Szép lassan telik az idő, még csak most eszméltem rá, hogy hiába végeztem a halasztott vizsgaidőszakommal, 5 hét és itt a következő hajrá. Abban reménykedtem, hogy kicsit több időm lesz kiélvezni a tavaszt (már ha megérkezik valaha). Amint lezárul ez az év is, már csak a nyár marad, szeptembertől pedig beindul a végzős év. Te jó ég, milyen nehéz belegondolni. Mintha tegnap lett volna, hogy megkaptam a felvételi értesítő levelet, aztán a gólyatábori összeismerkedés, majd az első év az alapvizsgával - ami sokaknak még a mai napig nem sikerült.
Szeptember végén pedig a nagy próbatétel, ahol véleményem szerint tökéletesen helytálltam, most pedig itt vagyunk, 2013 márciusának végén.
Olykor belegondolok, milyen is lenne az életemből készített film és eltűnődöm rajta, vajon hányszor néznem: rongyos lenne tőle a DVD vagy érintetlenül lapulna a lemez a fehér papírtasakban. Nem tudhatom. Viszont ha híres leszek valamivel (ami remélhetőleg nem egy ValóVilág-szereplés lesz), akkor büszke leszek magamra és lehet, hogy egy producer ihletet kap, amiből elkészül egy életrajzi dráma vagy inkább vígjáték. :)


"Emlékek kicsiny doboza

                Egy hideg, téli napon, amikor csak a távolban elhaladó vonat hangja töri meg az idilli csendet, a nagyi és én a nappaliban ülünk. A szobát szárított narancs és fahéj illatkeveréke tölti meg, mi pedig a kandallóban lobogó tűz fényénél régi fényképeket nézegetünk, melyek egy nagy, indákkal díszített dobozból kerülnek elő egymás után.

            Az egyik fotón a mamát látom hosszú, földig érő mélykék talárban, a feje búbján négyszögletes, aranyszínű rojttal díszített sapkában, fehér kesztyűs kezében a diplomáját tartva.

- Nagyi, milyenek voltak az egyetemista éveid?

- Ó, kicsikém, azok voltak ám a szép idők! Olyan sok barátra tettem szert az alatt a pár félév alatt, hogy igazán szerencsésnek mondhatom magam, amiért annyi jó emberrel találkozhattam. No meg nagyapádat is az egyetem egyik folyosóján láttam meg legelőször – meséli mosolyogva, miközben jobb kezével a dobozka után nyúl. – A mai napig emlékszem, mennyire izgatottan vettem át a postástól a vaskos, fehér borítékot, amiben a felvételi értesítő érkezett. Várakozás nélkül, a kapuban bontottam ki a levelet, majd örömömben szaladva kürtöltem szét a hírt. Onnantól pedig minden rettenetesen gyorsan történt.

