Most, hogy lezajlott a ballagási mizéria és következnek az érettségik (melyekre mindenki tök fölöslegesen van ráparázva), eszembe jut, hogy egy éve mi is ezen mentünk keresztül...azóta pedig már mennyi idő eltelt.
Sikerült beilleszkedni egy teljesen idegen környezetbe, belekóstoltunk és kezdjük megszokni a nagybetűs ÉLET velejáróit és próbáljuk teljesíteni az egyetemek által elénk állított feladatokat (bár az ETR kezelése még okoz némi problémát). :D

Ráadásul még gyorsabban repül az idő, ha csak arra az egy szóra összpontosítok: Frankfurt.
Most, hogy megkezdtem a beiratkozást és kitöltöttem a kollégiumi szobaigénylés cseppet sem egyszerű bürokratikus íveit, végre elhiszem, hogy ez valóban meg fog történni. Annyira nehéz belegondolni, hogy még több, mint negyed év hátravan addig és valóban olyan fura, hogy már ennyivel hamarabb el kell rendezni mindent - mert higgyétek el, tényleg sok a macera vele. Valamilyen formában minden nap eszembe jut, miként fogom itt hagyni mindazt, ami az eltelt 20 évemre emlékeztet. Néha elalvás előtt, félálomban ötlik a szemem elé egy képkocka, amint a repülőgépen ülök és emlékül lefotózom a kilátást, máskor pedig a suliban vagyok és elkalandozok: lejátszódik előttem a búcsúzás jelenete - a családtól és a szívemhez közel álló emberektől. Ilyenkor mindig libabőrös leszek és el kell hessegetnem a gondolataimat, hiszen olyan messze van az még.
Mégis annyira várom már, minden nap, amikor felnézek az égre, legszívesebben azt kívánnám, hogy már csak egy hét legyen hátra addig.
Mondjuk úgyis rettentő gyorsan el fog repülni a maradék idő, biztos vagyok benne. :))

Most viszont sajnos még a jelenre kell koncentrálni és tanulnitanulnitanulni...átkozott vizsgák! :D

"Van egy személyes történeted, amit be kell teljesítened, és kész. Nem számít, hogy a többiek támogatnak, bírálnak, átnéznek rajtad vagy elviselnek: azért csinálod, amit csinálsz, mert ez a sorsod ezen a földön, ez minden örömöd forrása."