Izgalom. Hitetlenkedés. Remény. Egy csipetnyi félelem.

"Egy rövid folyosó végén benyitok egy üvegajtón és belépek egy helyiségbe. Itt már olyan erős az illat, hogy úgy érzem, az orrom képtelen befogadni belőle többet. A párás, selymes levegő jólesik forró bőrömnek. A rózsák pedig káprázatosak. A pazar virágok szépen elrendezett sorokban állnak. Akad itt buja rózsaszín, naplemente-narancssárga, de még halványkék is. Elindulok a gondosan metszett virágok sorai közt. Gyönyörködöm bennük, de nem nyúlok hozzájuk, mert a saját káromon tanultam meg, hogy milyen halálosak lehetnek ezek az ártalmatlannak tűnő szépségek. Amikor egy karcsú bokor tetején megpillantom, azonnal tudom, hogy ez az: egy pompás fehér bimbó, amely épphogy nyílni kezdett. A bal kezemre húzom az ingem ujját, hogy ne kelljen közvetlenül hozzáérnem a növényhez. Aztán fogok egy metszőollót és amint a penge hozzáér a növény szárához, megszólal mögöttem egy hang.
- Ez egy igazán gyönyörű darab.
Kezem megrándul, a metszőolló becsukódik, átvágva a szárat.
- A színek természetesen csodálatosak, de semmi sem érhet fel a fehér tökéletességével."