Tegnap este rábukkantam egy cikkre ezen az oldalon: http://www.xn--klker-kva.hu/index.php?mit=43&al_menu=&hir_id=1297&bovebb=1 (Ádi, neked köszönhetően :))

Nem volt ismeretlen a férfi, már sok videót megnéztem róla és egyszer-egyszer, amikor tanácstalan vagy szomorú voltam, az ő tanácsaihoz fordultam. Nem igazán tudom elképzelni, neki mennyire rossz lehetett és milyen sok mindennel kell megküzdenie, de azt biztosan állíthatom, hogy rengeteg erőt ad azoknak, akik végighallgatják a beszédeit élőben vagy akár netes felületeken is.
Előző este, ahogy megláttam ezt az oldalt, rögtön eszembe jutott, hogy megint meg kell lesnem valamelyik előadását.Hihetetlen erő és elszántság és rettenetesen sok hit van ebben a fickóban, bizton állíthatom, hogy sokak példaképként, segítőként, őrangyalként tekintenek rá és tegnap megint történt velem valami.
Igaz, hogy elég hosszúak a beszédei (szerencsére, hiszen 5 percben nem lehet ekkora hatást gyakorolni az emberekre), és bár minden nap kiszámolom, hogy mennyit tudok éjszaka aludni, ilyen és ehhez hasonló dolgokra sosem sajnálom az időt, így hát fél egyig néztem a videóit.

Különösen az a rész tetszik, amikor arra buzdítja az embereket, hogy segítsenek másokon, foglalkozzunk a többiekkel, talán egy kisebb gesztus is megmentheti valaki életét - konkrétan vagy átvitt értelemben. Ezért tegnap megfordult a fejemben, hogy minden nap teszek valami jót, legyen az egy dicséret vagy tényleges tett, de minden nap egy apróság igazán kedves. :)

Ma nem is kellett erőlködnöm, sőt, ezt mintha a sors rendezte volna így. Éppen mentem órára, már sietve szálltam ki a metróból és vettem az utat a mozgólépcső felé, mert délben kezdődött az óra és csak egy perc választott el a "becsengőtől" - jó, azért hozzátenném, hogy a németeknél a pontosság nem igazán azt jelenti, hogy egészen pontos időben kezdődik valami, az akadémiai 15 percet nekik találták ki szerintem. :D
Szóval épp nagy léptekben haladtam célom felé, amikor egy vékonyka hangot hallottam kicsit messzebbről. Egy nénike sietett felém, amennyire csak tudott és meg szeretett volna kérni valamira. Tudjátok, van a hagyományos járókeret, amit kórházakban lehet látni, és vannak azok, amik így gurulnak az ember előtt, megkönnyítve a járást, ugyanakkor rájuk lehet támaszkodni. Éppen nem működik a lift és a néni a mozgólépcsőn nem tudta volna magának felvinni a segédeszközt. Én először nem tudtam, hogyan is fogom kivitelezni a dolgot, de megnyugtattam, hogy segítek neki. A lépcső tetején hálásan, mosollyal az arcán fordult felém és egy mentolos cukorkát nyomott a kezembe, majd egy kedves "További szép napot!"-tal elköszönt tőlem.
Én pedig büszkén és kicsit mosolyra gördülő szájjal lépdeltem a terem felé. :)

Azt hiszem, ennél szebb dolog nincs a világon. Az emberség rettenetesen fontos, noha olykor szükségünk van egy kis emlékeztetőre, hogy újra ráeszméljünk az élet értékeire.

