Szép lassan telik az idő, még csak most eszméltem rá, hogy hiába végeztem a halasztott vizsgaidőszakommal, 5 hét és itt a következő hajrá. Abban reménykedtem, hogy kicsit több időm lesz kiélvezni a tavaszt (már ha megérkezik valaha). Amint lezárul ez az év is, már csak a nyár marad, szeptembertől pedig beindul a végzős év. Te jó ég, milyen nehéz belegondolni. Mintha tegnap lett volna, hogy megkaptam a felvételi értesítő levelet, aztán a gólyatábori összeismerkedés, majd az első év az alapvizsgával - ami sokaknak még a mai napig nem sikerült.
Szeptember végén pedig a nagy próbatétel, ahol véleményem szerint tökéletesen helytálltam, most pedig itt vagyunk, 2013 márciusának végén.
Olykor belegondolok, milyen is lenne az életemből készített film és eltűnődöm rajta, vajon hányszor néznem: rongyos lenne tőle a DVD vagy érintetlenül lapulna a lemez a fehér papírtasakban. Nem tudhatom. Viszont ha híres leszek valamivel (ami remélhetőleg nem egy ValóVilág-szereplés lesz), akkor büszke leszek magamra és lehet, hogy egy producer ihletet kap, amiből elkészül egy életrajzi dráma vagy inkább vígjáték. :)


"Emlékek kicsiny doboza

                Egy hideg, téli napon, amikor csak a távolban elhaladó vonat hangja töri meg az idilli csendet, a nagyi és én a nappaliban ülünk. A szobát szárított narancs és fahéj illatkeveréke tölti meg, mi pedig a kandallóban lobogó tűz fényénél régi fényképeket nézegetünk, melyek egy nagy, indákkal díszített dobozból kerülnek elő egymás után.

            Az egyik fotón a mamát látom hosszú, földig érő mélykék talárban, a feje búbján négyszögletes, aranyszínű rojttal díszített sapkában, fehér kesztyűs kezében a diplomáját tartva.

- Nagyi, milyenek voltak az egyetemista éveid?

- Ó, kicsikém, azok voltak ám a szép idők! Olyan sok barátra tettem szert az alatt a pár félév alatt, hogy igazán szerencsésnek mondhatom magam, amiért annyi jó emberrel találkozhattam. No meg nagyapádat is az egyetem egyik folyosóján láttam meg legelőször – meséli mosolyogva, miközben jobb kezével a dobozka után nyúl. – A mai napig emlékszem, mennyire izgatottan vettem át a postástól a vaskos, fehér borítékot, amiben a felvételi értesítő érkezett. Várakozás nélkül, a kapuban bontottam ki a levelet, majd örömömben szaladva kürtöltem szét a hírt. Onnantól pedig minden rettenetesen gyorsan történt.

- Mesélj egy kicsit róla, kérlek – unszolom én. - Tudod, hogy az álmom nem más, mint hogy gyerekeket tanítsak nagy koromban, pont mint te.
- Jól van, jól van. Nagyon szeretek arról az időszakról mesélni, s talán később még szükséged is lehet egy-két régi trükkre. Sosem felejtem el, mennyire büszke voltam, hogy Pécsett tanulhattam bölcsészetet, akkoriban ez nem mindenkinek adatott meg. Tudtam, hogy tartozom édesanyáméknak azzal, hogy tisztességesen elsajátítok minden tudást, amit felnőttként majd kamatoztatni tudok. De nehogy azt hidd, hogy éjjel-nappal a könyvek fölött gubbasztottam! Az egyetem mellett volt egy nagyon kedves kis hely, ahol sokszor ittunk teát vagy kávét a barátaimmal. A csokoládébarna bútorok, a falon lógó megannyi színes kép és a mahagóni falak minden évszakban nyugalmat árasztottak és barátságos pihenést nyújtottak, egy fáradt nap után is rögtön élénkebbnek éreztem magam, amikor átléptem a kávézó küszöbét.
A társasági élettel sosem volt probléma. Emlékszem, mennyi újdonsággal szolgált az a kulturális és egyetemi központ a Mecsek lábánál, sőt még az is tisztán él előttem, amikor legelőször pillantottam meg azokat az embereket, akik addig teljesen idegenek voltak számomra, idővel azonban elválaszthatatlan bajtársaim lettek. Megannyi különös arc, rengeteg személyiség, olykor nehéz, de leginkább örömteli és boldog percek.
- Jaj, nagyi! Ez teljesen úgy hangzik, mint egy tündérmese – ujjongok én, miközben máris végigpörgetem a jövőm kisfilmjét, melyben csupa vidám alak vesz körül és felszabadultan, nevetgélve sétálunk a már ismerős vendéglátó felé.
- Igen ám, de az élet nem csak móka és kacagás. Ha az ember a legmerészebb álmait is valóra szeretné váltani, ahhoz bizony nem elég minden nap kávét szürcsölni és mogyorót ropogtatni – korhol engem, és máris eloszlani látszanak a rózsaszín felhők, melyekben lubickolok. – Az egyetemi évek tele vannak akadályokkal, melyeket csak a legelszántabbak tudnak legyőzni. Pontosan azért van ez így, hogy a záróvizsgák után a legjobb szakemberek foglalhassák el méltó helyüket a munka világában. Előfordul, hogy valaki nem képes megoldani az előtte tornyosuló problémákat vagy nem tudja legyűrni az ellenfeleit. Megesik az ilyen. Ebből tudja más, hogy még keményebben kell dolgoznia, ha nem akar a bukottak sorsára jutni.

- Te mindig könnyen vetted a nehézségeket? Minden elsőre sikerült? – kérdezem ámulva, bár kicsit szégyenkezem is az ostoba kérdés miatt.
- A legtöbbször igen. Eleinte nehéz volt, ugyanis az önállóvá válás nem két perces folyamat, van olyan, aki évek alatt sem képes elsajátítani. Ám szerencsére volt segítségem. A közeli barátaimmal rendszeresen összeültünk egy kis kupaktanácsra, és őszintén mondhatom, sosem maradtam egyedül a gondjaimmal. Tanulmányi ügyekkel bátran kereshettem a felelősöket, ahol szinte mindig sikerrel jártam, hiszen megoldották a problémáimat, illetve az összes kérdésemre megkaptam a megfelelő választ.
Sok lehetőség volt a fejlődésre, országhatáron belül és akár azon kívül is, a legszebb emlékeim ezekhez az évekhez kötődnek. Mérhetetlen mennyiségű tapasztalattal gazdagodtam és örökre a szívembe zártam ezt a külön világot, ahová mindig izgatottan utaztam. Remélem, hogy sikerült megválaszolnom a kimondatlan kérdéseidet is, hiszen ismerlek már és nagyon jól tudom, hogy kielégíthetetlen a kíváncsiságod – emeli rám melegséggel teli tekintetét és féloldalas mosollyal az ajkán felém fordul. Óvatosan elveszi tőlem a kopott fényképet, miközben én kicsit elpirulok és a kezemmel kezdek el babrálni.

            Pár pillanat múlva felemelem a fejem és látom, ahogy egy kis időre ugyan, de újra átéli a fiatal felnőttkor csodás perceit, majd szeretettel visszateszi a felvételt a dobozba."

Azt hiszem, ez nagyon idealista, tényleg mint egy mese. Nem csoda, hogy nem jutottam be a nyertesek közé ezzel, de azt hiszem, a részvétel volt inkább számomra a fontos. :)