Mindig is becsültem azokat a fiúkat és lányokat, akik már 14 évesen tudták, mik szeretnének lenni felnőttkorukban (orvos, jogász,szinkrontolmács, satöbbi). Ennek megfelelően választottak fakultációt, egyetemet, szakirányt és végigküzdötték magukat a hosszú tanulással töltött éveken, majd pedig a hőn áhított pozícióban kezdenek el dolgozni, amint lezárulnak a diákévek.

Én sosem tartoztam ebbe a halmazba. Nem arról van szó, hogy ne lennék kitartó, mert ha ez lenne a helyzet, már rég nem tanulnék, csak egyszerűen nem érzek semmi iránt olyan kiemelkedően nagy szenvedélyt. Azt viszont határozottan tudom, milyen munkakörökben nem dolgoznék, semmi pénzért sem.
Éppen ezért általában azt választottam a lehetőségeim közül, amiről úgy gondoltam, az menne nekem vagy van hozzá affinitásom. Természetesen nem könnyű megtalálni a helyes vágányt. Az sem segít, hogyha az embert folyton azzal traktálják, hogy "Nem akarsz esetleg inkább mással foglalkozni"? Nem mondom, hogy minden akadályt hibátlanul vettem az eddigiek során, de nem hinném, hogy rosszul döntöttem valaha is.

Olykor megfagy egy pillanatra az idő és tükröt tart elém, így arra kényszerülök, kicsit nézzek körbe, majd vegyem tudomásul, én hol tartok. Sokszor szívfacsaróan elkeserítőnek találom a helyzetet. 22 éves vagyok, halvány lila gőzöm sincs róla, mihez fogok kezdeni később. Szívesen tanítanék, dolgoznék egy PR-ügynökségnél, írnék szabadúszóként egy újságba, vezetnék egy bájos kis kávézót-csokizót vagy egy dizájnos éttermet.

Lehetőségek hosszú sora. Rám váró döntések. Külföldi út. Újabb lehetőségek. Új irányok. Más szemszög.

Ilyenkor sokat segít, hogyha látom, hogy valaki még 25 évesen is ott tart, ahol én most. Sokat beszélgetek másokkal ebből a generációból és nem ér túl nagy meglepetés. Van, akihez képest nagyon jól csinálom a dolgokat, mert nem ücsörgök otthon és csak úgy pörögnek körülöttem az események. Nyilván ott vannak mások is, akik viszont sokkal királyabbak nálam. Átlagos helyzetben vagyok. Előttem az élet. 

Akár a németet, akár a médiát nézem, vagy ha magát a pedagógusi szakmát, tudom, hogy abszolút vannak választási lehetőségeim, ezért megnyugszom. Ilyenkor mindig azt mondom magamnak, hogy előttem az élet.
Nagyon fura, de nem örököltem anya előretervezési készségeit, de nem is bánom igazából. Egy-egy lépcsőfokot tervezek magam elé, nem pedig az egy kilométeres utat. Baby steps. Nyugalom.

Igazándiból még hálás is vagyok érte, hogy nincs előre elrendelve, mit kell csinálnom 5 év múlva. Félni nem félek, nem erről van szó. Néha kicsit aggaszt egy-két kérdés, de ez az állapot mindig hamar szertefoszlik. Azt hiszem, olyan tanulmányokat folytatok, amivel külön-külön is, de akár együtt is tudok kezdeni majd valamit. Vagy nekifoghatok valami teljesen másnak is. Csak várnom kell, amíg megjön az ihlet. :)

Nem vagyok boldogtalan vagy elégedetlen. Tisztában vagyok mindazzal, ami nekem nem privilégiumom, de tudom, hogy így vagy úgy, de egyszer csak megtalálom majd a helyem, a tökéletest. Mindenkivel így van, nem?! :)

"Azt akarom, hogy az arcomba essen az eső, s hogy rámosolyoghassak minden férfira, aki tetszik, és el akarom fogadni az összes kávét, amire meghívnak. Meg kell csókolnom anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében - hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzéseimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani."

 Szeretem a csendes hóesést, az olyan romantikus. Ilyenkor mindig arra gondolok, milyen jó is lenne, ha valaki megfogná kesztyűbe bújtatott kezem és csak sétálnánk a kavargó hópelyhek között, míg teljesen ki nem pirul az arcunk a hidegtől. Nem tehetek mást, csak bízom abban, hogy egyszer majd ez a pillanat is eljön, mert eddig még nem volt nagy szerencsém. Nem tétlenül, de várni kell, mert sosem lehet tudni, mikor kocogtatja meg a vállad a várva várt "idegen".