"Ne sikeres ember próbálj lenni, hanem értékes." - Albert Einstein

Végre megnyitott Frankfurtban is a karácsonyi vásár, már nagyon vártam és megérte a várakozást, rettentő szépen van feldíszítve és igazából nem is lehet lefotózni az egészet, én is csak a főtérről tettem fel fotót Facebookon, mert amúgy több utca hosszan tart a faházak sora. Egyébként nagyon érdekes, mert tavaly egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatom, a vizsgák nem igazán engedték meg, hogy kiélvezzem az adventi időszakot és karácsonyra is épp csak hazaestem. Most teljesen más a helyzet, mert elég sok szabadidőnk van suli mellett is és nem kell halálra tanulni magunkat, így nagyrészt mindent ki tudunk élvezni, fel tudjuk fedezni az egész karácsonyi kavalkádot.
Szombaton elmentünk Heidelbergbe, pedig nagyon necces volt ám a kirándulás, már olyan értelemben, hogy nem tudtuk, össze fog-e jönni. Pénteken este 11-kor született meg a végleges ötlet és mivel sokan nem voltak itt a hétvégén a bandánkból, végül csak Anival és Ivoval hármasban indultunk utunk. Meg kell mondjam, rettenetesen örültem aztán, hogy nem maradtunk otthon, mert az addigi esős, hideg időt felváltotta a derült, szép, napsütéses időjárás, így Heidelberget teljes pompájában csodálhattuk meg (ha már felmászik az ember -mert szinte tényleg mászni kellett a meredek macskaköves úton- a hegyoldalon lévő kastélyhoz, és izzadva, levegőért kapkodva végül megáll a tetőn, nem mindegy, hogy ködöt lát körös-körül vagy az alatta elterülő óvárost a hidakkal meg a karácsonyi fényekkel. Nekünk nagy szerencsére az utolsóban volt részünk, el is időztünk kicsit ott a fellegvárban, ha már olyan nagy utat tettünk meg addig - komolyan, aznap semmi probléma nem volt a mozgással, este meg aztán olyan könnyen elaludtam, hogy csak na.
Mostanában pedig ez nagy szó, mert valamiért minden éjjel/reggel úgy riadok fel valami rémálomból...nincs itt az álomfogóm. :(

Tegnap sajnos arra is rájöttem, hogy a németek nem valami okosak. Mint mondottam, megnyitott a karácsonyi vásár, ezért képzelhetitek, mennyien voltak ott a téren, ilyenkor mindig nagy a tömegnyomor. A gond az volt, hogy esett az eső, na most az esernyővel való lavírozás néha még magában is problémát okoz, nem ám ott a bódék között, ahol kerülgetni kell a többi esernyőt. Én előrelátó voltam és sapkát húztam, de szabályosan koncentrálnom kellett, hogy nehogy kiszúrják a szemem, közben pedig azon röhögtem, milyen megbotránkozó képet vágnak azon emberek, akiket valaki meglök vagy megbök az esernyőjével. Ha kicsit többen lettek volna okosabbak, akkor mondjuk az esernyők nélkül szép képeket is lehetett volna csinálni és nem rontotta volna el az ember kedvét, amikor a lökdösődésben kilöttyen a forralt bor. Természetesen a legjobb az lett volna, ha nem esett volna az eső...vagy ha hó esett volna helyette. Sajnos még nem vagyok olyan tanult boszi, hogy befolyásoljam az időjárást, de már dolgozom rajta. :)

"Ha alkotsz, akkor nem leszel átlagos. Nem számít, hogy mit, műtárgyat vagy egy pár zoknit. Csak újat alkotni, ennyi az egész, és az te vagy a nagyvilágban. Nézheted, hallhatod, vagy olvasva vagy érezve, de elárul valamit rólad, így több leszel másoknál."

Átléptünk a hazautazás előtti utolsó hónapba :)
Egyébként nagyon furcsa, mert amikor megérkeztem, azt hittem, minden majd rettentő lassan fog telni és hogy rossz lesz, mert mindenki hiányozni fog. Tény, hogy van egy pici honvágyam (olykor-olykor nagyobb is), de olyan gyorsan eltelt ez a két hónap, hogy szinte észre sem vettem. Már egész jól kiismerjük magunkat, érzem magamon, ahogy magamba szívom a sok német szót meg a tapasztalatokat, akár egy nagy sárga szivacs. :)
Szombaton pedig ha minden összejön, meglátogatjuk Heidelberg gyönyörűséges városát, ahol akkor nyitják majd meg a karácsonyi vásárt - és nem mellesleg ott található Németország legrégebbi egyeteme. Ha azonban nem sikerül eljutnunk oda, akkor Marburgba megyünk, mert az közelebb van hozzánk. :)

