Tegnap hazafelé a buszon velem szemben ült egy fiú. Nem az évszakhoz volt öltözve, ugyanis rövidnadrág, póló, pulcsi és nyári kalap volt rajta,  ezért rögtön szemet szúrt. Zenét hallgatott, olykor behunyta a szemét, hátradöntötte a fejét és olyannyira átjárta a zene, hogy minden egyes dal szövegét kívülről tudta.
Hirtelen baromi furcsa érzésem támadt, tudtam, hogy valakire nagyon hasonlít, de az istenért sem jöttem rá, ki lehet az. Végigpörgettem az agyamban az ismerőseim listáját, mígnem megtaláltam, ki is az a valaki. Egy fiú, akit beszippantott a főváros és már nem is beszélünk. Elment.

Ugyanakkor biztos voltam benne, ha leülne a zenét hallgató fiú mellé, bárki azt mondaná róluk, hogy testvérek. Alig hittem a szememnek, amikor a rajzfilmekhez hasonlatosan felvillant a fejem fölött a villanykörte. Elég sokáig figyeltem a fiút ahhoz, hogy észrevegye ezt, de gyorsan elkaptam a tekintetem. Sok-sok emlék.

Aztán elkezdtem érezni... Elöntött egy csomó különleges és furcsa emóció, valami egyveleg, amibe minden olyan érzület össze van gyúrva, amit a srác iránt éreztem, aki elhagyott. Szeretet, barátság, büszkeség, hiány, csalódottság, szomorúság. Mégsem tudtam abbahagyni a mosolygást. Ezt a fiú is észrevette és reménykedtem benne, hogy nem néz bolondnak.

Aztán rájöttem, hogy ő egy teljesen más ember, másmilyen hobbival, rengeteg, számomra ismeretlen tulajdonsággal és azon kaptam magam, hogy meg akarom ismerni.

"Boka okos fiú volt, de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi, s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk."