Nos...most, hogy vége a kurzusfelvételnek és minden úgy sikerült ma, ahogy gondoltam (beleértve azt is,hogy nem fogok szívelégtelenségben meghalni - már bocsánat a morbid dolgokért, de nem kerülheti az ember egész életében a forró kását), egész jó napom volt. Holnap ki kell javítanom egy cikkemet, de az még várhat...
Az a nagy helyzet, hogy lassan már nagyon vágyom vissza Pécsre és jó lesz újra suliba járni. Jó, tény, hogy én a gimit is mindig vártam már augusztusban, de az egyetem teljesen más. Kötetlenség, függetlenség, jóformán azt csinálsz, amit akarsz, csak legyen meg a házid és járj be azokra az órákra, amelyekre kötelező. Onnantól kezdve viszont akár egész nap Pécsen barangolhatsz, vásárolhatsz, elmehetsz bulizni vagy mozizni. Másnap reggel senki nem fogja a szemedre vetni, ha álmosan mész be a szemináriumra vagy napszemüveget húzol, hogy ne lássák a 3 órás alvás nyomait....sőt, ez még akár stílusos is lehet, hiszen a sztárok is mindenhová úgy járnak.:))
 Egy szóval: senkit nem érdekel mit csinálsz a sulin kívül (jó persze, a szülők azért naponta egyszer felhívnak, nehogy elkallódj, de ez teljesen normális).

"Élvezd minden pillanat örömét, hogy később meg ne bánd, és ne érezd úgy, hogy elfecsérelted az ifjúságodat."

Elég vicces a helyzet: most, hogy a péntek esti szórakozásra készülődöm itthon, elgondolkoztam valamin. Tök furcsa, hogy konkrétan fél éve nem voltam itthon bulizni, pedig volt egy csomó lehetőség rá. Fél éve, egészen pontosan azóta, amióta nem itthon tanulok. Amint kitárul az ember előtt a világ, avagy kiszabadul az otthoni zárt, biztonságos buborékból, teljesen megváltozik az élete. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mi is megváltozunk vele együtt, ha viszont igen, akkor csak bízhatunk benne, hogy jó irányba. Nem tagadom, én is megváltoztam azóta, amióta kevesebbet tartózkodom itt. De ugyan, miért is adjuk alább, ha máshol vár a nagyvilág és ezerszer több lehetőséged van, mint egy kisvárosban?! Ez nem sznobság (bízom benne) és nem is kérkedés. De ezt az 5-6 évet már sosem kapja vissza az ember, tehát jobb, ha kihasználja az ismeretlen dimenziók megnyílását és az újabbnál újabb lehetőségeket. Szeretek Pécsen lenni, anyu egyszer azt mondta, hogy ha onnan telefonálok, még a hangom is megváltozik. De hát ez így van rendjén,nem? Megismerkedünk a nagybetűs élettel, azzal a hellyel, ahol tényleg te irányíthatod az életed folyamát, ahol megkezdődnek az igazi küzdelmek. No persze ezalatt nem a szomszédokkal és szobatársakkal megvívott csatákat értem, hanem azokat az akadályokat, amiket az élet vagy nevezzük Sorsnak, az utadba állít....és amint kiderül, hogy te vagy-e a legelhivatottabb ember annak a pozíciónak a betöltésére, amire éppenséggel vállalkoztál, minden megnyílik előtted. Sokan viszont elbuknak, nem csak út közben, még annak a megtétele előtt. De én azt mondom, nem számít, milyen hibákat követünk el, az a legerősebb, aki még a padlóról is fel tud kelni. Nem kell nagymenőnek lenni ahhoz, hogy megtapasztald mindazt, amit a színes prospektusok kínálnak és helyeznek előtérbe. Bárki átélheti mindazt, amiről csak vágyott, csupán tudnia kell, hol keresse.

Csak úgy ömlenek belőlem a szavak, az ilyesmi mindig pont akkor tör rám, amikor nincs több órám azon agyalni a lávalámpám mellett, hogy milyen bölcsességet osszak meg veletek.
Szóval ha megbocsátotok, elkezdek készülődni...hamarosan :D

"A felnőtté válás egy dolgot jelent: függetlenséget. Mind vágyunk rá. Néha más embereket használunk, hogy kiharcoljuk magunknak. Néha a másikban találjuk meg. Néha a függetlenségnek ára van, és ez az ár lehet nagyon borsos is, mert a legtöbbször harcolnunk kell, hogy kivívjuk függetlenségünket. Soha nem adjuk fel és soha nem mondunk le róla."

Ez a lávalámpa... órákig tudnám nézni ahogy a buborékok helyet cserélnek. Folyton az jut eszembe róla, hogy hiába száll felfelé egy bubi, úgyis utána le is kell valahogy kerülnie. És utána ez játszódik le újra és újra. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy senki ne érezze ott biztonságban magát, ahol éppen van, hiszen az élet is, mint az óriáskerék...ha felmetnél, egyszer le is kell szállnod. :)
Ma bővítettem az idézeteim kifogyhatatlan tárát, szóval nem lesz egyhamar üresjárat.

"Üzenem Cupidónak, hogy a nyilait eltörtem és most megyek, eliszom a szivecskés maci és a bonbon árát… aztán majd csak rám talál valaki a bárpultnál a pelusos ürge nélkül is." 

Juhúúúúúú, végre visszakaptam az én kicsikémet (megjött a laptop töltő és végre feléleszthettem az én rózsaszín csodámat)...na de nem ám ilyen Dr. Szöszi rózsaszín, csini Dell rózsaszín, nagyon szeretem. :)
Viszont annyi időt töltöttem ma a gép előtt (fel kellett pakolnom jó pár eladásra szánt cuccot a netre és teljesen kipurcantam), hogy már nem nagyon maradt lelki erőm arra, hogy sok mindent írjak ma ide.
Holnap vagy holnapután végre itt lesz a várva várt lávalámpám is (lila-piros színű, nagyon vagány), szóval majd várom, hogy ihletet adjon.:)

Amúgy hihetetlen, de rengeteget szenvedtem az órarendem összeállításával...MEGINT. Meg tudom érteni, amikor az egyetemisták a hajukat tépik, ugyanis szinte lehetetlen úgy jó órarendet összerakni, hogy ne kelljen semmiféle áldozatot hozni. Az még hagyján, hogy pénteken is lesz órám (hál' Istennek csak déltől), ahhoz, hogy olyan órákat tudjak felvenni, amik érdekelnek is valamennyire /no töri meg baromi sok száraz irodalom/, ahhoz minden nap 8-ra kell járnom (MEGINT)... sőt ami a legjobb, hogy kevesebb olyan óránk lesz, amiről lehet lógni. Tele van az órarend szemináriumokkal, amik ismertetőjegye az, hogy csak kettőt hiányozhatsz egész félévben, ráadásul csak 2, azaz kettő előadásunk lesz, remélem arra is katalógussal fog járni a tanár... Persze-persze, én választottam meg büfészak...blablabla (pedig elhiheted, hogy az úgynevezett büfészakon is kell ám tanulni), de azért valamikor a Mekiben dolgozóknak is kell pihenni, különben nem kapod meg időre a fincsi menüdet, amelyért csorgó nyállal állsz be a sorba. Szóval csak ésszel! :D

"Fiatalok voltunk és azt hittük, ha sokat tanulunk, megnyílik előttünk minden titkok ajtaja..."