Ma a Hessischer Rundfunk épületegyüttesét néztük meg, illetve körbejártuk az egész tévé-, rádióállomást is, mely roppant sok  műsornak, rendezvénynek, illetve zenekaroknak, buliknak ad helyet; 2500 alkalmazottal rendelkezik a speciális komplexum.
Rettentő közel áll hozzám a média világa, azon nyomban, ahogy elkezdtünk sétálni a stúdiók felé, az irodák mellett és át az órási termeken, mindenféle megerőltetés nélkül, tökéletesen el tudtam képzelni magam ebbe a környezetbe, mint egész munkaidőben ott dolgozó kollégát. Nagyon vonz ez a terület és mit nem adnék érte, hogy egyszer én is részese legyek!
Annyira jó volt végighallgatni, hogy mi hogyan működik, sőt, élőben végignézhettünk egy fél órás híradót...nem is gondoltam, hogy ennyi munkatárs kell a háttérbe, akik előkészítik a terepet, illetve a felvétel alatt jelen vannak. Kicsit izgultam is, hogy nehogy tüsszentenem kelljen, de szerencsére nem voltam peches. :D
Olyan dolgokat is megtudtam, amiket eddig nem, vagy csak egy kicsi sejtésem volt róla, eszméletlen érdekes volt, nagyon tetszett.
Nagyon fura egyébként, hogy Frankfurton belül egy ilyen stúdióegyüttes (mert tényleg óóóóóóóóóriási volt, 10 nagy épületből álló park, vagy nem is tudom) is mekkora örömet tud szerezni, de mondjuk az amszterdami városnézés, amiért 5 órát utaztunk, mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem mondom, hogy rossz volt, hiszen ilyet eszem ágában sincs tenni, de amennyit "szenvedtünk" érte, sokkal jobbnak kellett volna lennie. Erre itt a belvárosban meglátogatjuk a HR-t, és máris el tudnám képzelni ott a jövőmet. Hihetetlen! :D

"Két világ van: az, amelyikről álmodunk, és az, amelyik a valóságban létezik."

DE

"Ha meg tudtad álmodni, meg is tudod tenni!"

Szépen lassan telik az idő, már másfél hónapja itt vagyok... sosem voltam még ennyi időre távol az otthonomtól, de azt hiszem, minden nappal egyre "bölcsebb" leszek. Úgy olvasom a magyarországi híreket, mintha én egy másik buborékban ücsörögnék és biztonságban tudhatnám magam, hiszen engem nem érintenek az intézkedések, ám belül mégis tudom, hogy egyszer haza kell majd mennem, ki kell durrantanom a boldogság/biztonság buborékját, hogy újra szembenézzek a szörnyecskékkel, melyeket legszívesebben lepuffantanék képzeletbeli pisztolyommal. Ezek olyan dolgok, melyektől örül az ember, ha megszabadul, és nem gondolná, hogy újra le kell gyűrnie őket. Pedig de.
És, hogy mi a legrosszabb? Az, hogy minden különböző nemzetiségű próbálja elmagyarázni, hogy otthon náluk mi a probléma, miért máshol tanulnak, de közben vajon felfogjuk egyáltalán, hogy más országokban milyen szörnyekkel harcolnak az emberek? Pénzhiány, embertelenség, munkanélküliség, rosszul funkcionáló kormány?! Mintha ezek az ellenségek közösek lennének, hiszen a legtöbb államban megtalálhatóak.
És hogy mi lesz velem? Ha tehetném mindenkit magammal hoznék ide, gondolkodás nélkül letelepednék, bár sokan nem mernek ekkora áldozatot hozni. De ÉN elhatároztam valamit... nem szeretném, hogy beszippantson a világ, ki akarok törni. Nem ez mindenki vágya?
Lássuk, mit is kell tennem érte: ha kell, dolgozok egy évet valahol, hogy megteremtsem az anyagi feltételeket, de a fenébe is, hogy én nem fogok semmiféle tanulmányi szerződést aláírni, az hét szentség.
És csodálkoznak az emberek, hogy a problémás országokból menekülnek a diákok meg a felnőttek? Hogy megduplázódott a Németországba bevándorlók száma?!
Én is jövök! :))

Nem kell ám megijedni, a tegnapi hosszú olvasmányt csak egy ismerősömnél találtam és nagyon megtetszett (nincsenek semmiféle öngyilkos hajlamaim vagy valami, mielőtt bárki megijedne), azért szerettem volna itt is megosztani, mert szeretem az ilyen történeteket. Van, hogy elgondolkozok rajta, vajon igazak-e vagy hogy tényleg megtörténtek-e már, pont úgy, ahogy azt valaki leírja, de idővel rájöttem, hogy nem ez a fontos. Ami igazán szép még akkor is, ha valaki ezt csak kitalálta, az az, hogy olyan hatása és ereje van, hogy egy pillanatra eláll az ember lélegzete. Tökéletesen el tudtam képzelni a történet minden egyes momentumát, gyönyörű dolog az ilyen, ráadásul jó érzés szépeket olvasni róla, ugyanis manapság az emberség már cseppet sem olyan természetes "részünk", mint ahogy annak lennie kéne - és ez nagyon szomorú sajnos.

