Tegnap, ahogy utaztam haza a buszon, egyre csak az járt a fejemben, mennyire is gyorsan telik az idő, szó szerint repül. Alig 1 éve még kis osztálykirándulásokon vettünk részt, melyre akkor még fárasztó túrázásként gondoltunk, ma viszont már annyira hiányzik. Olyan érdekes egyébként, mert végzősként már mindenki csak arra tud gondolni, hogy jajj de jó, végre egy kis függetlenség, egyetem/fősuli és minden szép meg szuper. Higgyétek el nekem, egy év telt el azóta, hogy kikerültem a gimi négy fala közül és rettentően hiányzik a közösség. Már a valóság puszta ereje is, hogy soha többet nem lesz olyan kiruccanásunk, ahol az osztálytársakkal megtöltünk egy egész buszt és hazafelé végig énekelünk...teljesen elszomorított.
Hirtelen eltűnt előlem a sok szép emlék fakó képe és megint csak magam ültem egy távolsági buszon, akinek fontosabb dolga is lenne, mint hogy zenét hallgasson, de semmi ereje hozzá. Annyira szomorú egyébként, hogy e felsőoktatásban már nincs olyan nagyobb csoport, akik mindenhová együtt mennek (jó, persze ez nem feltétlenül igaz), hiszen a legtöbb emberrel csak egy, maximum kettő közös órád van. Jó, természetesen vannak ilyen kis csapatok, akik összetartóak és együtt mennek szórakozni vagy csak sétálni egyet, de az nem ugyanaz.
Tavaly még nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar "kiraknak" minket a való életbe, ahol saját magadnak kell mindent megtalálnod, ugyanis nem árt felkészülni rá, hogy a fontos információkat egyik tanár sem rágja a szádba. Néhány dologról csak a tanszéken kifüggesztett papiroson olvashatsz, azt pedig, hogy egyáltalán tudsz róla, hogy el kell olvasni, mi áll rajta, talán csak az egyik szemfülesebb szaktársadnak köszönheted, mivel senki nem mondja, hogy menj oda és nézd meg. Ha pedig emiatt lemaradsz egy vizsgáról, akkor így jártál... 2500 Ft. :D
Ezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy igen, a nagybetűs ÉLET nem mindig szép és jó, sokszor körülvesz a valóság és rájössz, teljesen elvesznél, ha nem lenne melletted senki, aki tudja a helyes utat. Tény, hogy ez a legjobb módja a felelősségteljes életre való felkészülésnek, de eleinte még nem is gondolja az ember, hogy mennyi nehézséggel jár. Az első hetekben még azt sem tudod, mit hol kell keresned, aztán meg hirtelen annyi mindent kéne fejben tartani, hogy nem megy. Nehéz...itt már senki nem fogja a kezed és bizony rá kell jönni, hogy felnőttél. Röpke 4 év és máris dolgozni kell. Ha már egy év után ennyire hiányzik a gimi, akkor mi lesz később? :D

A legfőbb probléma az, hogy amikor ott vagyunk egy adott helyen, akkor nem mindig tudjuk értékelni azt...:"Jajjj, ne már. Már megint túrázni megyek?! Micsoda? 20 km? Te jó Isten..."
Aztán eltelik egy kis idő és szívesebben mennénk fel megcsodálni a Mecsek tetejéről a kilátást, mint hogy 10 oldalas beadandókat írjunk 1-2 nap alatt...persze nem magyarul.

Mindenesetre ezzel most nem azt akartam mondani, hogy nem élvezem eléggé az egyetemet, igazából nagyon szeretem, mert  ez a "függetlenség" tökéletesen illik a személyiségemhez (bár néha igazán lehetne közelebb Pécshez a lakhelyem). Tetszik a környezet, szeretek megismerni új embereket, csak néha, amikor ilyen gondolkodós hangulatomban talál az ember, akkor bizony eszembe jut minden régebbről és ajjj...sokszor annyira hiányzik. :))

"Mi az ember, ha nem emlékei összessége? Csupán egy történet vagyunk, amit megélünk. Egy mese, amelyet önmagunknak mondunk el."