Ennél furább még nem igazán történt velem. Én, aki mindig megtalálom a módját, hogy kifejezzem magam, képtelen vagyok megfogalmazni vagy szavakba önteni, ami most velem történik. Ez lehetne bármi, akár egy fotó, egy rajz, egy zeneszám vagy egy blogbejegyzés. Erre várok már mióta és mégsem olyan könnyű, mint gondoltam; sőt, egyenesen nehéz, mert amint elkezdek gondolkozni, minden szertefoszlik. Talán azért, mert az újdonság olyan erővel csapott le rám, hogy megmoccanni sem merek. Az is lehet, hogy döbbenetemben minden meglévő ihlet örökre elszállt és sosem jön vissza hozzám.
Érzések és érzelmek. Csak ezek vannak. Úgy kavarognak, mint a színes füstgomolyagok és tökéletesen elválaszthatatlanok, összefonódnak egymással. Szeretet. Döbbenet. Kacérság. Mosoly. Boldogság. Izgalom. Hitetlenkedés. Remény. Egy csipetnyi félelem.

"Egy rövid folyosó végén benyitok egy üvegajtón és belépek egy helyiségbe. Itt már olyan erős az illat, hogy úgy érzem, az orrom képtelen befogadni belőle többet. A párás, selymes levegő jólesik forró bőrömnek. A rózsák pedig káprázatosak. A pazar virágok szépen elrendezett sorokban állnak. Akad itt buja rózsaszín, naplemente-narancssárga, de még halványkék is. Elindulok a gondosan metszett virágok sorai közt. Gyönyörködöm bennük, de nem nyúlok hozzájuk, mert a saját káromon tanultam meg, hogy milyen halálosak lehetnek ezek az ártalmatlannak tűnő szépségek. Amikor egy karcsú bokor tetején megpillantom, azonnal tudom, hogy ez az: egy pompás fehér bimbó, amely épphogy nyílni kezdett. A bal kezemre húzom az ingem ujját, hogy ne kelljen közvetlenül hozzáérnem a növényhez. Aztán fogok egy metszőollót és amint a penge hozzáér a növény szárához, megszólal mögöttem egy hang.
- Ez egy igazán gyönyörű darab.
Kezem megrándul, a metszőolló becsukódik, átvágva a szárat.
- A színek természetesen csodálatosak, de semmi sem érhet fel a fehér tökéletességével."