Eltelt egy újabb nap...tanultam és befejeztem a Tuti Gimi 8. évadát, és habár nem csináltam semmi olyat, amely megváltoztathatná valaki életét, még úgy érzem, hogy ma fontos dolgok jutottak eszembe, amiken azért el kellett gondolkoznom.
Valaki egyszer ezt írta: "Somebody told me that this is the place where everything's better and everything's safe." Igaza volt...mindenki életében van egy meghatározó hely, ahol jól érzi magát, ahol biztonságos. Noha ez a hely mindannyiunknak mást jelent és máshol található. Valaki egy családi házat képzel el, ahol felnőtt, megint másnak csak egy kis szoba jut eszébe, és ugyan a szoba tényleg csak zsebkendőnyi, az összes emléket magában rejti. Azokat a dolgokat, amelyek nélkül ma nem lennénk ott, ahol, a fényképek és poszterek pedig arról árulkodnak, mennyi különféle pillanatra kell emlékeznünk. Bizony, egyetlen apró részletet sem szabad elfelejtenünk, ki tudja, később majd lehet arról kell mesélnünk az unokáinknak, hogy abban a pici szobában jöttünk rá valami fontosra: látjuk, ahogy Ő felemel egy fekete-fehér képet és a hirtelen mosolyra húzódó száj árulkodik valamiről...és ez a mosoly, mindent megváltoztathat.
Mint hogy kollégista vagyok, elég nehéz is eldönteni, melyik helyet nevezzem otthonomnak. A kérdés persze elég hamar eldől, hiszen 19 évnyi emlék, barátság, szeretet és gyűlölet lapul azon a kis helyen, ahol felnőttem. Mégis ahogy itt ülök egy szinte teljesen idegen helyen, néha elfog a magány. Hihetetlen, hogy fél év telt el azóta, amióta beléptem az egyetem nagy kapuján, kerestem a megfelelő termet és nem tudtam kihez forduljak segítségért. Annyi új ember, új barátságok, élmények. Nincs majdnem két évtizednyi emlékem ezen a fura, ugyanakkor szinte lélegzetelállító helyen, sokszor mégis azt érzem, hogy nem akarok hazamenni. Önző vagyok, mikor egyáltalán fel merem tenni magamnak a kérdést, hogy maradhatok-e itt örökre. Ilyenkor úgy érzem magam, mint aki hátat fordít valakinek vagy valaminek. Elvégre az az otthonom, de tudom, hogy sosem lesz már olyan, mint régen. Ezt persze nem az ott lakó emberekre értem, őket sosem fogom elfelejteni és annyiszor látogatom majd meg őket, amennyiszer csak tudom. De mi van, ha elterveztem, hogy nem fogok már visszaköltözni?! Ilyenkor kérdezem meg magamtól, hogy nekem hol van az a fontos és biztonságos hely az életemben, ahol minden jobb? De ez nem ilyen egyszerű. Mindeddig azt gondoltam, hogy ezt a mesebeli területet otthon keressem. Ám amikor kisétálok a tetőteraszra és körbetekintek az alattam elterülő, gyönyörűen kivilágított városra, teljesen elbizonytalanodom. Jajj, srácok, ezt nektek is látnotok kell! Azonban nem tudom nekik megmutatni...legalábbis eddig még nem tudtam. Van, hogy csak sétálok és megtekintek egy magányosan árválkodó padot a szökőkút mellett, ami egyszerűen csak csábít, mintha hívogatna, hogy üljek le rá. Ilyenkor előveszek egy könyvet és csak olvasok, amíg ki nem zökkent a ritmusomból egy arra szaladó kiskutyus vagy a vízzel fröcskölődő gyerekek nevetése. Ezek olyan percek, amikor nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjam el. Hiszen annyira jó érzés az ilyen, a tudat, hogy én megcsináltam és most itt vagyok, és ezt senki sem veheti el tőlem mindaddig, amíg elég erősen küzdök! :)))
Mivel fogok, megvannak a fő céljaim, melyeket ha törik, ha szakad, véghezviszek. Hiszen nem erről szól az élet? Hogy megtaláljuk azokat a dolgokat, melyek örömet szereznek nekünk és harcoljunk értük, amíg csak lehet? :)

"Amit mi megszokottnak tartunk, az valójában egy újabb lehetőséget, egy újabb kalandot hordoz. És mégsem vesszük észre, hogy minden áldott nap más, mint a többi. A mai napon valahol kincs vár rád. Meglehet, hogy egy röpkén átsuhanó mosoly az. (...) Az élet apró és gigászi csodafüzér. Nincs benne semmi unalmas, mert állandóan változik minden."