Délben, mikor nem voltam itthon, született egy írásom, amit tekintettel arra, hogy több, mint 2 A4es oldal, nem fogok csak úgy kidobni a szemétbe. Emlék, és megbecsteleníteném, ha nem ejtenék róla egy szót sem, szóval most szépen leírom ide:

Eltévedtem.
 Nem a szó szoros értelmében, inkább úgy mentálisan.
Először is az idegesít nagyon, hogy most minden egyes percben eszembe jut valami, és nem tudom "papírra" vetni, mert nincs a közelben a laptop, hogy örökre a memóriájába égessem azokat a szavakat, melyek folyton folyvást rabul ejtik az elmémet. (ez kicsit úgy hangzik, mintha dilis lennék, pedig nem :D)
/ez a bejegyzés is a Szent István téren született, csak némi rekonstrukció segítségével most helyet kapott a digitális naplómban/

Amerre megyek, mindenhol csak boldog párokkal találkozom. Mondjuk ez teljesen érthető, hiszen itt a tavasz, a szerelem és az újjászületés évszaka, meg más esetben nem is tűnne fel annyira, hogy zavarjon. Tegnapig én is tiszta üdének és boldogsággal telinek éreztem magam, most meg itt ülök a kissé kopár parkban (ugyanis a virágzás és a zöld fű növekedése még csak most kezdődik majd el) és úgy érzem, mintha kevesebb lennék ma, mintha valami eltűnt volna, amit tegnap még magaménak tudhattam.
Jó persze, ez természetes- mondják a többiek. De mégis miért kell, hogy ez legyen a természetes?
És akkor felmerül a következő kérdés: Mennyi megpróbáltatás után mondhatjuk jogosan azt, hogy ennél többet már nem tudunk elviselni? Talán nincs ember a földön, aki meg tudná ezt mondani (talán még az Indiában élő guruk bölcsessége is határos és csak szótlanul ülnének velünk szemben, ha feltennénk nekik a fenti kérdést).

Tudom, a legtöbb emberből maximum sajnálatot válthat ki ez az írás, vagy sokan másokból egyáltalán semmit sem. Nem ez a célom a blogírással. Ezek személyes tapasztalatok, a legszemélyesebb megfigyeléseim. Némelyek talán ugyanúgy magukra ismernek benne, páraknak viszont teljességgel idegen érzés ilyeneket olvasni.

Ahogy nézegetem a körülöttem ücsörgőket és az előttem elsétálókat, egyrészt ledöbbenek, hogyan vehet fel valaki 15 fokban szandit és mininadrágot, másrészt pedig azon tűnődöm, ők mit gondolhatnak rólam, ahogy elnéznek itt magamban ülni a padon és írni. Lehet, hogy nem is érdekli őket, ki vagyok, mivel más esetben engem sem izgatna. Lehet, hogy teljes mértékben a homlokomra van írva a magányom, néhányan viszont talán azt gondolják, biztosan házit írok vagy mókás karikatúrákat és skicceket firkálok az előttem elhaladó emberekről. Kár, hogy megakadtam a pálcikaember rajzolási szintjén, mert nagyon érdekes egyedeket lehet látni itt Pécsen. Tehát sanszos, hogy nem egy utcai festő vagyok, aki ilyesmivel keresi a kenyerét.

Tegnap megnéztem az Ízek, imák, szerelmek c. Julia Roberts-filmet, elképzelhetőnek tartom, hogy nekem is egy nagyobb utazásra van szükségem ahhoz, hogy újra teljes értékű embernek érezzem magam.

Az is lehet, hogy amúgy nincs is ám hideg, csak én érzem azt, hogy muszáj felöltöznöm - ezzel is védve magam a külvilágtól. Aztán majd ha jövő héten mindenki taknyosan, köhögve sétál majd el mellettem, röhöghetek halkan a markomba és örülhetek a japán Vitamin Mixemnek.

Biztos furcsa lehet kívülről, hogy egyedül ücsörgök egy parkban, de ahogy körülnézek, nem is csak én vagyok így ezzel. "Nem szabad kettesben maradni a negatív gondolatokkal" - ez talán igaz, de így legalább tényleg be tudom bizonyítani, hogy erős vagyok, mert higgyétek el, tényleg az vagyok. Erős és bátor! :)

Néha leteszem egy kis időre a tollat és nézem, hány ember fordul meg egymás után ugyanazon a padon és hogy mennyire különböző típusú emberek. :D Az élet apró változásai, amik mások jövőjét is befolyásolni tudják. Gondoljunk csak bele, mi minden történhet abból, ha egy padon ülő fickó kiköpi a rágóját: jön egy lány, aki belelép és ugyan nem szitkozódik, de a fejében kész eseménysor játszódik le arról, mit is csinálna a manussal és a saját táskájával, ha tudná, ki dobta el a rágógumit. Később lehet, hogy jönne egy kedves fiú, aki segítene leszedni a tisztaságmániás leányzó apró cipőjéről a ragacsos cuccot, vagy szimplán elkésne a lány az esti fellépéséről egy ostobaság miatt. Néhány kicsinek tűnő dolog cselekedetek cunamiját indíthatja el, vagy már megint csak túl sok a fantáziám...nem tudhatom. :)

Most megint körbenézek és miközben érzem lassan elillanni azon gondolataimat, amiket papírra vethetnék, szomorúan konstatálom, hogy az egyedül ülők odébbálltak. Nem baj, én kitartó vagyok! :)

Hátradőlök és élvezem egy kis ideig, hogy nem fúj a szél és a meleg napsugarak gondoskodóan simogatják arcomat, egyszer örülök, hogy eltűnnek a szomorú gondolatok, de aztán mikor már elkezdenék magamban örvendezni, újra előkerülnek valahogy.
Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy megtörtént, szomorú vagyok, hogy tényleg csak eddig tartott. Azt hiszem, lassan azért menni fog!

NA, hát ennyi lenne, amit dél körül írtam. Azóta ittam egy csokis jegeskávét (a kedvencemet), megleptem magam egy hajcsattal és két körömlakkal, sétáltunk egy kicsit és most már sokkal jobb, tényleg! :)