Pontosan ma egy hónapja, hogy megérkeztem Németországba, Frankfurtba. Néha úgy érzem, rettentő lassan telik az idő (többnyire akkor, amikor honvágyam van vagy hiányzik mindenki - a programok meg a kinti társaság miatt ez egyre ritkábban fordul elő), olykor viszont az az érzésem, mintha már sokkal régebb óta lennék itt, hiszen annyi minden történt már, hihetetlen, hogy csak 4 hét volt eddig. Pedig de. És már csak 6 hét van hátra a karácsonyi hazautazásig...úgyhogy mondhatni sok idő telt már el. :)
Amihez viszont még fél év is kevés lesz: hozzászokni az itteni árakhoz. :D
Egyszerűen nem tudom hová tenni, hogy minden annyira drága...persze csak a csóró magyaroknak tűnik drágának, hiszen idekint egy tanuló pincérként simán megkeres 1500 eurót egy hónapban (!), míg én minden pénzemet elverem, mire eljön a végső hazautazás ideje, addig ők autóra meg lakásra gyűjtenek...hihetetlen.
Hozok egy példát szemléltetésképpen, ugyanis biztosan azt hiszitek, hogy hisztizek és nem értitek, nem tudjátok felfogni, miért:
Na most...vagyünk egy átlagos kávézót. Otthon-otthon például Manuel (avagy Faceclub Café), Pécsen legyen mondjuk a Paulus. Ezekben a lokálokban 300-400 forintért finom, igényes cappucino-t kap az ember, itt pedig a legolcsóbb diákbarát helyeken (Café Extrablatt - ami nagy kedvencünk és az egyetemisták paradicsoma az "olcsó" árak miatt) simán elkérnek 2-3 eurót egy nyamvadt, mezei kávéért. Jó, tény, hogy nagyon finom, meg van hozzá keksz vagy csokoládéval töltött rúd, na de akkor is...majdnem háromszor annyit fizetsz érte, mint otthon.
Nem mondom, hogy minden nap beülünk valahová, mert tényleg nem, de ha olykor-olykor adódik az alkalom, hogy az ember lánya megigyon valami finomságot...kész rablás! :D És akkor a főételekről nem is beszéltem. :)
Amúgy minden a legnagyobb rendben...olyannyira, hogy szinte csak aludni járok haza a koliba (ezért is nem tudok olyan sokat írni, mert alig van időm rá), de azért igyekszem életjelet adni magamról. :)
Holnaptól megint suli (ajjajjj...meg ne szakadjak abban a 4 órában :D), és jönnek a programok. ;)

Úgy tartja a mondás, rossz időkben mutatkozik meg, ki az igaz barát. Hát, bizony át lehetne értelmezni ezt a kis szólást. Kifejezetten nem rossz időket élek, sőt, na de azért rájöttem egyre s másra. Sokan mondták már régen is, hogy sokkal több időt fordítok néhány emberre, mint amennyit érdemelne. Ó, de hát én olyan naív és jószívű lány vagyok, hogy eleresztettem a fülem mellett az ilyen megjegyzéseket. Tudtam, hogy minden megváltozik azalatt az idő alatt, amíg kint vagyok, de hogy ennyire... Jólesik, amikor valaki rányomja a tetszik-gombot Facebookon a bejegyzéseimre vagy az újonnan feltöltött képeimre, na de az azért már mégiscsak fura, hogy pár ember, akivel egy-két hónapja még napi vagy legalább heti kapcsolatban voltam, egy szót sem írt nekem kereken egy hónapja. Már csak azért is érdekes ez (bár lehet, hogy csak nekem nagyok az igényeim vagy hasonlók), mert ha egy barátom elutazna több száz kilóméterrel odébb, talán egy "Helló, mi újság? Jól megy a sorod?", nem túl megerőltető, pár szavas kis mondókát csak írnék neki. Ilyenkor mindig rászólok saját magamra: Ugyan...a virtuális világban az időt más léptékkel mérik, majd csak jelentkeznek az elveszettnek hitt emberek! :)

Ettől függetlenül problémamentesen (kopp-kopp-kopp) éldegélek nap mint nap, várom azon szakaszait a hétnek, amikor már több méterről meglátom a mosolyogva integető új-barátokat, hogy szebbé tegyék a kint töltött időt. :)))