Mindig is becsültem azokat a fiúkat és lányokat, akik már 14 évesen tudták, mik szeretnének lenni felnőttkorukban (orvos, jogász,szinkrontolmács, satöbbi). Ennek megfelelően választottak fakultációt, egyetemet, szakirányt és végigküzdötték magukat a hosszú tanulással töltött éveken, majd pedig a hőn áhított pozícióban kezdenek el dolgozni, amint lezárulnak a diákévek.

Én sosem tartoztam ebbe a halmazba. Nem arról van szó, hogy ne lennék kitartó, mert ha ez lenne a helyzet, már rég nem tanulnék, csak egyszerűen nem érzek semmi iránt olyan kiemelkedően nagy szenvedélyt. Azt viszont határozottan tudom, milyen munkakörökben nem dolgoznék, semmi pénzért sem.
Éppen ezért általában azt választottam a lehetőségeim közül, amiről úgy gondoltam, az menne nekem vagy van hozzá affinitásom. Természetesen nem könnyű megtalálni a helyes vágányt. Az sem segít, hogyha az embert folyton azzal traktálják, hogy "Nem akarsz esetleg inkább mással foglalkozni"? Nem mondom, hogy minden akadályt hibátlanul vettem az eddigiek során, de nem hinném, hogy rosszul döntöttem valaha is.

Olykor megfagy egy pillanatra az idő és tükröt tart elém, így arra kényszerülök, kicsit nézzek körbe, majd vegyem tudomásul, én hol tartok. Sokszor szívfacsaróan elkeserítőnek találom a helyzetet. 22 éves vagyok, halvány lila gőzöm sincs róla, mihez fogok kezdeni később. Szívesen tanítanék, dolgoznék egy PR-ügynökségnél, írnék szabadúszóként egy újságba, vezetnék egy bájos kis kávézót-csokizót vagy egy dizájnos éttermet.

Lehetőségek hosszú sora. Rám váró döntések. Külföldi út. Újabb lehetőségek. Új irányok. Más szemszög.

Ilyenkor sokat segít, hogyha látom, hogy valaki még 25 évesen is ott tart, ahol én most. Sokat beszélgetek másokkal ebből a generációból és nem ér túl nagy meglepetés. Van, akihez képest nagyon jól csinálom a dolgokat, mert nem ücsörgök otthon és csak úgy pörögnek körülöttem az események. Nyilván ott vannak mások is, akik viszont sokkal királyabbak nálam. Átlagos helyzetben vagyok. Előttem az élet. 

Akár a németet, akár a médiát nézem, vagy ha magát a pedagógusi szakmát, tudom, hogy abszolút vannak választási lehetőségeim, ezért megnyugszom. Ilyenkor mindig azt mondom magamnak, hogy előttem az élet.
Nagyon fura, de nem örököltem anya előretervezési készségeit, de nem is bánom igazából. Egy-egy lépcsőfokot tervezek magam elé, nem pedig az egy kilométeres utat. Baby steps. Nyugalom.

Igazándiból még hálás is vagyok érte, hogy nincs előre elrendelve, mit kell csinálnom 5 év múlva. Félni nem félek, nem erről van szó. Néha kicsit aggaszt egy-két kérdés, de ez az állapot mindig hamar szertefoszlik. Azt hiszem, olyan tanulmányokat folytatok, amivel külön-külön is, de akár együtt is tudok kezdeni majd valamit. Vagy nekifoghatok valami teljesen másnak is. Csak várnom kell, amíg megjön az ihlet. :)

Nem vagyok boldogtalan vagy elégedetlen. Tisztában vagyok mindazzal, ami nekem nem privilégiumom, de tudom, hogy így vagy úgy, de egyszer csak megtalálom majd a helyem, a tökéletest. Mindenkivel így van, nem?! :)

"Azt akarom, hogy az arcomba essen az eső, s hogy rámosolyoghassak minden férfira, aki tetszik, és el akarom fogadni az összes kávét, amire meghívnak. Meg kell csókolnom anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében - hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzéseimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani."

 Szeretem a csendes hóesést, az olyan romantikus. Ilyenkor mindig arra gondolok, milyen jó is lenne, ha valaki megfogná kesztyűbe bújtatott kezem és csak sétálnánk a kavargó hópelyhek között, míg teljesen ki nem pirul az arcunk a hidegtől. Nem tehetek mást, csak bízom abban, hogy egyszer majd ez a pillanat is eljön, mert eddig még nem volt nagy szerencsém. Nem tétlenül, de várni kell, mert sosem lehet tudni, mikor kocogtatja meg a vállad a várva várt "idegen".