Holnap úgy fogom várni a postást, mint még senki azelőtt, ugyanis ezt a gépet használni....borzalom :)

"Minden rendben lesz, barátom...csak bízz bennem!"

Most hogy vége a vizsgáknak és végre itthon lehetek újra, van időm, hogy minden kedves ismerősömmel tartsam a kapcsolatot. Tegnap végre csináltunk egy igazi csajos napot Dórival, utána pedig meglátogattam azt a helyet, ahol a sok kemény szó és vitathatatlan győzelem segítségével megértettem, hogy az élet döntések sorozata (többek között ezért sem tudtam bejegyzést írni, hiszen a napomat egyáltalán nem itthon töltöttem).
Jó megtapasztalni azt, amikor az embert már felnőttként kezelik...az, hogy valaki betölti a 18. életévét, egyáltalán nem azt jelenti, hogy tényleg felnőtt a nagy feladatokhoz, csak azt, hogy legálisan ihat alkoholt, nézheti a felnőtt tartalmakat és autóba ülhet anélkül, hogy ezzel szabályt szegne. Biztos vagyok benne, hogy azok a szülők, akiknek lányuk van, sokkalta több információt szeretnének tudni arról, hogy mikor éppen hová készül és kivel, na meg hogy mikor számítsanak a hazaérkezésre. Éppen ezért volt furcsa azt a mondatot hallani: Jó rendben, azt csinálsz, amit szeretnél. Eddig ilyen nem volt...mármint persze, más értelemben igen (egy vita kellős közepén), de hogy ne kelljen beszámolnom hová megyek, mikor és kivel, arra kevés példa volt eddig. Bizony, az egyetem jelentősen megváltoztatja a helyzetet, amikor apuci kicsi lánya kénytelen "egyedül" megbirkózni a feladatokkal (csak amolyan képletesen egyedül, hiszen a szülők bármit megtesznek,hogy segíteni tudjanak, no meg a modern technika vívmányaivalmár az a röpke 150 km is könnyen átszelhető), be kell fizetni a kolidíjat vagy éppen a tömegközlekedéssel kell megbirkóznia...ráadásul a veszély mindig ott leselkedik... néha csak egy túl alacsonyan szálló galamb, olykor egy őrülten száguldozó autó és még ritkábban egy sötétben leskelődő alak képében. Valljuk be, sok filmet nézek, ez hatással lehet az ilyen drámai szóhasználataimra, de tény, hogy nem lehetünk mindig elég óvatosak. Szóval a családi fészekből való kiszakadás mindenkit megtanít arra, hogy kellő hisztériával és nyugalommal kezelje a vészhelyzeteket, megtanít bánni a könnyeinkkel és a kemény szavakkal. A távolság és a kihívások mindenkit megváltoztatnak, csak az a kérdés, hogy ki melyik irányba változik. Véleményem szerint én mindig egyre többet tudok, tényleg, mint egy lufi, ami minden fújásnál egyre nagyobb lesz...ugyanakkor növekszik a tudásvágy is és ez olykor túlzott kíváncsiságot vonhat maga után. Ám ha az ember kellő óvatosság és józanság birtokában van, felnőttes, ismétlem felnőttes gondolkodással meg tudja óvni magát a patthelyzetektől és a komolyabb veszélyektől. Néha nem ártana egy borssray ugyan (tudjátok, szűk, sötét utca és vészjóslóan pislákoló lámpa...na már megint az a fránya horrorfilm), bár ha az ember nem keresi a veszélyt, sok helyzetet túlélhet...némi adrenalinnal a vérében. Merem állítani, hogy felnőttem a nagy feladatokhoz és jó látni, hogy ezt már a szüleim is észre-észreveszik.
Szóval tegnap a fél napomat a barátnőmmel töltöttem: milánói, süti, filmek, körömlakk és minden ami kell. Ezután jött egy kis üresjárat, amit arra szántam, hogy meglátogassam a régi táncegyüttesem tagjait. 10 hosszú év, amit abban az otthonos alagsori klubban (tánctermek,öltözők) töltöttem el, tényleg sok mindenre megtanított. Rengeteg mindent kellett feladnom a táncért, sok időt és sok olyan programot, amit már sosem kapok vissza. Ugyanakkor gyönyörű korszak volt az, hiszen olyan emberek körében töltöttem el, akik már a családom lettek. Rengeteg kaland, fellépés, küzdelem és próbatétel, sokszor szigor és olyan kemény táncoktatás, hogy alig kaptam levegőt. Egy évtized, ami alatt kis hét éves lányból, szinte felnőtt nő lettem...egy olyan időszak, amit sosem fogok elvesztegetett időnek tekinteni. Otthonra találtam egy olyan helyen, ami másnak csak üres helyet jelent, megtanultam szeretni és gyűlölni, sírni és nevetni.
Amikor visszanézek egy régi kazettát vagy DVD-t, meghallgatok egy olyan népdalt, amit százszor elénekeltünk, olyankor megdobban a szívem. Tegnap is ez történt...visszatértem a közé a négy fal közé, ahol felnőttem és kissé elszorult a szívem. Másrészről viszont én döntöttem úgy, hogy eljövök. Ez nem azt jelenti, hogy bárkivel is rosszban lennék, sőt. Mint említettem, az ott egy család és mint ahogy minden háztartásban vannak olykor nehéz idők, nem tagadjuk meg a másikat, még akkor sem, ha sokszor az lenne a könnyebb döntés. Így hát utazhatok velük nyáron Egerbe, átélhetem azokat az élményeket, amelyek segítenek elfelejteni a rossz pillanatokat és még akkor is a legjobban érezhetem magam, ha csak egy széken ülök és azt nézem, milyen új lépéseket tanulnak a többiek. Nem az számít hogy én csinálom-e, hanem az, hogy ott lehetek...és ez még sokáig így lesz. Hiányzik, hogyne hiányozna, de vannak dolgok, amik egy idő után elvesztik a tüzet és a vonzerőt, mely arra csábít, hogy folytassam. Sok dolognak szavatossága van, noha nem kéne, hogy legyen lejárati ideje. A táncnak, mint mozgásnak és hobbinak részemről lejárt az ideje (lássuk be, 10 év az mégiscsak 10 csodálatos év), de ez nem jelenti azt, hogy az érzés is vele hal. Minden egyes érzelmet ezzel kapcsolatosan jól elzárok a szívembe, csupán attól félek, hogy idővel az emlékek megfakulnak. Éppen ezért kell őket feleleveníteni és újra kiszínezni. Én időről időre ezt teszem, amikor csak időm engedi és nem bánom. Ez a kultúra megérdemli, hogy ápolják és amíg a lábam visz, hogy megtegyem azt a pár lépcsőt a próbateremig, addig semmi sem tántoríthat el a céltól. :)
Miután röpke két órát töltöttem a skacokkal, egy másik helyre mentem, ami közel sem az otthonom, de találkozási pontnak megteszi. Büszkén vártam a legjobb fiú barátomat, aki amint belépett az ajtón, mintha megállt volna az idő. Furán hangzik, de nagyon büszke voltam rá. Ő is sorban éri el a céljait, bár sokszor nem is vesz róla tudomást, hogy letett valamit az asztalra...igazi rocksztár. Koncentrállt pesszimizmusa és hanyagsága lengi körül, pedig ő nem szándékosan alakítja így a sorsát. Vagy mégis?! Igazából én sem tudom. Sokszor úgy érzi az ember, hogy mások nem viszonozzák azokat a jó dolgokat, amiket mi teszünk értük, de hisz nem is ez a lényeg. Nem kérek tőle soha semmit, én csak azt szeretném, hogy tudja, nagyon tisztelem mindezért. Most még nem tudja, de sokra fogja vinni egyszer, abban biztos vagyok.
Az ilyesmikről mindig a buszon ülő emberek jutnak eszembe. Amint elindul a busz, mindig integetünk. De amint a busz már megtett 10 métert és már nem is látjuk, kinek integetünk, még mindig nem hagyjuk abba és tesszük le a kezünket az ölünkbe. Vajon miért van ez így? Talán azért, mert minden egyes utazásnál, legyen az 10 km vagy 150, azt szeretnénk, hogy a többiek tudják, hogy nem örökre megyünk el, vissza fogunk jönni. Távollétünkben pedig az integetés által hátrahagyott oltalom segíti őket abban, hogy egy aprócska rész itthonmaradjon velük belőlünk. Én is mindig ezt szeretném elérni. Lehet hogy olykor megfeledkeznek rólam az emberek és lehet, hogy nem is gondolnak arra, hogy éppen milyen lehet nekem. Én csak szeretném hinni, hogy törődnek velem és kíváncsiak arra, milyen lépéseket teszek azért, hogy jobbá válhasson a sorsom. :)

