Jajj, el sem tudom mondani milyen jó érzés volt ma is utazni és Pécsen járni...már úgy visszahúz a szívem. :)
Tudom, elég önző dolog ez tőlem, hogy megfosztom a többieket a jelenlétemtől (bár lehet,hogy páran nem is annyira bánják ezt), ugyanakkor még mindig eláll egy kicsit a lélegzetem, amikor elhaladok a "Pécs" tábla mellett. Olyan morbid, hogy csupán 3 óra alatt megtettük oda-vissza az utat, viszont ha ott vagyok és elfog a honvágy (az most lényegtelen, hogy mi váltja ki), úgy érzem, mintha szinte egy másik országban lennék, távol mindenkitől. Holott tudom, hogy ha nagy baj lenne, csak 3 órányi buszút választana el attól, hogy itthon teremjek, de azért mégis. Néha még mindig eltűnődöm, hogy úristen, fél év úgy eltelt, mintha csettintettem volna...tény, hogy ez a pár hónap már azért jó sok idő, de még mindig nem tudtam teljesen beilleszkedni abba a környezetbe. Jó, ezt most nem a barátokra értem, rengeteg olyan ember van, akivel jól érzem magam...ez mondjuk nem jelenti azt,hogy mindent meg tudok beszélni velük. Ha ilyen van, akkor mindig haza akarok jönni a legjobb barátaimhoz. Szám szerint egy lányhoz és egy fiúhoz, és csak ezután jöhetnek a többiek a sorban. Szóval nem, nem a barátokra értem ezt, hanem az egész környezetre. Úgy érzem, sosem fogom megszokni. Ha majd ott élek egy kis lakásban (ami modern és nappal folyton szól a zene) vagy kutyát sétáltatok a szökőkútnál, akkor is lesznek még olyan dolgok, amiken ledöbbenek. Nem feltétlenül rossz értelemben, sokszor van, hogy csak rácsodálkozok dolgokra. Nézem a körülöttem lévő arcokat és vagy felfedezek egy ismerősnek tűnő embert, aki aztán emlékeztet valakire és elöntenek a gondolatok, vagy csak ránézek a padokon ülő és cseverésző barátokra, rózsaszín felhőben ülő szerelmespárokra és csak úgy rájövök valamire. És képes vagyok ott állni, elfeledve, hogy telik az idő és én mégsem mozdulok. Aztán valahogy elmúlik a pillanat és a gondolatok csak úgy tovasuhannak.
Vannak ilyen furcsa dolgaim, de nem szégyellem őket...szeretem, amikor valamiről eszembe jut valami. Mindig kíváncsi vagyok és izgatott, hogy vajon milyen kapcsolat van a kiváltó és a rádöbbenés között és néha magam is elmosolyodom és eszembe ötlik: csak én lehetek ilyen "beteg", hogy ilyesmik jutnak eszembe egy szóról. :D
Persze néha nagyon nehéz az ilyesmi... van hogy ott ülök valaki mellett pár centire és annyira mondanék neki valamit, de aztán mégsem teszem, azt gondolom, hogy biztosan tudja már azt, amit mondani szeretnék neki. Néha simán kicsúszna a számon egy szeretlek vagy egy hiányoztál... Ilyenkor elgondolkozom rajta, hogy mi lenne, ha valóban hangosan mondanék ki néhány szót. Vajon kicsit arrébbcsúszna a padon az illető vagy ő is viszonozná azt a pár kedves szót. Nem lehet tudni. Majd kipróbálom. :)

"Döntsd el, hogy mi a fontosabb: a büszkeséged és semmit nem kapni, vagy kockáztatni és talán mindent megnyerni."