Olyan magányosnak érzem magam... :(  Pedig semmi okom nincs rá, mindig is úgy akartam élni, ahogy most teszem, de annyi dolog megnehezíti ezt az egészet. :(

Úgy érzem, összeomlik a körülöttem lévő világ, amit éveken át, tehát elég hosszú időszakon keresztül építgettem, szépen precízen. Az ember ilyenkor próbálja menteni a menthetőt, de ez nem mindig sikerül. Ha kockáztatunk, számolni kell azzal is, hogy nem sikerül elérnünk azt a valamit, amit el szeretnénk.
Hogy ne a saját példátokból tanuljatok, elmesélem naivitásom tetőpontját: Ugyebár most volt a második forgalmi vizsgám (amin megint megvágtak)...abszolút nem erre készültem. Nem gondoltam volna, hogy ennyi vezetés után pont egy olyan feladat fog kifogni rajtam, amit merőleges parkolásnak hívnak balra hátra. Köztudott, hogy a nők parkolási képessége jóval a fiúké alatt van, ezért cserébe mi körültekintést és koncentrációt kaptunk. Ilyen esetekben azonban, mint a mai, inkább kérnék a fiúk parkolási teljesítményéből repetát.
Szóval ami a naivitást jelenti, úgy álltam ehhez a vizsgához, hogy áh, a Sors már annyiszor megszívatott, hiszen lássuk be, szeptember óta csinálom már ezt az egész procedúrát... annyit szenvedtem már, most talán kegyes lesz hozzám Őfelsége. Ilyenkor jön az, hogy a nagybetűs ÉLET csavar egyet a dolgok menetén. De nem ám csak pár fokot, éppen akkorát, ami elég ahhoz, hogy elveszítsük a fejünket. Tehát most itt vagyok én, kettesben a magánnyal és arra várok, hogy a zene begyógyítsa sebeimet.

Néha azonban nincs akkora probléma, amin egy távolról érkező gitárhang ne segítene, ha csak egy kicsit is. Fél órát vártam a buszra este, ilyenkor van az, hogy önkéntelenül is össze vagy zárva azon gondolataiddal, amelyek elkerülése érdekében minden erődet beveted, megfeszített akaratod fényes páncélján azonban mégis képes áttörni a szörnyeteg. De amint elkezdte marcangolni a boldog gondolataimat, egy távoli dallam megtörte a sötétséget és kellemes borzongást előidézve, győzedelmesen utasította rendre a bestiát.

Ilyenkor azt érzem, hogy még van Remény, noha most még csak itt durmol a közeli szobában...legalább nincs házon kívül. :)

"A tragédiák hozzátartoznak az élethez. Tragédia? És akkor mi van? Hagyjuk abba? Dobjuk be a törölközőt? Hát nem! Ha úgy érzed, hogy kész, a szíved megszakad, akkor is harcolnod kell, de állatira, hogy érezd, életben vagy. Szenvedsz, fáj, hát ilyen az élet. Összezavarodtál és félsz? Helyes. Legalább valami mindig eszedbe juttatja, hogy valahol a jövőben vár rád valami jó, amiért érdemes harcolni."