Azt hiszem, lassan visszatérek régi önmagamhoz. Eddig is itt voltam, de az utóbbi napokban mintha csak kívülről figyeltem volna magam. A problémák talán így vagy úgy, de megoldani látszódnak, én pedig az élet apró örömei segítségével visszataláltam a helyemre. Mondhatni....:)

Nem is bizonyítja ezt más, mint egy kis történet ma reggelről:
El kellett mennem a háziorvosomhoz néhány papírért, de a doktornőnek el kellett rohannia, valahová kihívták és neki a munkáját kell ugyebár végeznie. Közel egy órát ücsörögtem a rendelő előtti várótérben (jó mondjuk tettem egy öt perces sétát, de aztán hamar rájöttem, hogy odakint elég hűvös van az orkánként fújó szélben, így hát visszamentem és leültem a helyemre), ilyenkor pedig az ember fülhallgató vagy papír és toll híján csak a körülötte megforduló embereket tudja méricskélni. Velem szemben ült egy idősödő bácsi, ha láttátok a Fel! című mesét, akkor ti is biztosan egyetértenétek velem. A rajzfilmbeli figura kiköpött mása ült velem szemben, körülbelül 2 méterre tőlem. Eleinte mogorvának tűnt, de ahogy telt múlt az idő, látni véltem arcán a barátságos barázdákat, tekintete a szemüvegen keresztül nem fagyos, inkább melegséggel eltöltő volt. Önkéntelenül is mosolyra gördült a szám, így hát azt kellett színlelnem, hogy valamit keresek a táskámban, nem akartam udvariatlan lenni vele, nehogy azt higgye, hogy őt nevetem éppen ki; maga az érzés, hogy mik nem jutnak eszembe, tette kicsit derültebbé a kedvemet. :)
A különbség az volt csupán, hogy nem láttam sehol a beszélő kutyát, az elszánt eszkimóarcú kiscserkészt és a léggömbökkel repülő apró házat. Ki tudja, talán legközelebb! :)))))

"Mikor a lelkem megtelik fájdalommal, akkor is mosolygok, mert így ezt a mosolyt látom visszatükröződni a körülöttem levő emberek arcán, s hamarosan már a lelkem is jobb kedvre derül."