- Mesélj egy kicsit róla, kérlek – unszolom én. - Tudod, hogy az álmom nem más, mint hogy gyerekeket tanítsak nagy koromban, pont mint te.
- Jól van, jól van. Nagyon szeretek arról az időszakról mesélni, s talán később még szükséged is lehet egy-két régi trükkre. Sosem felejtem el, mennyire büszke voltam, hogy Pécsett tanulhattam bölcsészetet, akkoriban ez nem mindenkinek adatott meg. Tudtam, hogy tartozom édesanyáméknak azzal, hogy tisztességesen elsajátítok minden tudást, amit felnőttként majd kamatoztatni tudok. De nehogy azt hidd, hogy éjjel-nappal a könyvek fölött gubbasztottam! Az egyetem mellett volt egy nagyon kedves kis hely, ahol sokszor ittunk teát vagy kávét a barátaimmal. A csokoládébarna bútorok, a falon lógó megannyi színes kép és a mahagóni falak minden évszakban nyugalmat árasztottak és barátságos pihenést nyújtottak, egy fáradt nap után is rögtön élénkebbnek éreztem magam, amikor átléptem a kávézó küszöbét.
A társasági élettel sosem volt probléma. Emlékszem, mennyi újdonsággal szolgált az a kulturális és egyetemi központ a Mecsek lábánál, sőt még az is tisztán él előttem, amikor legelőször pillantottam meg azokat az embereket, akik addig teljesen idegenek voltak számomra, idővel azonban elválaszthatatlan bajtársaim lettek. Megannyi különös arc, rengeteg személyiség, olykor nehéz, de leginkább örömteli és boldog percek.
- Jaj, nagyi! Ez teljesen úgy hangzik, mint egy tündérmese – ujjongok én, miközben máris végigpörgetem a jövőm kisfilmjét, melyben csupa vidám alak vesz körül és felszabadultan, nevetgélve sétálunk a már ismerős vendéglátó felé.
- Igen ám, de az élet nem csak móka és kacagás. Ha az ember a legmerészebb álmait is valóra szeretné váltani, ahhoz bizony nem elég minden nap kávét szürcsölni és mogyorót ropogtatni – korhol engem, és máris eloszlani látszanak a rózsaszín felhők, melyekben lubickolok. – Az egyetemi évek tele vannak akadályokkal, melyeket csak a legelszántabbak tudnak legyőzni. Pontosan azért van ez így, hogy a záróvizsgák után a legjobb szakemberek foglalhassák el méltó helyüket a munka világában. Előfordul, hogy valaki nem képes megoldani az előtte tornyosuló problémákat vagy nem tudja legyűrni az ellenfeleit. Megesik az ilyen. Ebből tudja más, hogy még keményebben kell dolgoznia, ha nem akar a bukottak sorsára jutni.

- Te mindig könnyen vetted a nehézségeket? Minden elsőre sikerült? – kérdezem ámulva, bár kicsit szégyenkezem is az ostoba kérdés miatt.
- A legtöbbször igen. Eleinte nehéz volt, ugyanis az önállóvá válás nem két perces folyamat, van olyan, aki évek alatt sem képes elsajátítani. Ám szerencsére volt segítségem. A közeli barátaimmal rendszeresen összeültünk egy kis kupaktanácsra, és őszintén mondhatom, sosem maradtam egyedül a gondjaimmal. Tanulmányi ügyekkel bátran kereshettem a felelősöket, ahol szinte mindig sikerrel jártam, hiszen megoldották a problémáimat, illetve az összes kérdésemre megkaptam a megfelelő választ.
Sok lehetőség volt a fejlődésre, országhatáron belül és akár azon kívül is, a legszebb emlékeim ezekhez az évekhez kötődnek. Mérhetetlen mennyiségű tapasztalattal gazdagodtam és örökre a szívembe zártam ezt a külön világot, ahová mindig izgatottan utaztam. Remélem, hogy sikerült megválaszolnom a kimondatlan kérdéseidet is, hiszen ismerlek már és nagyon jól tudom, hogy kielégíthetetlen a kíváncsiságod – emeli rám melegséggel teli tekintetét és féloldalas mosollyal az ajkán felém fordul. Óvatosan elveszi tőlem a kopott fényképet, miközben én kicsit elpirulok és a kezemmel kezdek el babrálni.

            Pár pillanat múlva felemelem a fejem és látom, ahogy egy kis időre ugyan, de újra átéli a fiatal felnőttkor csodás perceit, majd szeretettel visszateszi a felvételt a dobozba."

Azt hiszem, ez nagyon idealista, tényleg mint egy mese. Nem csoda, hogy nem jutottam be a nyertesek közé ezzel, de azt hiszem, a részvétel volt inkább számomra a fontos. :)

"Vannak az életünkben olyan események, amelyekről - miközben javában zajlanak még - tudjuk, hogy sohasem felejtjük el. Ilyen egy-egy jó beszélgetés, egy ölelés, néha egy szép zene; amíg éled, egy Hang azt mondja benned: "szívd magadba jó mélyen ezt az élményt, mert ebből kell táplálkoznod egy életen át!" Ne felejtsd el!... Ide vissza kell találnod, mindig!"