Tegnap végre (két hét után) megérkezett otthonról az "ellátmány", amit már régóta vártam: magyaros fűszerek, finomságok, DVD-k (amik az életemet mentik meg néha :)). Sajnos a túró rudi meg a házi kolbász a kukában végezte, mert a hatóságok miatt még akkor megromlottak, mielőtt ideértek volna.
Bár ez az egész történet vicces...a csomagot kibontották és újrafóliázták (feltételezem a vámon, hogy megnézzék, mi is van benne), valamiért elküldték Svájcba, de fogalmam sincs, hogy vajon miért, és mire hozzám került, már egy halom bélyeg volt rajta. :D Egyszóval szegény pakk sok mindenen ment keresztül. :D

Tegnap viszont kaptam végre melegszendvics krémet...nem is gondolná az ember, hogy az ilyen párszázas cuccokat nem lehet itt kapni. Májkrém például van, de ilyen krém egyáltalán nincs, pedig már egy csomó helyen megnéztük. A túró rudit még hiányolom, de ha minden igaz, Anitánál van, úgyhogy majd átmegyek látogatóba. :))

Az a sajnálatos helyzet, hogy lassan el kell kezdenem tanulni az otthoni óráimra is, ugyanis elég gyorsan telik az idő és hipp-hopp elrepül majd ez a maradék idő is. A következő héten már szerintem be is indul a karácsonyi szezon idekint... a boltokban meg a sétálóutcán már fent vannak a karácsonyi díszek, de én igazából a karácsonyi vásárt várom már. :)
Tegnap már állították a főtéren az óóóóóóriási karácsonyfát, úgyhogy már csak napok kérdése...szerencsére. :)
Imádom az adventi időszakot!

"Minden sorsdöntő dolog a "csakazértis"-ből jön létre."

Történet egy New York-i taxisofőrről

"Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.

Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. "Egy pillanat" - válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.

Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.

Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.

"Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben." Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott. "Semmiség" - feleltem. "Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon."

"Milyen jó fiú maga!" - mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: "Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?"

"Nem az a legrövidebb út." - vágtam rá gyorsan.

"Ó, azt egyáltalán nem bánom." - mondta. "Egy hospice-házba tartok."

Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak. "Nincs már családom. Mindenki meghalt." Nagyon csendesen beszélt. "A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra." Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.

"Mit szeretne, merre menjünk?"

A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.

Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.

Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: "Most már mehetünk. Elfáradtam." Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt.

Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.

Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.

"Mennyivel tartozom?" - kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.

"Semmivel." - feleltem.

"Magának is meg kell élnie valamiből." - mondta.

"Vannak más utasaim is." - szereltem le.

Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.

"Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak." - mondta végül: "Köszönöm."

Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.

Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?

Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.

Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el."

Mindjárt FELROBBANOK!

Ahhoz képest, hogy a kilences szám szerencsét hoz, semmi jó nem történt ma.
Délelőtt csináltam mondjuk avokádókrémet, az jól sikerült, úgyhogy talán ez kivétel, de amint delet ütött az óra, valamiért tiszta peches lettem.
Mielőtt elindultam volna a suliba, átöltöztem és csak mikor felvettem a gatyám vettem észre, hogy a jobb combja totál ki van szakadva....
Ennek viszont előtörténete van. Múlt szombaton, mikor Amszterdamba utaztunk, reggel 5kor kellett kelnem és felvettem a fekete nadrágomat, hogy majd abban utazom. 5 perccel indulás előtt, mikor venném a cipőmet, leültem az ágyra és abban a pillanatban hallottam egy reccsenést. Hát, a nadrágom hátul végigszakadt, de nem ám a varrás mentén, hanem maga az anyag, de úgy apám, hogy ilyet én még életemben nem láttam, nem hogy előfordult volna velem. :D De biztosan nem emlékeztem rá, elvégre hajnalok hajnalán öltözködtem és ezért akartam ma is abban menni - még jó, hogy nem a metrón való leülésnél szakadt ki, hiszen akkor már visszafordulni sem tudtam volna. :D

