Szépen lassan telik az idő, már másfél hónapja itt vagyok... sosem voltam még ennyi időre távol az otthonomtól, de azt hiszem, minden nappal egyre "bölcsebb" leszek. Úgy olvasom a magyarországi híreket, mintha én egy másik buborékban ücsörögnék és biztonságban tudhatnám magam, hiszen engem nem érintenek az intézkedések, ám belül mégis tudom, hogy egyszer haza kell majd mennem, ki kell durrantanom a boldogság/biztonság buborékját, hogy újra szembenézzek a szörnyecskékkel, melyeket legszívesebben lepuffantanék képzeletbeli pisztolyommal. Ezek olyan dolgok, melyektől örül az ember, ha megszabadul, és nem gondolná, hogy újra le kell gyűrnie őket. Pedig de.
És, hogy mi a legrosszabb? Az, hogy minden különböző nemzetiségű próbálja elmagyarázni, hogy otthon náluk mi a probléma, miért máshol tanulnak, de közben vajon felfogjuk egyáltalán, hogy más országokban milyen szörnyekkel harcolnak az emberek? Pénzhiány, embertelenség, munkanélküliség, rosszul funkcionáló kormány?! Mintha ezek az ellenségek közösek lennének, hiszen a legtöbb államban megtalálhatóak.
És hogy mi lesz velem? Ha tehetném mindenkit magammal hoznék ide, gondolkodás nélkül letelepednék, bár sokan nem mernek ekkora áldozatot hozni. De ÉN elhatároztam valamit... nem szeretném, hogy beszippantson a világ, ki akarok törni. Nem ez mindenki vágya?
Lássuk, mit is kell tennem érte: ha kell, dolgozok egy évet valahol, hogy megteremtsem az anyagi feltételeket, de a fenébe is, hogy én nem fogok semmiféle tanulmányi szerződést aláírni, az hét szentség.
És csodálkoznak az emberek, hogy a problémás országokból menekülnek a diákok meg a felnőttek? Hogy megduplázódott a Németországba bevándorlók száma?!
Én is jövök! :))