"Engem nem lehet elfelejteni, csak nehéz megjegyezni."

Úgy tűnik, nagyon de nagyon elszóltam magam az előző bejegyzés utóiratában... ugyanis ma jött a telefon, hogy elromlott az autó és szervizbe kell vinni, egy százezres nagyságrendű javítás miatt...szóval drága forgalmi vizsga, leghamarabb februárban találkozhatunk csak. :(
A tanulság: BABONA = ne mondj semmit se csak úgy a levegőbe!

"A viharok elmúlnak. Csak ki kell várnunk." 

Mennyi előnye van annak, hogyha az embernek kutatómunkát kell végeznie egy cikk megalkotása előtt...olyan dolgokat tudtam meg, amiket a történelemkönyvek nem tartalmaznak. A téma a balkáni nők helyzete volt manapság, és noha több oldalt is át kellett olvasnom a kívánt források megtalálásához, minden csak a hasznomra vált. Túl van a világ két háborún és naivan azt hisszük, hogy most már minden rendben van és mindenki örül...pedig ez korántsem így van a valóságban, főleg nem Balkán térségében. Tudtátok hogy Koszovóban és Szerbiában még mindig nem ismerik el a nők egyenjogúságát vagy hogy a nemi erőszak háborús taktika lett? Hihetetlen mik vannak a világban... Olyan elszomorító egyébként ilyenekről még csak olvasni is, amikor tudom, hogy ilyen téren még piciny országunk is sokkal jobb helyzetben van. :(
Ma kezdem Coelho következő könyvét, amely egy olyan lányról szól, akinek látomásai vannak, meg tud jósolni eseményeket...mindig is szerettem a misztikus dolgokkal foglalkozó könyveket, így örömmel készülődök a kiolvasására. :))
Most hogy egyre több hír van az olasz partoknál felborult hajóról, sokszor megrettenek. Képzeljétek el, hogy a baleset péntek 13-án történt, ráadásul egy férfi (aki illuzionista) nyilatkozott az ügyben: hívták dolgozni a hajóra, de nem akarta elfogadni az ajánlatot. Ráadásul ez már nem az első alkalom volt az életében, régebben volt egy hajóbaleset, ahol ő volt az egyedüli túlélő... fent volt az  utaslistán, ezért azt hitték, hogy ő is meghalt, de kiderült, hogy rossz előérzete volt, ezért nem ment el az útra.
BABONA...erre csak ezt tudom mondani...péntek 13 meg minden más...hihetetlen :)

U.i.: végre látom a jogsiszerzési folyamat végét ;)

"Az élet arról szól, hogy mindig kivárjuk a megfelelő pillanatot."

Hihetetlen, de a fent említett film teljesen más, mint a többi romantikus történet. Noha nem azért vezetek blogot, hogy megosszam mindenfajta filmes tapasztalatomat - főként azért nem ezt az utat választom, mert rengetegen nem lennének kibékülve az ízlésemmel-, de tényleg...ez a film más. Lehet, hogy a történet azért tetszett meg annyira,mert a főszereplő lány újságírónak tanul, de annyira aranyos a sok történés meg a sztori maga is. :)
Nem fogom leírni még csak dióhéjban sem a történetet, hiszen itt az internet és mindent el tudunk olvasni, csak pár kattintásunkba telik. Ugyanakkor annyira szép helyen járnak a szereplők (mondjuk tény, hogy mindig is odáig voltam Olaszországért), annyi könyvet olvastam már és annyi filmet láttam már, ami csodás kis mediterrán városkákban játszódik, hogy elhatároztam, amint csak tehetem (ösztöndíj,kereset, stb.) minél több ilyen gyönyörű helyet fogok felkeresni, azok az élmények,amik ott várnak rám, talán meghatározhatják az egész életemet. :)
Fiatalság, bolondság...de amíg fiatal vagyok, azt teszek, amit csak szeretnék, úgyhogy lassan elkezdem írni a saját bakancslistámat...remélhetőleg nem vagyok halálos beteg, tehát nem ilyen jellegű dolog kényszerítene rá, csupán az, hogy mindig is emlékezzek azokra a fontos álmaimra, melyeket életem során meg kell, hogy valósítsak. Mit is érne az élet, ha nem kész célokkal állunk előtte?! Emelt fővel és magabiztosan kell a dolgok közepébe vágni, ha már csinálunk valamit, törekedjünk arra, hogy a legjobbak legyünk (na már megint ez a maximalizmus...sosem fog eltűnni belőlem:)), de most az egyszer komolyan mondom. Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld! :)

"Mindig a megfelelő alkalomra vársz, de az csak nem akar eljönni. Nem szabad a tökéletes pillanatra várni. Te tedd azzá!" 