Egy viharos napon történt. Az eső csak úgy verdeste az ablakot és a redőny bizonyos időközönként nagy koppanással az ablaknak ütődött. Még alig múlt reggel hat, máris elment a kedvem az egész naptól, nem is beszélve a hideg, nedves időjárásról, amit az ember rendszerint szívesen néz a meleg szobából, egészen addig, amíg nem kell kitennie (kevésbé) vízálló cipőbe bújtatott lábát az ajtón. Nem volt más hátra, nekem is át kellett lépnem a küszöböt, hogy aztán a hurrikánba veszve elinduljak a Zsolnay-negyedbe és ekkor megpillantottam őt, a Tavasztündért. Teljesen paradox volt az eset - a tomboló természet és a szépséges, tavaszi színekbe öltözött lány a pöttyös esernyővel. Egy perccel később azonban jött a buszom, ami nagy robajjal félbeszakította az ámulásomat és visszarántott a kegyetlen és hűvös valóságba.
Nem sokkal később órási meglepetés ért: belebotlottam egy régi osztálytársamba, annyira pont futotta a tragacson eltöltött időnk, hogy egy gyors kérdezz-felelek-et lebonyolítsunk.
Amint elhagytam az "oltalmat" nyújtó tömegközlekedési eszközt, ismételten meg kellett birkóznom az éghajlati elemekkel és bizton állíthatom, nem sokon múlt, hogy alulmaradjak - szegény esernyőm meg is sínylette a harcot.

***

A nap meglehetősen lassan telt, alig történt valami érdekes...azon kívül persze, hogy szerintem megfáztam.

***

Öt óra múlhatott pár perccel. Épp akkor robogott be a busz a járdasziget elé, hogy az utasok megkezdhessék a beszállást. Lassan ki is alakult a megszokott kis sor az első ajtó előtt és ekkor megint megpillantottam őt. Mályvaszín ballonkabátja pontosan passzolt átlagos, sportosnak mondható testéhez. Szegecses, fekete bokacsizmája kicsit kontrasztban állt a csinos trencskóval és a bőr válltáskával, amit egy aprócska kendővel toldott meg, amolyan "megbolondítás" céljából, ám mégsem mondanám, hogy problémám lett volna ezzel a szereléssel. Egy egyéniséget tükrözött, aki nem túl óvatosan, de azért a pocsolyákat kerülgetve közeledett kisebb csoportosulásunk felé. A buszsofőr azon nyomban be is tette kisméretű lila bőröndjét a csomagtérbe, nem is foglalkozva a többi egyetemistával, akik ugyanúgy, bár kissé méltatlankodva arra vártak, hogy poggyászuk biztonságba kerüljön. Megláttam egy kis féloldalas mosolyt az ajkán, amitől rögtön az az érzésem támadt, hogy még van remény, hogy hamarosan ideérjen a tavasz. A megtestesült különlegesség.

A buszban igyekeztem úgy elfoglalni helyemet, hogy rálássak a titokzatos lányra. Srégen ült előttem, a szomszédos széksorban. Ő maga a belső ülésre telepedett le, táskáját pedig azonnal maga mellé dobta, ezzel is jelezvén, nem szeretne kéretlen útitársakat. Pár korty frissítő után már vette is elő a magenta színű telefonját és fülébe helyezte az apró, már szinte túlságosan divatosra kialakított, mégis baromi trendi hallgatókat. Ezen felbuzdulva én is követtem példáját és máris elárasztotta elmémet Ludovico Einaudi posztmodern-klasszikus repertoárja. A dallamnak köszönhetően hamar ellazultam és azon kaptam magam, hogy olykor a Tavasztündért lesem. Semmi különöset nem véltem felfedezni rajta, már-már mélabúsnak mondhattam volna a hangulatát, ahogy elmerengve figyelte a tovahaladó tájat és a horizonton játszó vöröses-bordós fényt. Szinte láttam, ahogy a mézédes, sokszor rettenetesen szomorú dalra táncot lejt a zöld mezőn, ahol szivárványszín pillangók repkednek, lába nyomán pedig százszorszépek hada bújik elő a fűszálak közül.
Gondolataimból a tökéletes szemöldök mozdulata és a kérdő pillantás riasztott fel. Szótlanul korholtam magam, hogy miért is nem voltam kicsit körültekintőbb és óvatosabb, sőt már azon kezdtem agyalni, vajon mit mondok, ha kérdést intéz hozzám. Ekkor azonban egy barátságos mosoly jelent meg az arcán és rögtön beugrott, hogy valahonnan ismerem A Lányt.