Elmentünk egy bevásárlóközpontba, ahol mindössze egy cicanadrágot vettem, ugyanis vasárnaptól ha minden igaz, megyünk kondizni. :) Végre! Már annyira hiányzik valami mozgás. Futni ilyen hidegben kizárt, hogy elmenjek, amekkora szerencsétlen vagyok, tuti, hogy az első alkalom után megfáznék.

Anitánál csináltunk kókuszgolyót, de nem lettek elég kemények, picit lágyak maradtak, ezért ők most a hűtőben éjszakáznak, nem is hoztam haza belőle, majd holnap megeszegetjük őket.
Időközben megnéztük, hogy holnap hogyan is jutunk el Stuttgartba, mert az volt a terv, hogy holnap oda kirándulunk... hát nagy megdöbbenésünkre semmiféle közvetlen járat nem megy oda (kérem, pedig ez Németország...), ráadásul átszállással is 3,5 órát kéne döcögnünk, holott kocsival csak másfél óra az út...
Úgyhogy még nem döntöttünk, de ez rendesen keresztbe húzta a számításainkat, hiszen 7 órát, majdnem a fél napot csak utazással töltenénk, ami azért sok.

Hazaértem, gyorsan felszaladtam a szorgalmasan, előre kikészített fehér szennyesért, hogy most nagymosást tartok, erre mikor benyitottam volna a Washcenterbe, akkor szembesülök vele, hogy csak 21:00ig van... az idő 21:15 volt. :(
Így hát a szennyesek közé bedobott ágyneműmet sem voltam hajlandó visszahúzni (logikus miért), így puritán megoldást találtam arra, hogyan alszok ma éjszaka - ahogy azt a lenti kép ábrázolja.

Ekkor már aránylag mérges voltam, de igazán dühös akkor lettem, amikor megláttam, hogy semmiféle értesítés nincs a postaládámban. Már több, mint egy hete várok a múlt szerdán feladott csomagomra, sajnos egyre kevesebb reménnyel. A cipős doboz méretű csomag mindössze 2 kiló és 4000 Ft volt, benne egy csomó magyaros kajával (mint házi szalámi és túrórudi, ez utóbbi valószínűleg már megromlott), és vagy 10-12 DVD-vel, melyek mindegyikén több film is van. Azt inkább nem is említem, mennyi idő volt, mire annyi filmet letöltöttem és kiírtam, ráadásul azok a KEDVENCEIM.
Hogy lehet valaki akkora tahó, hogy benyúlja másnak a csomagját? Komolyan mondom, az eszem megáll...
És ilyenkor ne legyek mérges?!

Ezután a sok balszerencse után tök úgy érzem, mintha a világtól elzárva élnék valahol, ahová még madárposta sem jár...nem hiszem el! :(((((

Erre a legjobb megoldás az lenne, ha beülhetnék a Skodánkba (elnézést a termékmegjelenítésért :D), felcsavarnám a zenét 19-es fokozatra, és a bömbölő slágereket énekelve/ordítva elindulhatnék kiengedni a fáradt gőzt...de persze erre idekint semmi esély, hiszen külföldön nem vezethetek. :(

Úgyhogy most totál le vagyok törve és legszívesebben a fejét verném az asztalba annak a bunkónak, aki megfújta a cuccaimat!

