Amint ma reggel belenéztem a tükörbe...szinte le sem tudom írni, mit láttam. Hiába aludtam 9 órát (és lógom el az első két órámat - amik teljességgel lényegtelenek), mintha a tükörben láttam volna az összes érzésemet, ami most bennem kavarog. Mintha egy nap alatt 10 évet öregedtem volna - nem a jó irányba, hiszen teljesen fel vannak puffadva a szemeim. Ha most egy videoklipben szerepelnék és egy szót kéne választanom, amit egy nagy fehér lapon magam előtt tartanék, nem is tudom, mit írnék rá. Csalódott? Szomorú? MAGÁNYOS?
Szerencsére nem vagyok semmiféle figura egy kisfilmből, szóval ilyenen nem is kell gondolkoznom.

Viszont van itt egy csomó más dolog. Tegnap este/éjjel rájöttem, hogy ez a dolog nem csak egy lány és egy fiú kicsit kevesebb, mint egy hónapos kapcsolatáról szól és a szomorú szakításról. Teljesen másról van szó.
Annyi ember van körülöttem, akik meg sem érdemlik mindazt, amit valaha adtam nekik vagy éppen adni fogok. A jelen idő azért maradt ki, mert nem hinném, hogy bárkinek is tudnék most szolgálni valami jóval.
Van itt egy csomó olyan személy, aki meg sem érdemel engem... vagyis nem konkrétan engem, hanem amit teszek értük. Mindig arra törekedtem, hogy a saját boldogságomat megosszam olyasvalakikkel, akikkel nap mint nap találkozom vagy beszélek. Na jó, most már nincs is nagyon olyan barátom vagy hozzátartozóm, akivel minden nap beszélgetem...vicces. :/

Talán egy kicsit hátra kéne dőlnöm és hagyni, hogy valamit én is visszakapjak abból, amit már rég odaadtam.
De most komolyan, minden nap figyelem a körülöttem élők viselkedéseit és hangulatváltozásait, mikor pedig magamra nézek, legtöbbször semmit sem látok, aztán hirtelen többet kapok, mint amennyit el tudok viselni. Aztán amikor a sok óvatosság után kényelembe helyezném magam, hirtelen történik valami és mindenem, amim eddig volt, egy szempillantás alatt eltűnik. Régebben nem volt ezzel nagy probléma, mert hamar túltettem magam, de ahogy múlik az idő, ezzel egyenesen arányosan növekszik mindaz, amit elveszítek és egyre nehezebb visszatalálnom önmagamhoz. Isten jobban megértené, hogy miken mentem keresztül 20 év alatt, ha csinálnék az életemből egy filmet, amiből semmit nem hagynék ki? Igaz, hogy Ő elvileg mindent tud, de akkor miért csinálja ezt velem? Ezek azok a kérdések, amiket biztosan feltennék neki, ha enne alkalmam találkozni vele (persze nem a templomban, hanem úgy személyesen).
Egy csomó mindenki el sem tudja képzelni sokszor, hogy miket "kaptam" eddig, mégis mit várok?! Főleg ha a legtöbb ember feleannyi érdeklődést sem mutat irántam, mint amennyit én fordítva. Szinte már felesleges is magamról beszélni, hogyha nem is kíváncsi rá senki. De talán vannak, akik mégis kíváncsiak rá...bár lehet, hogy csak egy idegesítő felugró ablak a blogom és csak azért olvassák, mert muszáj, ha már nem tűnik el...

Nem tudhatom.
Na mindegy, már alig várom hogy hazamenjek és szembesüljek az összes gonosz és gúnyos pillantással, amelyekkel "szeretett" kisvárosomban találkozhat az ember. Ez a probléma a rövid "kapcsolatokkal" (ilyenkor utólag kiderül, hogy talán semmiféle kötődés nem volt köztünk, ha valaki képes ilyesmire...), mindenki összesúg a hátad mögött, hogy biztosan azért mentek szét, mert...
Pont ez az, amire a legkevésbé van most szükségem. Már az is egy egész embert megkövetelő dolog, hogy egyáltalán azt tudjam mutatni kifelé, erős vagyok és nem érdekel, miket gondolnak rólam. Talán mégis érdekel, ha éjszaka nem tudok elaludni. De ha bármi kérdésetek van, forduljatok az exemhez (elég nehéz kimondani, még szerencse, hogy most csak írnom kellett) és majd ő biztosan megválaszolja a kérdéseiteket, ha nekem ismételten, csak olyan dumával állt elő, amit már ezelőtt kétszer meghallgattam. Nem morbid kicsit? Az ember lánya azt hiszi, hogy fiú-fiú között rengeteg különbség van, de akkor miért van az, hogy ő is ugyanazt írta, amit már előtte kettő másik?

Mindenesetre a maga pár nap híján egy hónapnyi idejével a leghosszabb kapcsolatommá lépett elő ez a dolog, ami ugyan elég kevés idő és a fele sem derül ki annak, amit kifogásként hoz az ember a folytatás ellen, mégis rossz. Mármint tényleg azt érzem, hogy nem... Nem is érzek semmit, csak ürességet. Mint amikor minden rossz összejön, téged pedig a nyakadig ellep a jéghideg víz, ami megakadályozza, hogy elkezdj a part felé úszni, mert minden egyes próbálkozásodra a végtagjaidba szűr hosszú karmaival.
Tényleg ezt érdemlem? Csináltam én valaha is megbocsáthatatlan bűnt vagy valami kevésbé rosszat azért, hogy most ezt kapjam? Miért? MIÉRT?!

Erre persze senki sem tudja a választ, de ha közületek valaki tudna valami okossággal szolgálni, akkor telefonon elér. Ma és az elkövetkező napokban kevesebbet leszek gépközelben, elhatároztam, hogy keresek egy csendes helyet itt Pécsen és mindig vissza fogok oda járni, ha kedvem tartja. Most pont erre van szükségem...távol a gonosz gondolatoktól, egy olyan helyen, ahol senki sem ismer és nem is érdekli őket, miért fekszem el egy padon a ragyogó napsütésben. Fogom a könyvem és megpróbálok elmenekülni a gondolataim elől, bár tudom, hogy ez nem fog elsőre sikerülni. Ami ellen harcolunk, néha erősebb nálunk. Sokkal.
De én meg fogom próbálni, még akkor is, ha tudom, az első csatát el fogom veszíteni. Nem szabad feladnom...

Tényleg szükségem van erre a külföldi félévre. Mindenki boldogult eddig is nélkülem, senkinek nem fog gyökeresen megváltozni az élete, ha egy kis időt külön töltünk, szóval nem is lesz lelkiismeret-furdalásom. Tegnap este egyébként ez volt a legelső gondolatom: el akarok menni innen.
És tényleg így van. Néha már azt érzem, nem is tudom, mit keresek itt. Hát most aztán tényleg nem tudom. Egyáltalán mi dolgom az életben? Senki nem tud erre válaszolni, én sem...

"Tudod, mi a közös a húsvéti nyúlban és az igaz szerelemben? Az égadta világon semmi, mert egyik sem létezik."