Egy viharos napon történt. Az eső csak úgy verdeste az ablakot és a redőny bizonyos időközönként nagy koppanással az ablaknak ütődött. Még alig múlt reggel hat, máris elment a kedvem az egész naptól, nem is beszélve a hideg, nedves időjárásról, amit az ember rendszerint szívesen néz a meleg szobából, egészen addig, amíg nem kell kitennie (kevésbé) vízálló cipőbe bújtatott lábát az ajtón. Nem volt más hátra, nekem is át kellett lépnem a küszöböt, hogy aztán a hurrikánba veszve elinduljak a Zsolnay-negyedbe és ekkor megpillantottam őt, a Tavasztündért. Teljesen paradox volt az eset - a tomboló természet és a szépséges, tavaszi színekbe öltözött lány a pöttyös esernyővel. Egy perccel később azonban jött a buszom, ami nagy robajjal félbeszakította az ámulásomat és visszarántott a kegyetlen és hűvös valóságba.
Nem sokkal később órási meglepetés ért: belebotlottam egy régi osztálytársamba, annyira pont futotta a tragacson eltöltött időnk, hogy egy gyors kérdezz-felelek-et lebonyolítsunk.
Amint elhagytam az "oltalmat" nyújtó tömegközlekedési eszközt, ismételten meg kellett birkóznom az éghajlati elemekkel és bizton állíthatom, nem sokon múlt, hogy alulmaradjak - szegény esernyőm meg is sínylette a harcot.

***

A nap meglehetősen lassan telt, alig történt valami érdekes...azon kívül persze, hogy szerintem megfáztam.

***

Öt óra múlhatott pár perccel. Épp akkor robogott be a busz a járdasziget elé, hogy az utasok megkezdhessék a beszállást. Lassan ki is alakult a megszokott kis sor az első ajtó előtt és ekkor megint megpillantottam őt. Mályvaszín ballonkabátja pontosan passzolt átlagos, sportosnak mondható testéhez. Szegecses, fekete bokacsizmája kicsit kontrasztban állt a csinos trencskóval és a bőr válltáskával, amit egy aprócska kendővel toldott meg, amolyan "megbolondítás" céljából, ám mégsem mondanám, hogy problémám lett volna ezzel a szereléssel. Egy egyéniséget tükrözött, aki nem túl óvatosan, de azért a pocsolyákat kerülgetve közeledett kisebb csoportosulásunk felé. A buszsofőr azon nyomban be is tette kisméretű lila bőröndjét a csomagtérbe, nem is foglalkozva a többi egyetemistával, akik ugyanúgy, bár kissé méltatlankodva arra vártak, hogy poggyászuk biztonságba kerüljön. Megláttam egy kis féloldalas mosolyt az ajkán, amitől rögtön az az érzésem támadt, hogy még van remény, hogy hamarosan ideérjen a tavasz. A megtestesült különlegesség.

A buszban igyekeztem úgy elfoglalni helyemet, hogy rálássak a titokzatos lányra. Srégen ült előttem, a szomszédos széksorban. Ő maga a belső ülésre telepedett le, táskáját pedig azonnal maga mellé dobta, ezzel is jelezvén, nem szeretne kéretlen útitársakat. Pár korty frissítő után már vette is elő a magenta színű telefonját és fülébe helyezte az apró, már szinte túlságosan divatosra kialakított, mégis baromi trendi hallgatókat. Ezen felbuzdulva én is követtem példáját és máris elárasztotta elmémet Ludovico Einaudi posztmodern-klasszikus repertoárja. A dallamnak köszönhetően hamar ellazultam és azon kaptam magam, hogy olykor a Tavasztündért lesem. Semmi különöset nem véltem felfedezni rajta, már-már mélabúsnak mondhattam volna a hangulatát, ahogy elmerengve figyelte a tovahaladó tájat és a horizonton játszó vöröses-bordós fényt. Szinte láttam, ahogy a mézédes, sokszor rettenetesen szomorú dalra táncot lejt a zöld mezőn, ahol szivárványszín pillangók repkednek, lába nyomán pedig százszorszépek hada bújik elő a fűszálak közül.
Gondolataimból a tökéletes szemöldök mozdulata és a kérdő pillantás riasztott fel. Szótlanul korholtam magam, hogy miért is nem voltam kicsit körültekintőbb és óvatosabb, sőt már azon kezdtem agyalni, vajon mit mondok, ha kérdést intéz hozzám. Ekkor azonban egy barátságos mosoly jelent meg az arcán és rögtön beugrott, hogy valahonnan ismerem A Lányt.


"Az út hosszú, de végül is... maga az utazás a cél."