"Az út hosszú, de végül is... maga az utazás a cél."

Tegnap mosogatás közben kicsit elgondolkoztam, hogy régen mennyire vágytam rá, hogy kimehessek Németországba, gimiben egész közel is voltam hozzá, de végül nem jött össze... erre most itt vagyok, és már el is múlt a szupi frankfurti időszak, pedig annyira vágyom vissza... :((

Fura ilyen dolgokon elmélkedni... olyan történéseken, amik egyszer esélyesnek tűnnek, aztán meg is szerezzük őket. És most vége...
De a legjobb dolog, ami valaha történt velem!

"live your dreams" ♥

Juhúúúúúúúúúú... végre végeztem a vizsgáimmal! :)
Innentől  már nem kell amolyan kettős életet élnem, épp elég a mostani féléves tárgyaimra összpontosítani. :)

Itt a pihenés ideje - legalábbis egy kicsit. Kaptam egy kis időt, hogy ne csak kötelező olvasmányokat olvassak és újra gyarapíthassam a bejegyzések számát. Végre megvolt a szerkesztőségi gyűlés is, úgyhogy azt hiszem, megint minden úgy megy, mint régebben. A kedvemet egyedül ez a "foscsi" idő rontja el (ahogy Kiss Ádám mondá vala), szinte képtelenség, hogy ilyen az időjárás, holott elvileg tavasznak kéne lennie. Alig hittünk a csajokkal a szemünknek, mikor reggel felkeltünk. Nem aranyozza be az ember napját, ha reggel 7-kor azzal szembesül, hogy nem lehet esernyőt használni a havas-jeges-esős hurrikánban és csak a szerencsére bízhatod magad, nehogy elfújjon a szél. Ám egy aprócska csoda folytán talán felkap egy erősebb fuvallat és elrepít egy messzi, mesebeli világba... egy olyan helyre, ahol talán valóra válik egy kívánságod.

"Élj a jelenben, emlékezz a múltra, és ne félj a jövőtől, mert nem létezik, és soha nem is fog. Mert mindig csak jelen van."

Na végre, már csak egy vizsgám maradt, már látom a végét ennek az őrült tanulásnak - legalábbis a következő vizsgaidőszakig. :)

Mondjuk elég érdekes volt tegnap...a tanár-szerelmemhez mentem vizsgázni (róla azt kell tudni, hogy elég jóképű Phd hallgató és tanársegéd és olyan 27-28 körül lehet  - az önéletrajzából kiindulva). A jó hír, hogy nincs gyűrű a kezén és már nem tanít (háhááá), ő az én kis plátói szerelmem. :)
na jó, nem kell ezt ám olyan komolyan venni, csak hát elég vicces volt tegnap, amikor felhúzta a szemöldökét vizsga közben meg néha-néha elmosolyodott.... meggyőződésem, hogy csak azért kaptam hármast, mert szoknyában voltam, de a lényeg,hogy megvan az a halovány közepes. :)

Ez a hét igazából elég hamar eltelt, tekintve, hogy alig volt szabadidőm, amit a tanuláson kívül másra tudtam volna fordítani. Előző hétvégén nem voltam itthon, ezért elmentem mamiékhoz egy kicsit szocializálódni meg feltankolni élelmiszer-tartalékból, aztán kezdődhetett a hét. Sajnos mivel elég sokáig vagyok minden nap suliban, nem igazán volt időm semmire körülbelül, tekintve, hogy nem csak egy csütörtöki vizsgám volt, hanem egy prezentációm is aznap plusz még egy csomó házi a többi órára....egyszóval a tanárok gondoskodtak róla, hogy ne unatkozzak. :)

