Így múlik el egy barátság... egy szempillantás alatt. Letaglóz, még akkor is, ha nem a legjobb barátodról van szó, csak egy ismerős idegenről, akivel valaha nagyon jól megértettétek egymást. Mégis jelent valamit ez a szomorúság, ez a csalódottság, ami itt van, belül.
Olyan ez, mint amikor felhívsz valakit és azt mondja: "Ne keress többé!" Eleinte fel sem fogod a szavak jelentését és felhúzod magad, milyen pofátlan az illető. Később aztán rájössz, hogy még akkor is fáj az elutasítás, hogyha nem is álltatok annyira közel egymáshoz.
Vannak pillanatok az életben, amikor egy kapcsolat hullámhegyének tetején pihensz és úgy érzed, ha már eljutottatok idáig, nem lehet már soha rosszabb. Aztán bekövetkezik az, amire nem számítasz. Éjt nappallá téve agyalsz azon, hogy mi is történhetett, melyik volt az a pillanat, amikor minden elromlott. Erre a kérdésre azonban elég nehéz megtalálni a választ. Ahhoz, hogy tanuljunk az esetből, vissza kell pörgetnünk az idő kerekét és kívülről szemlélni azt a két embert, akik éjszaka csillagokat néztek együtt, röhögve sétáltak egymás mellett vagy csak ültek a fűben és fontos dolgokról beszélgettek. Ilyenkor olyannyira közel engedsz magadhoz valakit, hogy szinte fizikai fájdalommal jár, ha ritkulnak a beszélgetések és a másik nem keres. Visszautasít és lemond találkozókat, halogat mindent és nem beszél már szinte semmit arról, mi is van vele. Nem is beszélve arról, mi történik velünk, kettőnkkel. Megosztottam veled életem sok-sok boldog percét, mindig izgatottan vártam a napot, amikor találkoztunk. És mindezt azért, hogy most elhagyj...

Mi lett velünk? Te tudod a választ?

"A korunknak megfelelően kell cselekednünk. És tudjátok, miért mondják ezt nekünk? Mert azok, akik ezt mondják, félnek a fiatalság okozta vadságtól. És a mi varázsunk miatt szégyellik magukat és szomorúak, mert ők bizonyos dolgokat hagytak elsorvadni magukban."