Most hogy vége a vizsgáknak és végre itthon lehetek újra, van időm, hogy minden kedves ismerősömmel tartsam a kapcsolatot. Tegnap végre csináltunk egy igazi csajos napot Dórival, utána pedig meglátogattam azt a helyet, ahol a sok kemény szó és vitathatatlan győzelem segítségével megértettem, hogy az élet döntések sorozata (többek között ezért sem tudtam bejegyzést írni, hiszen a napomat egyáltalán nem itthon töltöttem).
Jó megtapasztalni azt, amikor az embert már felnőttként kezelik...az, hogy valaki betölti a 18. életévét, egyáltalán nem azt jelenti, hogy tényleg felnőtt a nagy feladatokhoz, csak azt, hogy legálisan ihat alkoholt, nézheti a felnőtt tartalmakat és autóba ülhet anélkül, hogy ezzel szabályt szegne. Biztos vagyok benne, hogy azok a szülők, akiknek lányuk van, sokkalta több információt szeretnének tudni arról, hogy mikor éppen hová készül és kivel, na meg hogy mikor számítsanak a hazaérkezésre. Éppen ezért volt furcsa azt a mondatot hallani: Jó rendben, azt csinálsz, amit szeretnél. Eddig ilyen nem volt...mármint persze, más értelemben igen (egy vita kellős közepén), de hogy ne kelljen beszámolnom hová megyek, mikor és kivel, arra kevés példa volt eddig. Bizony, az egyetem jelentősen megváltoztatja a helyzetet, amikor apuci kicsi lánya kénytelen "egyedül" megbirkózni a feladatokkal (csak amolyan képletesen egyedül, hiszen a szülők bármit megtesznek,hogy segíteni tudjanak, no meg a modern technika vívmányaivalmár az a röpke 150 km is könnyen átszelhető), be kell fizetni a kolidíjat vagy éppen a tömegközlekedéssel kell megbirkóznia...ráadásul a veszély mindig ott leselkedik... néha csak egy túl alacsonyan szálló galamb, olykor egy őrülten száguldozó autó és még ritkábban egy sötétben leskelődő alak képében. Valljuk be, sok filmet nézek, ez hatással lehet az ilyen drámai szóhasználataimra, de tény, hogy nem lehetünk mindig elég óvatosak. Szóval a családi fészekből való kiszakadás mindenkit megtanít arra, hogy kellő hisztériával és nyugalommal kezelje a vészhelyzeteket, megtanít bánni a könnyeinkkel és a kemény szavakkal. A távolság és a kihívások mindenkit megváltoztatnak, csak az a kérdés, hogy ki melyik irányba változik. Véleményem szerint én mindig egyre többet tudok, tényleg, mint egy lufi, ami minden fújásnál egyre nagyobb lesz...ugyanakkor növekszik a tudásvágy is és ez olykor túlzott kíváncsiságot vonhat maga után. Ám ha az ember kellő óvatosság és józanság birtokában van, felnőttes, ismétlem felnőttes gondolkodással meg tudja óvni magát a patthelyzetektől és a komolyabb veszélyektől. Néha nem ártana egy borssray ugyan (tudjátok, szűk, sötét utca és vészjóslóan pislákoló lámpa...na már megint az a fránya horrorfilm), bár ha az ember nem keresi a veszélyt, sok helyzetet túlélhet...némi adrenalinnal a vérében. Merem állítani, hogy felnőttem a nagy feladatokhoz és jó látni, hogy ezt már a szüleim is észre-észreveszik.
Szóval tegnap a fél napomat a barátnőmmel töltöttem: milánói, süti, filmek, körömlakk és minden ami kell. Ezután jött egy kis üresjárat, amit arra szántam, hogy meglátogassam a régi táncegyüttesem tagjait. 10 hosszú év, amit abban az otthonos alagsori klubban (tánctermek,öltözők) töltöttem el, tényleg sok mindenre megtanított. Rengeteg mindent kellett feladnom a táncért, sok időt és sok olyan programot, amit már sosem kapok vissza. Ugyanakkor gyönyörű korszak volt az, hiszen olyan emberek körében töltöttem el, akik már a családom lettek. Rengeteg kaland, fellépés, küzdelem és próbatétel, sokszor szigor és olyan kemény táncoktatás, hogy alig kaptam levegőt. Egy évtized, ami alatt kis hét éves lányból, szinte felnőtt nő lettem...egy olyan időszak, amit sosem fogok elvesztegetett időnek tekinteni. Otthonra találtam egy olyan helyen, ami másnak csak üres helyet jelent, megtanultam szeretni és gyűlölni, sírni és nevetni.