Természetesen azért odafigyeltem, a napi "légy sokat levegőn" szükségleteimre, nem is volt túl nehéz, mivel minden nap utaznom kell a zsolnayba meg sétálgatnom pár helyre. Sőt napjában legalább egyszer megmászom a koliig vezető hegyet meg azt a fránya lépcsőt, úgyhogy panaszra nincs is okom. Mindenesetre azonban már várom, hogy vége legyen ennek a zombi üzemmódnak és csak úgy szimplán is el tudjak menni sétálni, főleg most, hogy itt a jó idő (szigorúan csak sötétedés előtt).
Illetőleg beszéltük pár fotómániás ismerősömmel, hogy megint elmegyünk Orfűre vagy valami szép kis helyre kattintgatni meg élvezni a napsütést és a tavaszt. Nincs mit tenni, tavaszi gyerek vagyok, imádom ezt az évszakot.
Anya pedig kiadta a parancsot, hogy szedjek majd neki medvehagymát (-.-'), úgyhogy majd egy túra is beiktatásra kerül valamikor a jövőben. :)

u.i.: kocsikázni akaroooooooooook!

"Mind azt hisszük, nagyok leszünk, és kicsit csalódunk, ha reményeink nem valósulnak meg. De néha a reményeink alaptalanok. Néha amire számítunk, könnyen elhalványul amellett, ami váratlanul ér. Miért ragaszkodunk a reményeinkhez? Mert amire számítunk, az tartja bennünk a lelket. A reményeink tartanak talpon. Amire számítunk, az csak a kezdet. Amire nem számítunk, attól változik meg az életünk."

Azt a mindenit!

Szerintem a blogom történetében még nem is volt ilyen hosszú időintervallum, amikor nem jelentkeztem (leszámítva a macaron-os fotót - egyébként tudja valaki, hol lehet ilyen csodasütit venni? már úgy megkóstolnám).

Túl sok érdemleges amúgy nem történt, amiről érdemes beszámolni. :)
Amióta itt vagyok Pécsett megint, szinte alig látok ki a sok tennivalóból. Reggel felkelek, nap közben tanulok, meg néha-néha eszem valamit, este megint csak tanulok meg jegyzetelek, aztán éjfél körül ágyba kerülök, másnap megint 8 órától suli, így abszolút nem tudom kipihenni magam. Még csak egy hét telt el, de már most tudom, hogy csütörtökönként totál hulla leszek, mire hazaérek majd. Talán arra lesz időm, hogy megfürödjek, mielőtt bedőlök az ágyba. :D

Remélem azért,hogy most csak a vizsgák miatt van ez a nagy felhajtás, mert ha ez lesz egész évben, akkor nyárra totál megőrülök.
Szinte semmi olyat nem tudok csinálni, ami nem a tanulással kapcsolatos...ó és akkor arról még nem is panaszkodom, hogy hozzá sem tudtam még nyúlni az Eragon utolsó részéhez. :)
Esténként egyszer-egyszer honfoglalózom egyet, de számomra az is tele van tanulással...olyan hülye kérdéseket tudnak feltenni, hogy csoda, ha egyáltalán 10 másodperc alatt megértem, hogy mi is a kérdés és valamit sikerül tippelnem is mellé. :D Néha nem vagyok elég gyors -főleg ma, hogy lazításképp ittam egy Somersbyt- és ilyenkor biztos tök idiótának néznek, amikor mondjuk az a kérdés, hogy Mikor halt meg A.A.Milne, én pedig csak egy 194-est írok. :D Na de mindegy...jókat szoktam röhögni az idétlen kérdéseken, a még idétlenebb válaszlehetőségeken és a legidétlenebb helytelen válaszokon. :)

Egyébként már egy csomószor eszembe jutott a hét közben, hogy kéne blogolnom, de amint leültem az íróasztalhoz, mindig eszembe jutott, hogy miket kell megcsinálnom másnapra és totál kiment a fejemből. Most aztán nem tudok arra panaszkodni, hogy unatkozom, meg nincs mivel tölteni az időmet. :)

U.i.: Idézetet is olyan rég szúrtam már be, kész szégyen - holott a kezdetekben megfogadtam, hogy minden bejegyzés végére... aztán tessék. Szomorú, hogy milyen kis áruló vagyok!

U.u.i.:

"A kevés tudás veszélyes. A sok is." - Albert Einstein (éppen aktuális...vicces lehet, ahogy most ezen vihogok)