Sajnos ez az egy hét annyira leszívta a maradék energiáimat, sőt még a tartalékokat is oly módon megcsapolta, hogy egy hétig szinte semmit nem írtam. Minden nap mentünk valamerre a német gyerekekkel, amit én is élveztem, mert jó volt utazgatni kicsit (még ha a magyarországi lehetőségek elég korlátoltak is), de rettentően elfáradtam. Az első két napban kórházba kellett mennem 2 gyerekkel, mely során ezen a területem a szókincsem jelentősen megnövekedett. Ettől eltekintve amúgy semmi komolyabb probléma nem adódott, mindent sikerült megoldani, és ezt nem csak magamnak köszönhetem. Tény, hogy tapasztalatokat akkor szerez az ember, ha új helyzetekkel ismerkedik...hát azt hiszem, ez tökéletesen megvolt most az utóbbi napokban. Olyan fordulatokat hozott ez a pár nap, ami egy egész évre elegendő kell hogy legyen. :D
És akkor még Frankfurt csak most következik. :)
Mindenesetre van már egy kis segítségem is, úgyhogy nem fogok elveszni. ;))

A negatívum viszont az, hogy úgy érzem, kicsit mintha meghülyültem volna, vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem dolgokra, csapongok és ami a legrosszabb, hogy nem tudom, miért. :D Jó, mondjuk ez nem nagy gáz szerencsére, plusz még eszemnél vagyok, de simán elhagynám a cuccaimat, ha nem lennének olyanok, akik visszarántanak a földre. Velem ilyesmik sosem szoktak előfordulni, a rendes, összeszedett lány kicsit megbolondult. Remélem, hogy csak azért, mert már a porcikáimban is Pécsre vágyom, úgyhogy talán a mediterrán város majd a legjobbat hozza ki belőlem! :) Úgy legyen! ♥

"Mi örök gyerekek, valamennyien, örök megbántottak és örök bizakodók. Maga így szokta mondani: "A csillagok azok a kis lámpások, amik felé haladnunk kell, ha boldogok akarunk lenni. Nézd meg csak jól, a te csillagod is ott fönt van." S én úgy véltem, az ezermillió csillag között látom is a magam kicsi csillagát, amelyet bizonyára Anyám meszelt fel az égre a hosszú nyelű, festékes fejű meszelőjével ugyanúgy, ahogyan a házak falára szokta felmeszelni a lila, kék, vörös, zöld és mindenféle díszeket. S azóta is úgy hiszem, a felé a csillag felé menetelek szakadatlanul. Roppant utakat tettem meg, roppant megpróbáltatások között, fáradhatatlanul és azzal a tudattal, hogy sohasem érkezhetem be a célba. Mert csodálatos valami - nemhogy közelednénk, de egyre inkább távolodunk a céltól. Mennél többet tanulunk, annál kétségbeejtőbb a tudatlanságunk, mennél többet dolgozunk, annál inkább elveszítjük értékünket. De nincs kibúvó: a csillag csakugyan ott ragyog a fejünk felett, s akinek sikerül hozzátámasztania a létráját, az fel is jut a közelébe."