Amikor visszanézek egy régi kazettát vagy DVD-t, meghallgatok egy olyan népdalt, amit százszor elénekeltünk, olyankor megdobban a szívem. Tegnap is ez történt...visszatértem a közé a négy fal közé, ahol felnőttem és kissé elszorult a szívem. Másrészről viszont én döntöttem úgy, hogy eljövök. Ez nem azt jelenti, hogy bárkivel is rosszban lennék, sőt. Mint említettem, az ott egy család és mint ahogy minden háztartásban vannak olykor nehéz idők, nem tagadjuk meg a másikat, még akkor sem, ha sokszor az lenne a könnyebb döntés. Így hát utazhatok velük nyáron Egerbe, átélhetem azokat az élményeket, amelyek segítenek elfelejteni a rossz pillanatokat és még akkor is a legjobban érezhetem magam, ha csak egy széken ülök és azt nézem, milyen új lépéseket tanulnak a többiek. Nem az számít hogy én csinálom-e, hanem az, hogy ott lehetek...és ez még sokáig így lesz. Hiányzik, hogyne hiányozna, de vannak dolgok, amik egy idő után elvesztik a tüzet és a vonzerőt, mely arra csábít, hogy folytassam. Sok dolognak szavatossága van, noha nem kéne, hogy legyen lejárati ideje. A táncnak, mint mozgásnak és hobbinak részemről lejárt az ideje (lássuk be, 10 év az mégiscsak 10 csodálatos év), de ez nem jelenti azt, hogy az érzés is vele hal. Minden egyes érzelmet ezzel kapcsolatosan jól elzárok a szívembe, csupán attól félek, hogy idővel az emlékek megfakulnak. Éppen ezért kell őket feleleveníteni és újra kiszínezni. Én időről időre ezt teszem, amikor csak időm engedi és nem bánom. Ez a kultúra megérdemli, hogy ápolják és amíg a lábam visz, hogy megtegyem azt a pár lépcsőt a próbateremig, addig semmi sem tántoríthat el a céltól. :)
Miután röpke két órát töltöttem a skacokkal, egy másik helyre mentem, ami közel sem az otthonom, de találkozási pontnak megteszi. Büszkén vártam a legjobb fiú barátomat, aki amint belépett az ajtón, mintha megállt volna az idő. Furán hangzik, de nagyon büszke voltam rá. Ő is sorban éri el a céljait, bár sokszor nem is vesz róla tudomást, hogy letett valamit az asztalra...igazi rocksztár. Koncentrállt pesszimizmusa és hanyagsága lengi körül, pedig ő nem szándékosan alakítja így a sorsát. Vagy mégis?! Igazából én sem tudom. Sokszor úgy érzi az ember, hogy mások nem viszonozzák azokat a jó dolgokat, amiket mi teszünk értük, de hisz nem is ez a lényeg. Nem kérek tőle soha semmit, én csak azt szeretném, hogy tudja, nagyon tisztelem mindezért. Most még nem tudja, de sokra fogja vinni egyszer, abban biztos vagyok.
Az ilyesmikről mindig a buszon ülő emberek jutnak eszembe. Amint elindul a busz, mindig integetünk. De amint a busz már megtett 10 métert és már nem is látjuk, kinek integetünk, még mindig nem hagyjuk abba és tesszük le a kezünket az ölünkbe. Vajon miért van ez így? Talán azért, mert minden egyes utazásnál, legyen az 10 km vagy 150, azt szeretnénk, hogy a többiek tudják, hogy nem örökre megyünk el, vissza fogunk jönni. Távollétünkben pedig az integetés által hátrahagyott oltalom segíti őket abban, hogy egy aprócska rész itthonmaradjon velük belőlünk. Én is mindig ezt szeretném elérni. Lehet hogy olykor megfeledkeznek rólam az emberek és lehet, hogy nem is gondolnak arra, hogy éppen milyen lehet nekem. Én csak szeretném hinni, hogy törődnek velem és kíváncsiak arra, milyen lépéseket teszek azért, hogy jobbá válhasson a sorsom. :)

"Engem nem lehet elfelejteni, csak nehéz megjegyezni."