 Ugyan nem ennyi idő alatt fogom kiolvasni ezt a könyvet, de Paulo Coelho minden percet megér...hát hajrá :)

Amúgy tegnap megnéztem a Könnyű nőcske c. filmet, ebből vettem az előző, udvariasságról szóló idézetemet. Vidám és könnyed romantikus vígjáték, jó, hogy végre ilyenekre is jut időm. :)))

"Ugye ti is vagytok úgy, hogy egy könyvet a borító alapján ítéltek meg? Általában bejön. De néha el kell olvasni az egészet, és még akkor sem biztos, hogy megismered az egész történetet." 
 

Tegnap sajnos szinte egész nap nem voltam itthon, így bízom benne, hogy ilyen esetekben elnézőek a kedves Olvasók és megbocsájtanak nekem a hiányosságokért. :)
És hogy miért is nem voltam itthon?! A délelőttöt azzal töltöttük a barátnőmmel, hogy meglátogattuk azt a helyet, ahol gyerekekből ifjú felnőttekké váltunk, azaz a gimnáziumot, ami már annyira hiányzott mindkettőnknek. Igaz ami igaz, tényleg visszahúz az ember szíve arra a helyre, ahová a legtöbb emlék köti és ez így is van rendjén. :)
Persze minden tanárunk kíváncsian kérdezősködött és ilyenkor olyan jó érzés önti el az embert, hogy nem csak udvariasságból kérdik ezeket, hanem azért, mert tényleg érdekli őket, hogy mi is történt az elmúlt fél évben, hová sodort minket a szél és mennyire tetszik nekünk ott. :)
Én persze csak áradoztam, hiszen imádom Pécset és az egyetemet, de annyira jó már hazatérni kicsit és megpihenni, noha holnap után már hiányozni is fog a pezsgés (de sebaj, hétfőn újra utazom ;)).
Egy kis séta és nézelődés a legjobb barátunkkal olyan felemelő tud lenni, hiszen annyi mindent meg kell osztanunk egymással, hogy egy percnyi csend sem kerül a beszélgetés folyamába. Igazából ez az, ami annyira hiányzik az egyetemi életemből...nagyon szeretek egyetemvárosban élni és élvezem a nyüzsgő, mégis nyugalmas életet, de annyira hiányoznak azok az emberek, akikkel 4 éven keresztül minden nap találkoztam és azok is, akikkel csak kétnaponta, de eljön majd az idő, amikor ott is kialakul egy kisebb baráti közösség. Persze a kezdetleges formája már most is létezik, csak hát fél év még nagyon kevés idő és tudom, hogy ez már nem is olyan kötelék lesz, mint a régi osztálytársakkal. Viszont egyedül sosem leszek és ez megnyugtató. :D
Az estét is régi ismerősök és barátok körében töltöttem...abból is látszik, milyen pici is ez a város, hogyha teljesen egyedül is térek be valahová, egész este összefutok olyan ismerősökkel, akik először csak pár szót akarnak beszélni, aztán egész este mellettem ücsörögnek. :) Ez azért hiányzik a pécsi életemből...annyi ismeretlen ember, annyi különböző szokás...tényleg nem tudhatod, hogy az éppen melletted elsiető ember egy bolti lopás után próbál menekülni vagy csak késésben van...a pékségben dolgozó nő elképzelhető, hogy esténként máshol keresi meg a betevőre való pénzt, az egyetemen folyóként áramló tömegben pedig megannyi különböző személyiséggel találkozol. A jobb oldalamon egy fiatal terhes lány áll, aki lehet, hogy csak a figyelmetlenség miatt várja most a csemetéjét, a bal kezem felől pedig épp külföldi srácok vitatkoznak arról, merre is kell menniük az A420-as terem felé.
Egyszerűen hihetetlen, mennyi ismeretlen ember vesz körül minket nap mint nap, és még csak azt sem, tudjuk róluk, hogy jók vagy rosszak...és így vigyázzon magára az ember...bízunk benne, hogy azért menni fog. :)

"Hova tűnt az udvariasság? Csak a nyolcvanas évekbeli filmekben létezett? Azt akarom, hogy John Kusac álljon magnóval az ablakom alatt. Együtt akarok száguldani egy fűnyírón Patrick Dempsey-vel. Azt akarom, hogy Jake a Tizenhat szál gyertyából várjon rám a templom előtt. Azt akarom, hogy Judd Nelson a levegőbe bokszoljon azért, mert megkapott. Csak egyszer olyan legyen az életem, mint egy nyolcvanas évekbeli film! És legyen benne egy nagyon király betétdal, minden különösebb ok nélkül!" - teljesen igaz
 

A mai napon azzal a tapasztalattal lettem gazdagabb, hogy igenis megéri kockáztatni. Sokszor azért nem akarunk meglépni valamit, mert túl kockázatos, pedig csak nem latolgatjuk az esélyeinket...át kell gondolni alaposan, hogy mégis mit veszíthetsz?! Hiszen nyerni mindig többet nyerünk és az is elképzelhető, hogy a vesztés esélye teljesen elenyésző. Ezért arra kérlek titeket, hogy mindig fontoljátok meg, hogy mi a helyes döntés, hiszen könnyen lehet, hogy később amiatt fogtok bánkódni, hogy miért nem tettétek meg akkor azt, amit kellett volna. Én megtettem. Emelt fővel indultam a javítóvizsgámra és 100%-ra mondom, hogy jobban sikerült. :) Nagyon örülök neki - nem csupán azért, mert elszántam magam, hanem azért, mert felnőtt módjára végiggondoltam a pozitívumok és negatívumok listáját, valamint emelt fővel mentem be a terembe, ahol a kiszámíthatatlan Sors leselkedett rám. Higgyétek el, a legtöbb esetben már az is sokat billent a dolgon, ha megvan a magunk önbizalma...ez a lényege a dolgoknak, sokkal fontosabb, mint az, hogy mennyit tudsz. Egyszerűen csak emeld fel a fejed és légy büszke arra, hogy megteszed, miközben azt mondod: Gyere, itt vagyok!
Tehát hivatalosan is lezárult a vizsgaidőszak...de még hogy! :)
Megmászva a létem kifürkészhetetlen hegységeit, kissé fáradtan, de újabb célokkal és vágyakkal ülök most itt az ágyban. Elhatároztam, hogy a második félévet most már aztán tényleg azzal fogom tölteni, hogy a második otthonomat alakítom teljesen kellemessé, tehát magam köré verbuválom azokat az embereket, akikkel a legtöbb időmet töltöm el. Annyi lehetőség múlik el akár 24 óra alatt is, hogy azt nem hagyhatom! :)
Miután buszra szálltam, eszembe jutott, hogy nem fogom elpazarolni az itthon töltött időmet (hiszen egy nagy megpróbáltatás még leselkedik rám Pécs városában, a rettegett forgalmi vizsga), így hát kezembe vettem a telefonomat és gyorsan megszerveztem a holnapi programfüzetemet. A délelőttömet azzal fogom tölteni, hogy a szívemnek egyik legkedvesebb emberrel visszamegyünk kicsit az időben és meglátogatjuk azt a gimit, ahol igazi felnőttekké váltunk...kedvenc tanárainknak ugyanis élménybeszámolóval tartozunk, nem is beszélve arról az érzésről, amely mintha visszahúzna oda minket, a szép emlékek közé. Az estémet pedig arra szánom, hogy az itt ragadt barátokkal ápoljam a kapcsolataimat, hiszen nem szabad megfeledkezni senkiről, még akkor sem, ha sok kilométer választ el egymástól.

