Az alkotói válság nagyon kegyetlen dolog... vagy túl sok minden van, amit szeretnék elmondani, vagy semmi sincs. És ha semmi sem jut eszembe és végképp elhagy az ihlet, akkor azt bizony nehéz pótolni és sok időnek kell eltelnie, mire megint visszatalálok magamhoz.

Egy hete, 25-én még biztosan ezt írtam volna:

"Annyira mű az egész. Az elv, hogy a jó emberekkel csak jó dolgok történnek, és hogy a csodás világ csak a jámbor és becsületes embereknek jut. Túl sok jó ember szenved ettől a dologtól. Túl sok ima marad megválaszolatlanul.
Minden nap átsiklunk afelett, mennyire szerencsétlen ez a világ. Mindig azt mondogatjuk, hogy nem lesz semmi baj. 'Minden rendbe jön.' De ez nincs így.
Amikor erre rájössz, akkor már nincs visszaút. Nincsenek csodák. Ma legalábbis még nincsenek.

Gondolkoztam a véglegességről. Hogyan hagyhat el valaki egy szempillantás alatt, és mehet el örökre. Ez egyszerűen túlnő az emberen. Túl nehéz. Aztán csak úgy tovább kell lépnünk, igaz? Csak úgy beletörődni.

Addig kell szomorúnak lenned, míg bírják a virágok, aztán vicceket mesélsz, és visszaemlékszel a régi szép időkre. Nekem nincs egy viccem sem. Az igazat megvallva remélem soha többé nem hallok egyet sem.

A régi szép idők csak úgy vannak. A régi szép idők, amelyek nincsenek többé. Győzködnöm kell magam, hogy legyek boldog, de nem érzem magam annak. Amikor változtatni próbálok ezen, amikor visszaemlékszem, milyen volt boldognak lenni, akkor egyszerűen... nem érzek örömöt. Nem jön az ihlet.
Olyan érzéketlennek érzem magam."

Ez volt a problémám, de nem mondtam el senkinek sem. Nincs jobb szó rá, érzéketlennek éreztem magam. Érzéketlennek mindennel szemben. Nem holmi fiú miatt, annak már rég vége.

Képtelen voltam megírni egy cikket - pedig ilyen tényleg soha nem volt még velem. Úgy éreztem, csak akkor fogom újra érezni, hogy élek, ha kiülök valami szép helyre és nézem, hogyan megy le a Nap, miként változik az ég színe a horizont környékén és lesem a tovasuhanó autók színét és próbálom kitalálni, ki ülhet bennük.

Reggel elmentem az óráimra, utána hazajöttem, ebédeltem és filmet néztem. Majd fürödtem, lefeküdtem aludni és másnap minden kezdődött elölről. Ha valakivel találkozóm volt, 2-3 óráig teljesen önfeledten beszélgettem és sétálgattam, de amint kiléptem ebből a kis buborékból a kedvetlenség azonnal rám telepedett. Fogalmam sem volt, mitől történt ez, de biztosan nem azt éreztem, hogy élek, minden rendben van vagy rendben lesz, esetleg hogy jól vagyok. Semmi. Nagy büdös semmi.

Azt mondják ilyenkor, hogy a megcsömörlött emberen nem a csoki, a jókedv-fürdősó vagy az illatos gyertyák fognak segíteni. Egyik nap még nagyon rossz a helyzet és a magány a legjobb barát, a másik nap pedig, mintha elvágnának egy láthatatlan cérnaszálat, egy szempillantásra minden újra a régi lesz.
Senkit nem érdekel, mennyire próbálkozol, hogy mennyire erősen küzdesz. Akkor fog átbillenni a mérleg nyelve a másik oldalra, ha már készen állsz rá.

Ez volt nemrég. Most pedig itt volt a hétvége és minden más, azt hiszem. Jól érzem magam.
Biztos csak a hormonok játszadoztak velem...

"Tedd, amit úgy érzel, tenned kell,
Arra menj, amerre a szíved terel,
Hisz időd oly` kevés,
Légy hát a magad ura, míg élsz."