Még mindig várom otthonról a csomagot a sok finomsággal :(

Tegnap bizony hosszú napom volt, reggel fél 5-től másnap hajnali 2-ig talpon voltam - az utolsó pár óra már tényleg szinte szenvedés volt. Amszterdamba az út 5 óra volt busszal, mondhatni a fél napot buszozással töltöttük, ráadásul még az eső is esett, tehát nem volt túl jó kilátás a tökéletes napra. Azt mondják a bölcsek, hogy azok a dolgok, események sosem jók, amikre hosszú időn át várunk, ugyanis a várakozással töltött idő alatt fantáziánknak köszönhetően minden elképzelünk, a valóságban azonban sosem történik minden ugyanúgy. :(
Kicsit csalódtam ebben a kirándulásban és sajnos azt kell, hogy mondjam, nem érte meg az érte kifizetett 50 eurót.
A város maga nagyon szép, a rendelkezésre álló idő alatt próbáltunk minél több helyet bejárni, de sajnos a múzeumokba nem tudtunk bemenni, mert minden rettentő drága volt - 10-30 eurós belépődíjak, sőt még a mosdókban is fizetni kellett, még a Mekiben meg a KFC-ben is. Elvileg Amszterdam Nyugat-Európa legdrágább városa...hát, elképzelhető. :)
Minden második lépésnél füves cigi szagot lehetett csak érezni, nem is beszélve a lokálokban terjengő füstről. Tény, hogy nem mindig volt ideje az embernek ilyen "apróságokra" figyelni, az idő nagy részét arra kellett fordítanunk, hogy odafigyeljünk, nehogy eltapossanak az utcán minket - holott elvileg ez még nem is a fő turista szezon, majd egy hónap múlva...
Erre szokták azt mondani, hogy látszik, nem a fővárosban nőttem fel: egyszerűen ki nem állhatom, ha az emberek egymást lökdösik és tapossák az előrehaladás érdekében, bár a kedvencem mégis az, amikor valaki siet előttem és hirtelen megáll, de olyan hirtelen, hogyha nem figyelsz, tuti nekimész hátulról. Na mindegy, szóval ez a része abszolút nem tetszett sajnos. :/
Vettünk vicces sütit, majd azt majszolva elindultunk a Piros Lámpás Negyedbe "körbenézni". (az elvileg fűszármazékokat tartalmazó keksznek szinte semmi hatása nem volt, pedig Anival ketten megettünk egy egész dobozzal, kicsit jobb lett a kedvünk, meg nevetgéltünk - mondjuk roppantmód éhes lettem utána -, de semmi extra...jó, biztos, hogy sokkal erősebb cucc is volt a boltban, de hát nem az volt a cél, hogy betépjünk :)).
Az élvezet negyede tényleg csak vörös és rózsaszín színekkel volt kivilágítva - egyébként a sötétben tök jól is nézett ki, ugyanis szeretem ezeket a színeket.
A morbid az volt, hogy egy kis templom volt a közelben, azzal szemben pedig már az ablakokban ácsorgó, várakozó és vonagló lányok mutogatták magukat (próbálom szépen kifejezni magam).
Az utcák minden egyes négyzetméterét szexshopok, night klubok, masszázsszalonok helyiségei foglalták el, melyek ablakaiban/kirakatában csak csúnya nőket lehetett látni. Teljesen komolyan mondom, 20-45 évesig mindenféle prosti megtalálható ott, önkritikáról persze ebben a közegben kár is beszélni.
Kicsit váratlanul érintett, amikor az egyik szőke picsa bemutatott nekem a középső ujjacskájával, majd amikor felvont szemöldökkel néztem rá (ugyanis nem tudtam, hogy ezt minek vagy kinek szánta), elkezdett hadonászni, hogy igen, jól látom, nekem...
Vissza kellett volna mutatnom neki, most már utólag bánom is kicsit, hogy ez kimaradt a jelenetből, de a kekszes doboz miatt nem igazán volt üres kezem. :D
Mindent egybevetve nem volt ez olyan rossz, sőt, elégedett is lennék, ha kevesebbet kellett volna fizetnünk érte..de hát nem is értem, miért csodálkozom még mindig az árakon. :)

Ma megint ilyen esős nap volt, és az igazat megvallva a mosáson kívül semmi érdemlegeset nem csináltam, csak punnyadtam, de hát néha ilyen is kell. :)
Most például megint nagyon bánom, hogy nem vagyok otthon, szívesen vennék egy forró fürdőt, sok habbal meg fürdősóval, mécses-világítással, de sajnos be kell érnem a gőzben úszó tusolókabinnal - már meg is van, hol fogok fürdeni az első otthoni estémen. :D

"Szoktál néha egy képet nézegetni magadról, és meglátni egy idegent a háttérben? Ez elgondolkodtat, vajon hány idegennek vannak képei rólad...? Más emberek életének mennyi pillanatának lettünk részesei? Csak gondolj bele. Lehet, hogy valaki életének fontos része vagy, úgy, hogy nem is tudsz róla."