" A múlt boldog emlékei legyőzhetik a jelen démonait."

Mondhatnám henyélésnek és lustálkodásnak is, de inkább aktív pihenést írnék...már megint. :D
Tudniillik a nap felét átaludtam (de mint mindig, megint hamarabb ébresztettek), így már csak a délutánt kellett (volna) értelmesen eltöltenem. Végül is valamennyire értelmesen töltöttem, hiszen tanultam a javítóvizsgámra (hiszen ki más lenne annyira maximalista,hogy a nehéz küzdelmek árán megszerzett jegyét javítsa...), de nem lennék ÉN, ha nem tenném. Nem a semmiből fog az ölembe vagy inkább a ház elé hullani egy nagy piros masnival átkötött autó...jelentős szerepe van ebben az ösztöndíjnak is. Már ha meglesz a jogsim, de ez egy másik történet, amit már lezártam tegnap.
Tehát tanulgattam és sorozatot néztem, mint minden lusta egyetemista és közben azon gondolkoztam, hogy mit is fogok ma írni ide...végül aztán csak összehoztam a semmiről egy kis irományt, így hát nem kell azt a bűntudatot, vagy inkább azt éreznem, hogy megint félbehagytam valamit. Mert nem...elég ritkán fordul elő ilyesmi (most nem azért,hogy fényezzem magam, de tényleg elég kitartó tudok lenni :)).
Nézzünk az új nap elébe és bizakodjunk, hogy megváltjuk a világot, hiszen minden nap azt tesszük... néha a párunkét,hogy reggel rávillantjuk legbájosabb mosolyunkat, néha egy barátét, hogy meghallgatjuk a lelki problémáit, de higgyétek el, akár a takarítónő napját is jobbá varázsolhatjuk azzal, hogy nem a kuka mellé dobjuk az üres csokis papírt. Sokszor nem az a fontos, hogy mit teszünk, hanem az, hogy miért tesszük.

"Let's find some beautiful place to get lost."

 

Ki gondolta volna,hogy ennyi probléma van ezzel a jogosítvány-szerzéssel...kész kabaré az egész és persze mint mindig, megint én jövök ki belőle rosszul.
Ez a sok változás már teljesen az agyamra megy, és mégis hol az igazság, amikor abból is újra kell vizsgáznom, ami már megvan? hihetetlen...:(
Ilyenkor az ember felhívja a szülőket (mert hát közel 20 évesen még mindig kell egy-két jó tanács), aminek persze olyan vita a kimenetele, hogy ő otthon sír, én meg itt. Ezt mondják "felnőttség"-nek? Hiába vagyok már hivatalosan felnőtt, hogyha vannak dolgok, amikben nem tudok egyedül dönteni. És persze rájövök ,hogy talán még sem kellett volna tanácsot kérni, mert minden rosszabb és kuszább lesz, mint azelőtt.
Miután pedig dühösen lecsapom a telefont, rájövök, hogy miért is gördült ki az a pár könnycsepp a szememből? Vajon azért, mert igaza volt és képtelen vagyok belátni? Vagy azért, mert ő annyira szeret engem, hogy a legjobbat akarja és kívánja nekem minden körülmények között? Hát persze hogy a második, nem is kérdéses. Eltelik pár perc, hív a másik szülő, minek hatására újra elpityeredem. Pár perc múlva jön a bűvös SMS, ami arra hivatott ,hogy megoldjon mindent, onnantól kezdve pedig már úgyis mindegy, hogy mi miatt volt az összeszólalkozás. 
Kicsit magamba fordulok, észre sem veszem a körülöttem lévő világ zajait, mintha meg sem hallanám, hogy mit mond a barátnőm, aki pár centire áll csak tőlem.
Nekem itt vannak a szeretteim, akik tényleg mindenben hajlandóak segíteni, még ha nem is úgy tűnik elsőre, hogy mindent azért csinálnak, hogy nekem jó legyen.
Mi van azokkal a gyerekekkel, akik nem ismerik a szüleiket vagy elvesztették őket, illetve semmi jó kapcsolat nincs köztük? Borzalmas belegondolni, igaz?
Szóval adjatok hálát a sorsnak, hogy van, aki még kitart mellettetek, köszönjetek meg mindent, amit kaptok tőlük, mert megérdemlik. :)

"Eltéphetetlen szeretet az, mely odafönt született. Odafent köttetett az égiek engedelmével. A legtöbb embernek megvan rá a lehetősége, hogy igazán szeressen, mégis kevesen vannak, akik jól "gyakorolják". Én sem tartozom azon kicsiny csoporthoz, kik tiszta szívből szerettek-szeretnek. Mi a szabadság? - Nem is tudom. Hol gyakorolhatom, fejleszthetem ezt a képességet? A szabadság érzését kellene elsősorban megtapasztalnom, hogy ne legyenek félelmeim és gátlásaim önnönmagammal kapcsolatban. Amíg ez nincs meg, addig csak szeretgetek."
 

Na hellóbelló:)

Sikeresen túl vagyok az összes vizsgámon, úgy látszik, mégis létezik csoda, hiszen a mai nap anélkül nem sikerült volna. :D
Képzeljétek, hogy persze pont azt a tételt húztam,amit tegnap csak egyszer olvastam el, és mégis négyest kaptam...nem hiába, ha magabiztosnak tűnsz, az már fél siker. ;)
Így hát eljött az idő, amikor végre nem a tanulással kell foglalkozni (őszintén már alig vártam:D) és így egy csomó olyan dolgot is tudok csinálni, amire eddig nem tudtam időt szakítani. Persze nem a bungee-jumpingra gondolok (nem merném azóta kipróbálni, amióta belekerült az a csajszi a hírekbe, akinek a kötele ugrás közben elszakadt).
Már meg is volt a fincsi fagyi (azt mondják, megfázásra jó gyógyír az ilyesmi:)), bepótoltam az előző éjszaka álmatlan óráit, úgyhogy már csak az olvasás és a sorozatnézés maradt.
Említettem nemrég a Paulo Coelho-tervet, hozzá is kezdtem amint megkaptam az ösztöndíjat. Már csak a legjobb ajánlatokat kell keresni és már az enyémek is lesznek az áhított könyvek, melyekből rengeteg okosságot fogok megtudni - Coelho módra. :)
Tehát indulhat a relax egy kis zene mellett, azt hiszem, kiérdemeltem. ;)
 

"Amit mi megszokottnak tartunk, az valójában egy újabb lehetőséget, egy újabb kalandot hordoz. És mégsem vesszük észre, hogy minden áldott nap más, mint a többi. A mai napon valahol kincs vár rád. Meglehet, hogy egy röpkén átsuhanó mosoly az. (...) Az élet apró és gigászi csodafüzér. Nincs benne semmi unalmas, mert állandóan változik minden."

csak éljem túl a holnapi vizsgát, csak éljem túl...itt már csak a csoda segít :/

"Áldozat nélkül nincs győzelem."