Semmi kiemelkedően szuper dolog nem történt ma velem, mégis különleges ez a nap.
Ritkán érzem azt, amikor készülődöm és a tükörbe nézek az eredményt szemrevételezni, hogy nagyon csinos vagyok és szép. Ma viszont ez történt. Nem azt mondom, hogy sosem illetném magam azzal, hogy jól nézek ki, de ma teljesen mást éreztem, amikor átléptem a küszöböt. Boldogságot.
És ez a boldogság megszépíti az embert, ahogy a régi mondás tartja. :)

Ráadásul vizsgázni mentem... Kettőre is. Csak hallgattam a zenéket, miközben buszoztam, sétáltam, ha kellett, de mintha fel sem fogtam volna a nap történéseit úgy, mint máskor. Furcsa érzés. ♥

"Hiszek a jelekben. Hiszek a sorsban. Hiszem, hogy az embernek mindennap lehetősége nyílik rá, hogy az élet minden területén eldönthesse, melyik a legjobb lépés."

Amint megláttam kócos vörös haját, a lábaim szinte maguktól vittek az eldugott kis hanglemezbolt felé, mintha semmi beleszólásom nem lenne a dologba - nem mintha tiltakoztam volna vagy ilyesmi. Szinte ledermedtem a pult előtt és próbáltam minden apró részletet az eszembe vésni a későbbi visszaemlékezésekre. Biztosan hót bugyután nézhettem ki, mivel megszólított és azt kérdezte, miben segíthet. Ekkorra kicsit magamhoz tértem, hogy az eszemmel is felfogjam hol vagyok és ki áll velem szemben. Ő volt az. Ő, akinek minden dalát kívülről fújtam - a kocsiban is állandóan ezek a dallamok szóltak, anélkül, hogy megunnám őket és kikapcsolnám a rádiót. Szentségtörés lenne legalábbis.

Teljesen zavarba jöttem, mert realizálódott bennem, hogy nagyon béna az angolom. Aztán hirtelen minden jött magától. Elmondtam, hogy csak azért tévedtem erre, mert nem hittem a szememnek. Hiszen ki gondolná, hogy egy híres és menő énekes pont a nagybátyja boltjában fog besegíteni egy Isten háta mögötti poros kisvárosban?! Ekkor előhúztam a határidőnaplómból egy borítékot, melyre csak annyit írtam gyöngybetűkkel: "Ed". Átadtam neki a levelet, melyben hosszú sorokat írok arról, mennyire nagy hatással van rám a zenéje és hogy minden hangulatomnak megfelel egy szám valamelyik lemezéről. Imádom és köszönöm, hogy átsegít a nehéz napokon, még akkor is, ha egy távoli országban ő éppen alszik, míg én dolgozom vagy szerelmi bánatban szenvedek.

Félmosoly jelent meg a szája szélén, az a fajta, amit mindig is imádtam. Ekkor gyorsan megfordultam és kiléptem az ajtón, ami halkan bezáródott mögöttem. Ebben a pillanatban már pontosan tudtam, hogy éjszaka csak hosszas forgolódások után fogom tudni álomba kényszeríteni magam.

...

Másnap a kávézó előtt várt rám, amikor a műszakom után indulnék haza. Megkérdezte, hogy elmennék-e vele autókázni kicsit a hegyekbe, mert már csak pár napig lesz itt, utána haza kell utaznia az induló turnéra. Egy szempillantás alatt beugrottam a sportos, ám nem túl hivalkodó sportkocsiba, mire ő becsukta mögöttem az ajtót és megkerülte a kocsit, hogy a másik oldalon beszálljon, elindítsa a motort és elinduljunk, akárhová is megyünk.

Mindig is imádtam utazni, sokszor autókáztam bármiféle cél nélkül, csak azért, hogy kikapcsolódjak vagy hogy magam mögött hagyhassam pár órára a gondterhelt hétköznapokat. Néha kicsit oldalra fordítottam a fejem, hogy a szemem sarkából ránézhessek, de ő csak az utat figyelte. Anélkül is éreztem, hogy kedveli a társaságomat, hogy szóba hozta volna a "szerelmes levelet", amit előző nap a kezébe nyomtam.

Nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy lassít és leparkol egy nagy tölgyfa alatt. Közel s távol egy lélek sem járt arrafelé, mégis valahogy biztonságosnak tűnt a hely. Azt mondta, mutatni szeretne egy eldugott vízesést, ahova gyakran kijár, ha itt van, szerinte biztosan tetszeni fog nekem. Én csak bólintottam, és elkezdtünk sétálni a fák alatt, amik pontosan annyira eresztették át a tavaszi napfényt, hogy kellemes derengés borítsa be a már virágzó bokrokat. Megkönnyebbülésemre elkezdtünk beszélgetni, így oldódott bennem a feszültség és csökkent a zavarom - bár még mindig képtelen lettem volna egy falat teasütinél többet lenyelni a hasamban kergetőző pillangók miatt. Nem is volt annyira béna az angolom. Próbáltam a legtöbbet kihozni középiskolai tudásom halvány foszlányaiból, amint pedig valamiféle hibát ejtettem, finoman kijavított vagy tudomást sem vett a botlásomról.

