Különös érzés olyan cikket olvasni, ami olyasvalaki tollából született, akit talán a legjobban ismerünk. Nem csak azért, mert megvan az esély rá, hogy te is szerepelsz az írásban, hanem azért, mert tökéletesen rá lehet ismerni egy adott helyre, ahol a történet játszódik, olyan, mintha valaki mesébe foglalná az életed. Ez történt ma velem, a saját nappalinkról-ebédlőnkről olvastam, és azonnal honvágyam lett. Hogy olvastam?! Nem is akármilyen minőségben.
Tudjátok mit szeretek a legjobban egy írásműben? A jelzőket. Tökéletes segítői az írónak, olyan pontossággal lehet kifejezni valamit, és olyan részletesen lehet leírni bárkit vagy bármit, hogy teljes egyértelműséggel ráismer az ember.
Miközben az ember falja a sorokat és egyre növekvő kíváncsisággal várja, mi is lesz a történet vége, rengeteg kusza érzelem fut át rajta, melyek apró kisülései adják végül azt a fejünkben kevergő masszát, melyet egy írás hatásának nevezünk. Miközben kívülről csak a jobbra-ballra mozgó szemet és a mosolygó szájat látjuk, addig belül minden teljesen más: melegség, honvágy, boldogság, melankólia, rácsodálkozás, gyönyörködés tökéletes keveréke. Nem sokaknak adatik meg, hogy olyan természetes tehetséggel bírjanak, mellyel mások érzéseire tudnak hatni, és őszintén örülök, s büszke vagyok, hogy egy valakit mégis ismerek közülük.

Ugyanakkor rájöttem, hogy sokat kell még tanulnom nekem ehhez. És hogy mi a baj? Csupán annyi, hogy ezt nem lehet meg/eltanulni. Ez belülről fakad...a gyertyafényben megcsillanó ezüstös könnycseppek nyomán :)