Hihetetlen, hogy hogyan változhat meg az ember élete egy pillanat alatt. Amikor valaki belép az életedbe valamiféle teljes véletlen folytán és rádöbbensz, hogy ő nagyon különleges valami miatt. Ugyan nem hiszek az ilyen virtuális fordulatokban, de ez tényleg furcsa.
Elég nehéz szavakba önteni az olyan tapasztalatokat, amik egyszerűen elképzelhetetlenek, de teljesen padlót fogtam - jó értelemben. Hogy mennyire igaz, hogy még a körülöttünk élő embereket sem ismerjük ki teljesen, hiszen életünk során úgyis van egy olyan pillanat, amikor minden addigi racionális gondolatunk egy szempillantás alatt szertefoszlik, minden elképzelés és korábbi úgy-gondoljuk-hogy-ismerjük érzés. És akkor mit mondjunk azokról, akik nem a legközelebbi barátaink, hanem ismeretlen emberek?! Ez ám a kemény dió. Amikor találkozol valakivel, akivel rengeteg közös vonásotok van, de mégis, a mesebeli ellentétek is feltűnnek, mintha anélkül nem is lehetne tökéletes az egész. Csak ismételni tudom, egyszerűen hihetetlen...

"Annyi emberrel találkozol naponta, a metrón, az utcán. Mindegyikük számodra ismeretlen életet él. Lehet, hogy az egyetemen melletted ülő fazon zongorázik, és minden este komponál, a fagylaltárus pedig valójában megszállottan ír. A létük mégis hidegen hagy, és újra meg újra visszatérsz a saját kis világodba. Erre hirtelen találsz valakit, akivel minden más. Semmit nem tudsz róla, de úgy érzed, hogy jól ismered.”

Ez a nap egy merő unalom... Leszámítva persze a vizsgát (melyért most imádkozok:)). Mondjuk úgy, hogy dél óta aktív pihenést folytatok. A másik oldalról persze érthető,hogy lustálkodom egy kicsit, hiszen egészen eddig tanultam. Mondjuk nem mintha túl sok mindent tudnék kezdeni odakint. Éppen elég volt megküzdeni a hegyi széllel, amely sok km/h sebességgel akarta lerepíteni a fejemről a sapit. Szóval fogalmazzunk úgy, hogy odakint hurrikán tombol, ugyan...kinek van ilyenkor kedve kimerészkedni?! :D
Az a vicces, hogy kissé úgy érzem magam, mint akinek a vizsga elszívta az összes ihletét. Kész röhej...pont amikor lenne egy csomó időm irkálni, akkor szól közbe az élet. Bár ez természetesen mindig így van. Így hát ma semmi okosságot nem fogok megosztani a tisztelt publikummal, inkább főzök magamnak egy jó nagy bögre epres-málnás teát (jammm:P) és ölembe veszem a Vámpínaplók 7. részét. Az igazat megvallva már ezer éve arra várok, hogy mikor lesz egy kis szabadságom, hogy a szeretett hobbimnak szenteljem időmet, tehát panaszra semmi okom.

"A lustálkodás az ember kreatív állapota."
 

A mai nap folyamán is elérkeztem a "kis pihenéshez", amikor is sajtszószos nachost majszolok a jegyzeteim fölött és próbálom elválasztani a való világot a germán mitológiától. :D Ilyenkor azért néha elgondolkozom, hogy milyen is lehetne a mágia világában élni, ahol tényleg egy egyszerű halandó vagyok, aki olimpiát néz a gyönyörű szép félvállas fehér khitónjában, vagy hagyja, hogy megmentsék a sárkány által őrzött templomból. De hát ekkora mázlim csak a mesékben lehetne. :D
Mindenesetre ez a mai nap mintha egyszerűbbnek tűnne, mint a tegnapi. Időm, mint a tenger, halk zeneszó mellett hagyom, hogy belemásszanak a megfelelő német kifejezések a fejembe. Hál' Istennek, ez a tantárgy nem olyan száraz, mint az irodalomtudomány, így megengedhetek magamnak némi álmodozást, amikor a világfáról és a 3 világ különböző területeiről olvasom. Vajon tényleg megtörténtek ezek a dolgok vagy csak bölcs öregemberek találták ki az egészet, akik az aznapi vacsoránál túl sok bort ittak? Hiszen valahogy mégis csak megteremtették a Földet és a világunkat... persze megvan mindenre a tökéletes földrajzi és biológiai magyarázat, mégis jobban szeretem hinni, hogy tényleg léteznek csodák. Én ebben hiszek :)
Egy kis ejtőzés után lassan vissza kéne térnem a tanulnivalóhoz, hogy tovább ábrándozhassak a lovagi tornákról és a művészetekről. :))

"Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani."
 

A tökéletes évadzáró:

"Tudjátok, én hiszek a varázslatokban. Egy varázslatos korszakban születtem, és nőttem fel. Egy varázslatos kisvárosban, varázslók között. A legtöbben nem vették észre, hogy mágikus dolgok vettek minket körbe. A véletlen helyzetek ezüstös szálai kapcsoltak minket össze. Az én véleményem a következő: Mindenki egy kisebb varázslóként jön világra. Forgószelek, erdőtüzek és üstökösök vannak bennünk a születésünk napján. Képesek vagyunk madaraknak énekelni, olvasni a felhőkből, és képesek vagyunk homokszemekben látni a sorsunk. De aztán megtanítanak minket a mágiára. A templomban, az elfenekeléseknél, a fürdéseknél, fésülködéseknél. Egyenes emberek nevelnek minket, és azt mondják, legyünk felelősségteljesek. A korunknak megfelelően kell cselekednünk. És tudjátok miért mondják ezt nekünk? Mert azok, akik ezt mondják, félnek a fiatalság okozta vadságtól. És a mi varázsunk miatt szégyellik magukat és szomorúak, mert ők bizonyos dolgokat hagytak elsorvadni magukban. Ha nagyon eltávolodtál tőle, akkor már nem igazán szerezheted vissza. Utána már csak másodpercek jutnak neked belőle. Az emberek azért pityeregnek a moziban, mert abban a sötét teremben megérintik a varázslatok arany medencéjét. Habár csak rövid ideig. Aztán kijönnek és újra szembesülnek a való világgal, amitől kissé szomorú lesz a szívük, de nem tudják az okát, miért. Amikor egy dal felidéz egy emléket, amikor a porszemek a napfény felé szállnak, akkor az elvonja a figyelmed. Amikor hallod, hogy a távolban elhalad egy vonat a síneken, azon tűnődsz, vajon hová tarthat... Van, amikor nem számít, ki vagy és hol vagy. Egy apró pillanatra belépsz a mágia világába. Én ebben hiszek."

