Tény, hogy bármennyire beharangozták ezt a világ vége-dolgot, meg milyen nagy feneket kerített mindenki a témának, ijesztgették az embereket, nem történt semmi olyan hűdekomoly. Nem mondom, hogy csalódtam, hiszen nem akartam volna meghalni, de az a nap számomra kicsit a világom vége is volt. Elromlott a telefonom, a gépem szervizben van, ráadásul még hó sem esik, pedig a karácsony hó nélkül...hát...olyan, mint a hal uszony nélkül. Ha karácsony, akkor legyen hó, nem? Az ajándékokon és a karácsonyfán kívül (meg persze a sok süti és finomság) semmi sem emlékeztet a szeretet ünnepére, ha odakint 10 fok van és süt a nap. :(
Van még két nap, reménykedem azért! :)

Itthon vagyok, bizony. Rettenetesen fura érzés, olyan, mintha igazából nem is haza jöttem volna. Tekintve, hogy azért elég sokáig nem voltam a saját szobámban (de azért rögtön észrevettem, hogy a csini Christina Aguilera poszteremet édesanyám csak úgy, mindenféle kérdezés nélkül lecserélte egy karácsonyfát ábrázoló díszre, ami minden egyes alkalommal nekikoccan az ajtónak, ha kinyitom vagy becsukom - baromi idegesítő...), sőt vannak odakint is cuccaim, amiket kicsit hiányolok, így nem érzem teljesen otthonosan magam a szobámban. Amikor legelőször beléptem, akkor rettenetesen érdekes érzésem volt, egyáltalán nem tudom megfogalmazni, milyen. Most, hogy szépen lassan telik az idő, már minden sokkal jobb, de azért akaratlanul is Frankfurtra gondolok, ha 20 percet kell állni a buszmegállóban  vagy ha kihalt utcákon kocsikázom végig...ott annyira nem jellemző az ilyen. Hiányzik a pezsgés. Nem a buli meg a suli, csak az, hogy ez a kisvároska is nyüzsögjön. Itt majdnem minden második arcot tudom hová tenni (volt osztálytárs, barátnőm barátjának a valakije, stb.), ott pedig az a tökéletes névtelenség és egy-a-sok-közül érzés adott bátorságot és biztonságot. Nem néztek meg, ha -3 fokban szoknyát húztam és akkor sem húzta fel senki sem a fél szemöldökét, ha kicsit hangosabban beszéltem vagy nevettem a kelleténél - hiszen ez elég sokszor előfordul velem.

Na de mindegy, eddig haza akartam jönni, úgyhogy élvezem is azért természetesen, hogy újra láthatom a barátaimat és hogy mindig tervezhetek valamit, legyen az egy teázás/forró csokizás vagy csak egy olvasós, ajándékcsomagolós nap.

Mindent egybevetve nagyon jó újra itthon, de önkéntelenül is elszorul a szívem, ha arra kell gondolnom, hogy februárban véglegesen hazaköltözöm - legalábbis egy időre. Most az éltet, hogy úgyis visszamehetek, ez a három hét olyan gyorsan el fog repülni, hogy nem is gondolnám; de azért rossz érzés tudni, hogy ezzel a félév vége is rohamosan közeleg.
Nehéz ám olyan embert maradásra bírni, aki már belekóstolt  egy másik város működésének mechanizmusaiba, szépségeibe, egy hely kultúrájába és életvitelébe. Tökéletesen megértem a Magyarországról kitelepülőket és őszintén sajnálom azokat, akik nem mernek vagy rajtuk kívülálló okok miatt nem tudnak belevágni egy hasonló dologba, amiben most én vehetek részt.

"Vannak olyan pillanatok, amikor igenis kockáztatnunk kell, őrült lépéseket kell tennünk."