Tegnap Würzburg városát látogattuk meg, ugyanis egy nagyon régi jó barátommal sikerült megbeszélnünk, hogy összefutunk, ugyanis 2009-ben ismerkedtünk meg és azóta nem is találkoztunk. Ez természetesen nem a flegmaságomnak vagy az idő hiányának tudható be, hanem annak az apró tényezőnek, hogy a fiúcska Németországban él, ugyanis a móriczos cserekapcsolat révén utazott még anno Dunaújvárosba.
Kicsit körülményes volt megszervezni, hogy mikor és hol találkozzunk, és őszintén szólva baromi izgatott is voltam, hogy megismerjük-e egymás meg úgy általában, hogy feszengeni fogunk-e vagy elkezdünk beszélni mindenféléről és nyoma sem lesz az idegességnek.
A biztonság kedvéért információkat cseréltünk, hála rikító piros kabátkámnak, még az is rögtön megtalálna, aki azt sem tudja, hogyan nézek ki. :D
Minden szorongásom elszállt, amint a rutinos kérdések áradata beszélgetéssé formálódott közöttünk, sőt lehetséges, hogy a nyáron is tudunk találkozni: valószínűleg én is jövök ki augusztusban, illetve ő is jön a Balatonra az öccsével.
Miközben megmásztuk a várhoz vezető utat, illetve megtekintettük a fontos nevezetességeket (holott nagyon hideg volt és baromira fújt a szél), sok-sok érdekességről, vicces dologról meséltünk, amitől az az érzésem támadt, mintha nem is találkoztunk volna olyan régen. Bár elég régóta vagyok a német nyelv művelője, sőt felsőfokú tanulmányaimat is e kérdéskör köré csoportosítom, még mindig meglepődöm és zavarban vagyok, ha nem jut eszembe valami haláli egyszerű szó, nem is beszélve a névelők helytelen használatáról és a melléknévragozásról...ez természetesen elég ciki, de ugyan már....ne mondja nekem senki, hogy ez a legfontosabb. Sosem szerettem a nyelvtan alkalmazását folyó beszéd közben, sokkal jobban megnehezít a helyzetet, ha az ember görcsösen koncentrál a 100 különböző szabály alkalmazására.
Egy kellemes étteremben eltöltött idő és az utolsó pár perc séta után a búcsúzkodás következett. Kicsit szomorkás volt a hangulat, hogy ilyen gyorsan eltelt a délután, de azért jó érzés is természetesen, hogy végre valahára nem csak emaileken keresztül érintkeztünk. Határozottan jó kedvem lett és valamiért a régi emlékek jutottak sorra eszembe, miközben többéves fotók és csoportképek villanása szakította meg mindig az elmélkedésemet.
Ma este pedig az eső ellenére is, de megint elmentünk a Palmengartenbe, ahol a sötét, téli tájat színes fényekkel, alakzatokkal és különféle világítási technikákkal tették a szakemberek és művészek izgalmassá. A kis séta előtt azonban kötelező volt bedobni egy forró teát az Extrablattban, anélkül szerintem még hisztisebb lettem volna a lefagyott ujjaimmal és a beázott csizmámmal. :D
Jó volt ez a kis séta, igazán kellemesen lefárasztott és úgy aludnék 10-12 óra hosszan, de ez a fránya kurzusfelvétel keresztbe húzza a számításaimat. Bár a mai kétségbeesésem után a minimum az, hogy minden órát sikerül úgy felvennem, ahogy akarom, ugyanis ez a változtassuk-meg-az-órák-időpontjait stratégia nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Precízen összeállítottam vasárnap a következő féléves beosztást, erre most mindent újra kellett csinálnom, amiért a tanárok vicces kedvükben voltak. Hét szentség, hogyha egyszer olyan pozícióba kerülök, megreformálom a dolgok menetét, mert ez így nem fair. Értem én, hogy magasabb szinten vannak velem szemben, teljes mértékben elfogadom. De hogy még fel is paprikázzák a hangulatomat...ugyan, kérem - ez teljesen szükségtelen.
Hazafelé a metrón azon gondolkoztam egy kósza pillanat erejéig, hogy mennyire jól beilleszkedtem egy teljesen új környezetbe. Mindig igyekszem elhessegetni az ilyen jellegű elmélkedéseimet, mert csak rosszabb lesz a kedvem tőle, tudván, hogy 3 hét múlva már itt sem leszek. Viszont nagyon jó érzés és büszke vagyok magamra, hogy az amolyan próbatételnek tekintett félévet milyen jól átvészeltem. Rengeteg tapasztalat, barát, gyakorlat, tudás és megannyi hasznos dolog, ami rögtön a javamra válik, amint elsajátítom őket. Persze ilyenkor a legtöbben a megszokott és állandóan felbukkanó idegesítő sztereotípiákkal jönnek, miszerint az Erasmus-félév csak móka és kacagás. Tény, hogy elég sok helyen voltunk és kevesebb órám van, mint otthon (jóval), de azért hülye lenne az ember, ha kihagyná a környék felfedezését. Igaz, ami igaz, hogy ez az Ismerd meg otthonod-szakasz nálunk több hónapot is igénybe vett/vesz, de hiszen ezt az is meglépi, aki mondjuk újonnan költözik Párizsba vagy Londonba. Élne valaki úgy egy ilyen nagyvárosban, hogy nem megy el végigjárni a Louvre hiper-szuper termeit vagy nem száll fel az angol óriáskerékre?!
Egy szó, mint száz, nagyon hiányozni fog a környezet. Otthon mindig féltem, hogy odazár a metró ajtaja és úgy indul el, hogy én ott csüngök a két fél között, sőt mozgólépcsőt is ritkán használtam csak, kizárólag, amikor néhanapján a fővárosban jártam. Itt pedig már az első naptól kezdve a türkiz színű metróval és villamossal járok mindenhová, busszal közlekedem a legritkábban és a két irányba mozgó lépcsőt pedig éjjel-nappal igénybe veszem. Fura egyébként, a jó dolgokhoz egy szempillantás alatt hozzá lehet szokni, aztán amint mindez megszűnik és vissza kell térni a régiekhez, akkor a sors fintoraként mindig csak kelletlenkedünk. Eleinte nagyon paráztam, hogy nem fog beválni a dolog, ugyanis itt annyira egyedül éreztem magam az első pár napban...aztán láss csodát. mindent megszerettem. Sosem szabad negatívan állni a dolgokhoz, mindig a szuper fordulatokra kell koncentrálni! :))
"Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel."
