Ajjajjj...már 10 óra is elmúlt...szépen eltelt ez a csodááááááás nap :)
Reggel fél hétkor keltem (és ez azért érdekes, mert amióta idekint vagyok, még sosem kellett ilyen korán kelnem, mondhatom, eléggé nehezemre is esett :D), de hamar elfelejtettem a kellemetlenségeket, ugyanis tudtam, egy remek nap vár rám. Ma ugyanis fél 10kor elindultunk hajóval Seligenstadtba - de előtte bedobtunk a Starbucksban (végre!!!!!) egy morning coffee-t, hogy vidám legyen a napunk -, majd megkezdtük a fedélzetre a beszállást és már el is távolodtunk a mólótól.
Seligenstadtot (pár köztes megállóval) délután egy órakor értük el, el is indultunk hamar, hogy a rendelkezésre álló három órában tökéletesen fel tudjuk fedezni a környéket. :)
Sétálgattunk a szűk, kockaköves utcákon, melyek rendjét olykor megbontotta egy-egy takaros kereskedés kirakata, ám az egész kisvároska hangulata olyan szerény és titokzatos volt, hogy minden rendezettnek tetszett. A szokásos turistalátványosságokon kívül (templom, főtér) találtunk egy kastélyt, amit akár egy Disney rajzfilmbe is el tudnék képzelni. A helyet egyébként csak a szemfülesebb látogatók találhatják meg, ugyanis a bejárata el van rejtve a kíváncsi szemek elől. Maga a kastély nem látogatható, de előtte a múzeum,melynek fala szép zöld növényekkel befuttatott, régies stílusú, egy nagy, őszi színekbe burkolózott, fás parkra nyílik. A kis ajtón aztán be lehetett lépni a kastély színpompás kertjébe (nagy szerencsénk volt, hogy délután kisütött a nap, hiszen az ilyesmi felhős időben nem ragadja annyira magával az embert), melyet itt-ott épp a kertész szedett rendbe. Egyszerűen csodás volt, ahogy az ember végigtekintett a sokféle növényen, melyek mindegyikének adtak valami fantázianevet - egy citromsárga virág például a Funny Face nevet viselte. :)
Egyszer csak arra eszméltünk fel, hogy a sok fotózással meg rácsodálkozással már másfél óra eltelt, így útra keltünk, hogy sétáljunk még egy kicsit a belváros hangulatos utcáin. Előhívattam pár fotót, amit holnap remélhetőleg postára tudok adni mamiéknak, majd megakadt a szemünk egy aprócska, finomságokkal telerakott kirakatú üzleten. Anitával gyorsan egymásra néztünk és (sajnos) azonnal tudtuk, hogy ennek vásárlás lesz a vége. A boltocskára a Teázó vagy Csokizó nevet tudnám mondani, és tökéletesen megegyezik az amerikai regényekből merített ismeretekkel - tipikusan az a hely, amit anyu élete végéig boldogan üzemeltetne (amint beléptem, tudtam, hogy neki ez 100%-ban elnyerné a tetszését).
A falak pasztellszínekkel voltak festve, azokat azonban teljes méretében kitakarták a plafontól padlóig érő polcok, melyek roskadásig voltak tömve mindenféle földi jóval. A bal oldalon érdekes ízkombinációjú teák, mézek és cukrok sorakoztak, a középső polcokat vintage stílusú, virágmintás bögrék és szalvéták borították (melyeknek mindegyikét szívesen hazavittem volna), a jobb oldalon pedig üveg mögött, illetve egyenként csomagolva sorakoztak a kézzel készített édességek, bon-bonok, pralinék és csokoládék.
A legjobban azonban a hátsó kuckó tetszett, ahová leülhetett a vendég és bármit kipróbálhatott, ami a boltban csak megtalálható volt. Jobbnak láttam hamar továbbindulni (természetesen egy csomag cukorka társaságában), mielőtt még befeküdtem volna a csokiszökőkút alá - meg természetesen az sem utolsó szempont, hogy a hajót is el kellett csípnünk. :)
Ugyan a jegyet kedvezményesen vettük meg (hála a beiratkozásnál kapott kuponfüzettel), viszont a sétahajón lévő bár, illetve étterem kínálatát nem a mi pénztárcánkhoz mérték...három óra oda, majd négy óra vissza (egy kis várakozással megspékelve) bizony sok idő, önkéntelenül is megéhezik, megszomjazik az ember. Próbáltunk azonban szerényen fogyasztani, valamennyire sikerült is, de aztán mindenről megfeledkeztünk, amikor megpillantottuk Frankfurt fényeit visszatükröződni a folyón... Ilyenkor átkozom a fényképezőt, ami lemerült, no meg a telefont is (amit alapjában véve rettentően imádok), hogy nem tudtam megörökíteni azt a lélegzetelállító esti képet, de ami késik, nem múlik! :))

Utazások alkalmával mindig látok számomra érdekes/értékes embereket. Ez alól a mai nap sem volt kivétel :)
Rögtön kiszúrtam magamnak egy 60 és 70 év közötti bácsit, amolyan angol előkelő, de nem sznob stílusban felöltözött, ősz hajú férfit. Az arca szelídséget árasztott, nem szokás fiúkra ilyen szót használni, de egyszerűen tündéri volt. Ilyesminek képzelem el a férjemet 50 év múlva...kicsit a mesemondó bácsikra hajazott, bár lehet, hogy csak azért, mert újságot olvasott a kerek szemüvegében. A kisugárzása rögtön kíváncsivá tett (ilyen a természetem) és lopva oda-odalestem a teásbögrém mögül, hogy mikor mit csinál. Néha pont akkor nézett fel, amikor őt figyeltem, olyankor barátságosan elmosolyodott és újra belemélyedt az újság nyújtotta élménybe. Kiszállás előtt hagyta, hogy a felesége megigazgassa a nyakába kötött kendőt, majd együtt letelepedtek egy napsütéses padra és egymást átkarolva figyelték a tovasuhanó part menti villákat. :)