Hihetetlen, de ez az egyetlen olyan sorozat, ami ennyire magával ragad (és nem azért,mert nem nézek sokat). Sokszor képes vagyok elpityeredni azokon a meghitt jeleneteken, melyek gyönyörű zenékkel párosulnak, néha viszont csak egy idézet kell ahhoz, hogy tényleg elhiggyem, a varázslat létezik. :))
 

Eltelt egy újabb nap...tanultam és befejeztem a Tuti Gimi 8. évadát, és habár nem csináltam semmi olyat, amely megváltoztathatná valaki életét, még úgy érzem, hogy ma fontos dolgok jutottak eszembe, amiken azért el kellett gondolkoznom.
Valaki egyszer ezt írta: "Somebody told me that this is the place where everything's better and everything's safe." Igaza volt...mindenki életében van egy meghatározó hely, ahol jól érzi magát, ahol biztonságos. Noha ez a hely mindannyiunknak mást jelent és máshol található. Valaki egy családi házat képzel el, ahol felnőtt, megint másnak csak egy kis szoba jut eszébe, és ugyan a szoba tényleg csak zsebkendőnyi, az összes emléket magában rejti. Azokat a dolgokat, amelyek nélkül ma nem lennénk ott, ahol, a fényképek és poszterek pedig arról árulkodnak, mennyi különféle pillanatra kell emlékeznünk. Bizony, egyetlen apró részletet sem szabad elfelejtenünk, ki tudja, később majd lehet arról kell mesélnünk az unokáinknak, hogy abban a pici szobában jöttünk rá valami fontosra: látjuk, ahogy Ő felemel egy fekete-fehér képet és a hirtelen mosolyra húzódó száj árulkodik valamiről...és ez a mosoly, mindent megváltoztathat.
Mint hogy kollégista vagyok, elég nehéz is eldönteni, melyik helyet nevezzem otthonomnak. A kérdés persze elég hamar eldől, hiszen 19 évnyi emlék, barátság, szeretet és gyűlölet lapul azon a kis helyen, ahol felnőttem. Mégis ahogy itt ülök egy szinte teljesen idegen helyen, néha elfog a magány. Hihetetlen, hogy fél év telt el azóta, amióta beléptem az egyetem nagy kapuján, kerestem a megfelelő termet és nem tudtam kihez forduljak segítségért. Annyi új ember, új barátságok, élmények. Nincs majdnem két évtizednyi emlékem ezen a fura, ugyanakkor szinte lélegzetelállító helyen, sokszor mégis azt érzem, hogy nem akarok hazamenni. Önző vagyok, mikor egyáltalán fel merem tenni magamnak a kérdést, hogy maradhatok-e itt örökre. Ilyenkor úgy érzem magam, mint aki hátat fordít valakinek vagy valaminek. Elvégre az az otthonom, de tudom, hogy sosem lesz már olyan, mint régen. Ezt persze nem az ott lakó emberekre értem, őket sosem fogom elfelejteni és annyiszor látogatom majd meg őket, amennyiszer csak tudom. De mi van, ha elterveztem, hogy nem fogok már visszaköltözni?! Ilyenkor kérdezem meg magamtól, hogy nekem hol van az a fontos és biztonságos hely az életemben, ahol minden jobb? De ez nem ilyen egyszerű. Mindeddig azt gondoltam, hogy ezt a mesebeli területet otthon keressem. Ám amikor kisétálok a tetőteraszra és körbetekintek az alattam elterülő, gyönyörűen kivilágított városra, teljesen elbizonytalanodom. Jajj, srácok, ezt nektek is látnotok kell! Azonban nem tudom nekik megmutatni...legalábbis eddig még nem tudtam. Van, hogy csak sétálok és megtekintek egy magányosan árválkodó padot a szökőkút mellett, ami egyszerűen csak csábít, mintha hívogatna, hogy üljek le rá. Ilyenkor előveszek egy könyvet és csak olvasok, amíg ki nem zökkent a ritmusomból egy arra szaladó kiskutyus vagy a vízzel fröcskölődő gyerekek nevetése. Ezek olyan percek, amikor nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjam el. Hiszen annyira jó érzés az ilyen, a tudat, hogy én megcsináltam és most itt vagyok, és ezt senki sem veheti el tőlem mindaddig, amíg elég erősen küzdök! :)))
Mivel fogok, megvannak a fő céljaim, melyeket ha törik, ha szakad, véghezviszek. Hiszen nem erről szól az élet? Hogy megtaláljuk azokat a dolgokat, melyek örömet szereznek nekünk és harcoljunk értük, amíg csak lehet? :)

"Amit mi megszokottnak tartunk, az valójában egy újabb lehetőséget, egy újabb kalandot hordoz. És mégsem vesszük észre, hogy minden áldott nap más, mint a többi. A mai napon valahol kincs vár rád. Meglehet, hogy egy röpkén átsuhanó mosoly az. (...) Az élet apró és gigászi csodafüzér. Nincs benne semmi unalmas, mert állandóan változik minden."

 

Azt hiszem hamar feladtam... Meglepő módon itt ragadtam a Facebook előtt, hiszen milyen érdekes is, hogy kinek milyen a zenei ízlése, a szünetet hol töltötték az ismerősök és hogy miféle új képek kerülnek az üzenőfalakra az eszeveszett szilveszteri bulik után. Igazából nem is vagyok annyira letört és persze fáradt sem....mitől is lennék fáradt?! :D
Fél 12--kor indultam otthonról, röpke 3 órás buszút után hála egy kedves ismerősnek, nem kellett a tömött pécsi buszokra átszállnom, sikerült elcsípnem egy fuvart a koleszig. Amikor betoppantam a szobába, furcsa volt a nagy rend, amit még akkor hagytam magam után, amikor 22-én kissé bágyadtan hazaindultam karácsonyozni. Törtem a fejem és rájöttem, hogy olyan nincs, hogy ekkora mázlim legyen, így hát kinyitottam a hűtőt, ami kongott az ürességtől. Mire is számítottam?! :D Gyorsan kipakoltam a romlandó cuccokat és magamhoz vettem csini textil bevásárlótáskámat, majd elindultam. Ezzel még nem is lenne baj, ha nem kellett volna teli szatyorral megmásznom visszafelé jövet a 80 lépcsőfokot. :D Hát bizony, ilyen esetekben nem is kell konditerembe járni...pár kör, és máris fittnek érzi magát az ember.
Amióta elkezdtem egy "30 napos dal kihívást", azóta rengeteg régi zenémet hallgatom meg újra és ez nagyon jó dolog. :) Annyi emlék...és röhejes, de az összes számnak megvan a története...a mai napig emlékszem,hogy melyiket milyen ihlet miatt töltöttem le, ez sorozatból származik, ezt csak úgy találtam a Youtube-on barangolás közben...hihetetlen. :)
Ez a 30 napos dolog is olyan, amire büszke vagyok...nem egy fogyókúráról van szó, de én mégis örülök neki, hogy eddig még egyetlen egy napot sem hagytam ki...valamiért mindig szükségem van olyan dolgokra, amelyek rendszerezik az életemet...tudom, ez kicsit betegesen hangzik, de örülök neki, ha valamit letudhatok, akkor az az érzés jár át, hogy na tessék ,még egy dolog, amit nem hagytam félbe, ez olyan felemelő.
De megint más vizekre eveztem, igazából az a helyzet,hogy nem bírtam ki, hogy ne írjak többet. Ez még az újdonság varázsa, és a feladat, hogy mennyi üres lapot kell még megtöltenem szavakkal.
Mindenesetre, hogy ne maradjon a nap tanulás nélkül, mindjárt nekilátok az egyik kedvenc sorozatomhoz, és amikor várni kell, hogy betöltse a videót az oldal (mert hát ki az, aki ebben a modern világban nem szokta letölteni a részeket...), na akkor fogom elővenni a füzetemet... vagy nem. :D