Épp egy gondolatmenet közepén jártam, amikor véget ért az erdő és a sziklák közül előtört egy aprócska vízesés. Tiszta vize friss illattal töltötte meg a levegőt, a vízcseppeken pedig szivárványként tört meg a napfény. Ritkán fordul velem ilyesmi elő, de elállt a szavam, boldogságom pedig bugyuta vigyort csalt az arcomra.

Egy perccel később viszont átvette helyét a szomorúság, mert tudtam,hogy ez a pillanat mindjárt elmúlik. Egyszer majd elindulunk hazafelé, vissza a való életbe, csinálni tovább a dolgunkat, ő pedig visszarepül a családjához és a kezdődő turnéra. Biztosan észrevette, hogy ez jár a fejemben, mert gyorsan megfogta a kezem és a víz felé húzott. Lehuppantunk a fűbe és háton fekve figyeltük a bárányfelhőket, miközben teljesen hétköznapi dolgokról kérdezgettük egymást. Ha nem ismertem volna a plakátokról meg a zenei csatornákról, el sem hiszem, hogy ő egy igazi énekes. Annyira normális volt, mintha világ életében a városunkban élt volna és gyerekkorunk óta ismernénk egymást.

...

Néhány óra múlva már a panzió előtt álltunk, ahol kivette a szobát, amíg itt tartózkodott. Udvariasan beinvitált, amire nagy nehézségek árán tudtam csak nemet mondani. Ebben az állapotban (a föld fölött 1 méterrel) még én magam sem tudtam volna megjósolni a cselekedeteimet. Így hát csak kicsit közelebb hajolt és egy finom csókot adott a számra búcsúzásképp.

És megcsörrent az ébresztőóra.

A világot is elátkoztam ezért a borzalmas időzítésért. A következő fél órányi szundizást még minden akaraterőmmel Ed Sheeran társaságában szerettem volna tölteni, de minden egyes perccel megfakult az álom emléke. Szinte szerelmes voltam belé, ami kicsit megrémisztett. A rémálmok után következő sírva ébredésen vagy a szorongáson kívül még sosem voltak valós érzelmeim álmodás utáni reggeleken. A világot is át tudtam volna ölelni - ehelyett csak pár párnának jutott ez a fantasztikusan jó sors.

Volt amúgy valami üldözéses sci-fi vonulat is, amire egyrészt nagyon halványan emlékszem csak, másrészt inkább kihagytam, mert arra adna okot, hogy aggodalmaskodjak a sok megnézett film és elolvasott könyv hatása miatt. :)
 

Szóval teljes boldogságban indult a napom - egészen addig a pillanatig, amíg realizálódott bennem, hogy mennyire nehéz hetem is lesz.

Semmi gond, Ed, imádtam veled tölteni az időm. ♥ ;)))

Kedves Naplóm!

Boldog harmadik születésnapot! :)

"Rájöttem, hogy a keresés éppolyan érdekes, mint a találkozás. Ha legyőzöd a félelmet."

Régebben meg sem fordult volna a fejemben, hogy egyedül töltsem el otthon a szilvesztert. A legkiábrándítóbb, hogy manapság már mind inkább presztízskérdésnek tűnik, ki merre bulizik, mennyibe kerül a belépő a helyre, stb. Idén viszont úgy döntöttem, feltöltődöm kicsit itthon, mielőtt másodikán újra munkába állnék - szerződéses munkaerő leszek a Tiszánál... juhúúú! :)

Én, kedves Naplóm, egy mannás kényeztető fürdőgolyóval, egy pohár pezsgővel, valamint egy nagyon izgalmas könyvvel töltöm a mai éjszakát. Lehet, hogy ez már az öregedés jele (bár remélem, hogy nem), de ez a pár dolog jelenleg ezerszer jobban hangzik, mint a pénzköltés, a készülődés, a pucc meg a másnapos fejfájás :)

Geránium, bergamott és ylang-ylang illatokkal a bőrömön kívánok boldog új évet, s nézek kíváncsian 2015 elébe! ♥

 (Hát persze, hogy megvannak az újévi fogadalmaim... milyen kérdés ez?!)

"Ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy elérd."