Üdvözlet mindenkinek a közeli és távoli éterben! :)
Most már itthonról jelentkezem…olyan hamar eltelt ez a félév, hogy el sem hiszem. Jó végre itthon, most kezdődik megint valami, ami már nem ugyanolyan, mint az előző szemeszterekben. Ez a kis távollét nagyon jól jött, mindenkinek meg kéne tapasztalnia, hogy milyen is, ha „egyedül” vagy valahol, ahol gondoskodnod kell magadról és közben asszimilálódni sem árt az adott kultúrába, főleg, ha nagyon jó az.
Mintha a sors is így akarta volna, reggel nekiállt havazni, ami totális ellentétben volt a tegnapi napsütéses, tavaszi idővel. Mintha az időjárás is el akart volna búcsúzni tőlünk.
Olyan sok minden fog hiányozni, hogy szinte fel sem tudom sorolni. Elsősorban a közlekedés, a türkizszínű metró, villamos és busz, ami az esetek többségében haza visz, és nem késik, nem marad ki; roppant könnyű velük a közlekedés, minden öt-tíz percben rendelkezésre állnak. Egyébként nagyon fura ám ez. Én, a pontos, aki igyekszik mindig mindenhová időben odaérni, akitől szokatlan a késés, itt minden találkozóról elkéstem szinte, mégpedig a hozzáállás miatt: áh, teljesen fölösleges megnéznem a menetrendet, mert amint kimegyek a megállóba, úgyis jön valami… Ja, aztán egyszer tényleg jön is egy perc múlva a metró, máskor meg 7 percet kell várni rá és olyankor már tuti a késés. :D
A második, ami nagyon hiányozni fog, az a biztonságérzet. Szerencsére most talán Pécsen nem lesz olyan rossz a helyzet, mivel bevezetik az éjszakai buszjáratot, így nem kell sétálni (bár az ember ilyenkor inkább taxizni szokott, sosem fordult még meg a fejemben, hogy gyalog menjek haza egyedül valahonnan). Hogy is mernék ilyet? ÉN? Aki a kezében szorongatja a gázsprayt, ha olyan érzése van, hogy követik? Sosem tennék ilyet, mert akkor garantáltan nem mernék aludni éjszakánként. :D Már akkor is félek kicsit, ha felrakom a fejemre az éjszakai szemmaszkot. :D
Szóval odakint (illetve idekint, mert a reptéren írom most a bejegyzést és majd este tudom feltenni a blogomba) teljesen más ez a téma. Eleinte furcsa volt, pontosan amiatt féltem picit, mert egy teljesen idegen helyen vagyok, ahol kevés embert ismerek, de amint rájöttem, hogy mindig jön arrafelé valaki, amerre én, illetve, hogy itt éjszaka sem áll meg az élet, bátorságot adott. Éppen ezért olyan rossz hazamenni, mert otthon meg hajlamos vagyok félni, hogy elkapnak vagy megtámadnak – amit mellesleg sajnos az utóbbi idők sem cáfolnak meg, elég sok az ilyen eset manapság.
Aztán ott vannak az új barátaim. Ők nagyon-nagyon fognak hiányozni, már holnaptól. Egyébként bele is gondoltam, hogy fogok írni egy listát olyan szavakról, ami valamikor egy vicces helyzetben hangzott el és amint elolvasom később, talán évek múltán is egy bizonyos ember vagy hely fog eszembe jutni róluk. (Wiktionary, Edition, Kosmetikveränderungen, Milchpulver, lápáte, stb…) Most is mosolygok, ahogy ezeket írom. :)
Pont ez lenne a lényege később is. :)))
És most villant az eszembe egy tök klafa ötlet: fogok előhívatni frankfurti képeket és a szobaajtómra (ahonnan anya leszedte a tök király Christina Aguilerás poszteremet) fogok csinálni a képekből valami formát, hogy amikor hétvégente hazamegyek, mindig mosolyogva lépjek be a szobámba. Mekkora zseni vagyok, el sem hiszem!
Tudom, furcsa lehet olvasni, ahogy ömlengek, de bízom benne, hogy akik fél éven keresztül olvastak, tényleg megértik vagy van valami fogalmuk róla, hogy miért tetszett ennyire és hogy ez eddigi életem legjobb szakasza volt. Mondjuk nagyon morbid ez a dolog: mindenki elvárásokkal érkezik a vendéglátó országba és intézménybe, aztán mire teljesen hozzászokik és mindenkivel kialakít valamilyen kapcsolatot, ez az egész véget ér, mielőtt igazán elkezdődhetne. Olyan öröm ez most, amiben a szomorúság árnyalatai is felfedezhetőek. Keserédes élmény.
Ilyenkor úgy megnézném magam kívülről. Vagyis nem is csak ilyenkor, csak olykor eszembe jut, milyen lehetek. Milyen érzések tükröződhetnek az arcomon, hogyan sétálhatok (csámpásan, abszolút nem egyenesen vagy normálisan, felemelgetett lábakkal), milyen módon eszem (gusztustalanul, csipegetve, kedvetlenül vagy inkább mohón), ésatöbbi. Például a reptéri jelenet biztos előkelő helyen szerepelne egy amolyan „Horváth Eszter bakik”- DVD-n. A nagy bőröndöm ugyanis 29 kiló, és az istenért sem sikerült feltennem a mérlegre a becsekkolásnál. Anita már ott kuncogott mögöttem, biztos vicces látványt nyújthattam, ahogy csak harmadszorra sikerült felemelnem. Gyúrnom kéne. :D
Az utolsó pár sort már a saját szobámból írom, kicsit még gyűjtöm az erőt ahhoz, hogy nekiálljak kipakolni a bőröndöket (aztán pénteken meg megint pakolhatok mindent össze, mert költözöm Pécsre). :)
Majd jelentkezem!