Csodás nap ez a mai. :)))
Végre nekiláthatok a saját különbejáratú virtuális naplóm szerkesztésének. Azért is nagy pillanat ez a mostani, mert egy változást élek meg. Kicsit úgy állok ehhez, mintha ez ilyen sorsdöntő fordulat lenne (pedig azt gondolod, hogy nem), de meg kell hogy cáfoljam, elképzelhető, hogy a későbbiekben egy híres ember keveredik ide és kíváncsian olvassa a kissé kusza soraimat...aztán kapok egy ajánlatot könyvírás terén. :) Az igazat megvallva olyan sok kedvem lenne hozzá, elvégre aki újságírónak készül, nem hátrány, ha érdeklik az ilyesmik. És engem bizony nagyon érdekel minden, ami ehhez a forgalomkörhöz kapcsolódik.
Visszakanyarodva az előbbiekhez (ugyanis képes vagyok hirtelen teljesen más témákra átkapcsolni...de hát ha az embernek ennyi mondanivalója van...:)), drága blogom megnyitása egy fontos és jó lépésnek tűnik. Hogy miért? Ifjú egyetemistaként annyi mindent szeretnék elmondani azoknak a barátaimnak, akik az ország másik felében vannak jelenleg, hogy már szinte megbecsteleníti a szóáradatot a tény, ha holmi internetes tevékenység keretén belül, chat-en elejtek pár mondatocskát. Borzalom...így legalább sokkal egyszerűbb nyomon követni, hogy melyik nap mi történik velem és biztosan jó érzés lesz később visszaolvasni a sok marhaságot, amit összeírtam. :D
Megjegyezném, hogy nem fogok azzal indítani, hogy eddigi 19 évem sorscsapásait leírom egy rövidke bejegyzésben, sokkal stílusosabbnak tartom, ha amolyan visszatekintések és kis epizódok szerepében ismerhetitek majd meg ezeket, mert volt ám bőven mindenféle történés.
Jelenleg jóllakottan csücsülök a koleszszobámban és azon tűnődöm, vajon érdemes-e még elkezdenem tanulni...már 5 óra van, ne nézzek inkább egy kis sorozatot? :D Sajnos nem lehet :(( Így nemsokára feltápászkodom, hogy kipakoljak a bőröndömből, miközben beszívom az otthoni öblítő friss illatát a ruhákból és összeszedem a jegyzeteimet. Apropó, vizsgaidőszak. Nemrégiben az volt a feladatom a PécsiBölcsésznél, hogy számoljak be az első vizsgáimról egy rövid cikkben. Ezt meg is tettem és most Ti is megleshetitek:

Amikor infúzión jön a kávé…

Elsőévesként azt sem tudtam, mire számítsak, de hamar leesett, hogy nem csak holmi dolgozatocskákról van szó, ez bizony A Vizsgaidőszak.

Éjjel-nappal német kifejezések kavarognak a fejemben, melyek az istenért sem akarnak eszembe jutni másnap reggel. Ilyenkor a legjobb módszer, ha eljátsszuk, mintha valamin rettenetesen törnénk a fejünket – esküszöm, ezt néhány ember tuti, hogy tükör előtt is gyakorolja.
Egy-két tárgyból természetesen a túlélésre játszom, de ha igaz a mondás, ez az egyetemisták ismertetőjegye. Pár kérdés olyan erővel bír, hogy simán letörli a vigyort az arcomról, jedi erő ide vagy oda, itt már csak a varázslat segít. Végül rájövök, hogy holnap egy újabb próbatétel vár rám, ilyenkor jön a káosz: két kávé között a szanaszét szórt lapokat tanulmányozom és próbálom leküzdeni a késztetést, hogy origamizzak vagy papírrepülőket dobáljak a teraszról.

Már hallom is, ahogy közeledik a Rettenthetetlen, úgyhogy időben fedezékbe vonulok, amíg be nem terít a jegyzetlavina.

Ennyi volna, és bizton állíthatom, hogy minden egyes szó igaz belőle. :D Hál' Istennek már csak 2 vizsga vár rám, de higgyétek el, bőven elég lesz nekem ez is ahhoz, hogy a hét hátralévő részét folytonos tanulással töltsem, ezzel is tovább gyarapítva a fejemben kavargó német és angol (bizony angol, ha már sorozatokat is néz az ember :D) kifejezéseket.
Feltételezem minden bloggernek van valamiféle különleges ismertetőjegye, így hát én sem leszek kivétel, kitaláltam valamit, aminek segítségével még az őszinte szavaimnál is jobban meg fogjátok érteni, hogy mikor mi játszódik le a fejecskémben. Bár lehet, hogy sokatoknak nem fognak tetszeni ezek a húzások, de az elvem szerint saját magamnak blogolok, nem pedig másoknak, így azt csinálok, amit csak szeretnék. Minden nap egy idézettel fogok búcsúzni, melyet vagy a sok kedvenc filmem egyikéből, vagy zenékből, esetleg íróktól (például nagy kedvencemtől, Paulo Coelho-tól) fogok bepasszintani ide.
Ha már említettem Coelhót, azt is elmondom, hogy pontosan miért is tettem ilyet. Az újévi fogadalmam nem más volt, mint hogy megveszem e bölcs ember összes eddig megjelent könyvét, egyszerűen annyira odáig vagyok az idézeteiért és a történeteiért, hogy semmiképp sem hagynám ki. :)))
És íme az idézet:

"A változás úgy jön, mint egy apró fuvallat, ami meglibegteti a függönyöket, és úgy kúszik elő, mint a fűben rejtőző vadvirágok titkos illata."