Kissé elvonatkoztatva a rózsaszín dolgoktól térek újra vissza...végre. Ahogy néztem, az utóbbi napokban semmi "értelmeset" sem posztoltam és ez azért eléggé bántja a kicsi szívemet. :D
Vannak napok, amikor semmi sem történik és szinte halálra unom magam, erre jön egy másik, amikor egy hurrikán elsöpri az egész rendet és összekuszálódik minden. Persze ebben nincs semmi negatív dolog, nem történt rossz velem, csak össze-vissza rohangáltam. A Garfield-képregények és a filmek állandóan azt mutatják, hogy a hét legutáltabb napja a hétfő...hát velem ez nem így van. Most hogy én vagyok-e a kivétel vagy csak szimplán ezerszer kellemetlenebb a keddi napom, mint az előző, ezt sosem fogom megtudni. Tehát ma mentem suliba, röpke 10 perc késéssel indultam, így már akkor is virult a fejem, amikor sikerült a mókus-tanárnőt is megelőznöm...Ácsi: mókus-tanárnő. Ez annyit takar, hogy a fent nevezett nőszemély arca egy mókuspofira hasonlít, valamint olyan halkan beszél a sok négyzetméteres előadóban, hogy már az első sorban is csak minden második szót érti az ember...nem is beszélve a tizedik sorról. Mondhatni végiguntuk az első másfél órát, majd mikor már a gyomorgörcs kezdett alábbhagyni a referátumom előtti öt percben, azzal az üzenettel szalad a titkárnő kis csoportosulásunk felé, hogy a várva várt tanárnő nem szíveskedik ma megjelenni. Még jó, hogy a laptop táskámban igazi laptop is helyet foglalt, így nem vágtam le azon nyomban a földre nagy szitkok között, csupán elviseltem, hogy a további kétszer két órát 6 kiloval a vállamon kell megtennem, ráadásul az a 80 lépcsőfok sem igazán könnyített a helyzetemen.
Szinte el sem hittem, hogy beestem a bejárati ajtón, amikor eszembe ötlött, hogy el kell végezni a heti feladatkörömet. Takarítás, pakolás, tanulás (bár ez utóbbi minden napomat bearanyozza).
Most tehát itt ülök, bár a tanulnivalók még itt hevernek körülöttem, de egy kicsit megpihenhetek a sok rohangászás után. Szerencsére ma nem kell megtennem a rövid utat a papírboltig négyszer, tehát máris kicsit jobb a kedvem, amint belegondolok, mennyire nézhetett rám furcsán a csajszi az íróasztal mögül, amikor negyedszerre is betoppantam az ajtón kezemben a pendrive-val.
Hát ennyit mára, kicsit talán bepótoltam az elmaradásokat, de sajna nem ígérhetem, hogy többet nem lesznek kisebb szünetek. Néha lenne egy csomó mondanivalóm, csak a megfelelő szavakat nem találom, olykor viszont az is előfordul, hogy már a kedvem is elmegy, ha meglátom a billentyűzetet. Mentségemre szóljon, hogy mostanában már eggyel több embernek kell részletesebben beszámolnom és sokszor már nincs kedvem nyolcadszorra is leírni ugyanazt. :)
"Azt mondják, hogy a legszomorúbb dolog, amivel az ember valaha is szembekerül, az, ami megtörténhet vele. De milyen volt az az ember, aki szembenézett vele? Vagy milyen nem volt? Esetleg milyen nem lesz már többé? Sosem könnyű a jó utat választani. De ennek a döntésnek a meghozatalakor csakis a szívünkre hallgathatunk. Néha megtaláljuk a jobb felé vezető utat. Néha harcolunk a hibáink, a rosszindulatunk és féltékenységünk miatt, hogy megbánjuk és bűnbocsánatot nyerjünk. És a szégyen miatt, amit azért érzünk, mert nem azok az emberek vagyunk, akiknek lennünk kellene. És van, hogy megtaláljuk a jobb felé vezető utat… de van, hogy az a valami jobb dolog talál meg minket."
