Amint megláttam kócos vörös haját, a lábaim szinte maguktól vittek az eldugott kis hanglemezbolt felé, mintha semmi beleszólásom nem lenne a dologba - nem mintha tiltakoztam volna vagy ilyesmi. Szinte ledermedtem a pult előtt és próbáltam minden apró részletet az eszembe vésni a későbbi visszaemlékezésekre. Biztosan hót bugyután nézhettem ki, mivel megszólított és azt kérdezte, miben segíthet. Ekkorra kicsit magamhoz tértem, hogy az eszemmel is felfogjam hol vagyok és ki áll velem szemben. Ő volt az. Ő, akinek minden dalát kívülről fújtam - a kocsiban is állandóan ezek a dallamok szóltak, anélkül, hogy megunnám őket és kikapcsolnám a rádiót. Szentségtörés lenne legalábbis.

Teljesen zavarba jöttem, mert realizálódott bennem, hogy nagyon béna az angolom. Aztán hirtelen minden jött magától. Elmondtam, hogy csak azért tévedtem erre, mert nem hittem a szememnek. Hiszen ki gondolná, hogy egy híres és menő énekes pont a nagybátyja boltjában fog besegíteni egy Isten háta mögötti poros kisvárosban?! Ekkor előhúztam a határidőnaplómból egy borítékot, melyre csak annyit írtam gyöngybetűkkel: "Ed". Átadtam neki a levelet, melyben hosszú sorokat írok arról, mennyire nagy hatással van rám a zenéje és hogy minden hangulatomnak megfelel egy szám valamelyik lemezéről. Imádom és köszönöm, hogy átsegít a nehéz napokon, még akkor is, ha egy távoli országban ő éppen alszik, míg én dolgozom vagy szerelmi bánatban szenvedek.

Félmosoly jelent meg a szája szélén, az a fajta, amit mindig is imádtam. Ekkor gyorsan megfordultam és kiléptem az ajtón, ami halkan bezáródott mögöttem. Ebben a pillanatban már pontosan tudtam, hogy éjszaka csak hosszas forgolódások után fogom tudni álomba kényszeríteni magam.

...

Másnap a kávézó előtt várt rám, amikor a műszakom után indulnék haza. Megkérdezte, hogy elmennék-e vele autókázni kicsit a hegyekbe, mert már csak pár napig lesz itt, utána haza kell utaznia az induló turnéra. Egy szempillantás alatt beugrottam a sportos, ám nem túl hivalkodó sportkocsiba, mire ő becsukta mögöttem az ajtót és megkerülte a kocsit, hogy a másik oldalon beszálljon, elindítsa a motort és elinduljunk, akárhová is megyünk.

Mindig is imádtam utazni, sokszor autókáztam bármiféle cél nélkül, csak azért, hogy kikapcsolódjak vagy hogy magam mögött hagyhassam pár órára a gondterhelt hétköznapokat. Néha kicsit oldalra fordítottam a fejem, hogy a szemem sarkából ránézhessek, de ő csak az utat figyelte. Anélkül is éreztem, hogy kedveli a társaságomat, hogy szóba hozta volna a "szerelmes levelet", amit előző nap a kezébe nyomtam.

Nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy lassít és leparkol egy nagy tölgyfa alatt. Közel s távol egy lélek sem járt arrafelé, mégis valahogy biztonságosnak tűnt a hely. Azt mondta, mutatni szeretne egy eldugott vízesést, ahova gyakran kijár, ha itt van, szerinte biztosan tetszeni fog nekem. Én csak bólintottam, és elkezdtünk sétálni a fák alatt, amik pontosan annyira eresztették át a tavaszi napfényt, hogy kellemes derengés borítsa be a már virágzó bokrokat. Megkönnyebbülésemre elkezdtünk beszélgetni, így oldódott bennem a feszültség és csökkent a zavarom - bár még mindig képtelen lettem volna egy falat teasütinél többet lenyelni a hasamban kergetőző pillangók miatt. Nem is volt annyira béna az angolom. Próbáltam a legtöbbet kihozni középiskolai tudásom halvány foszlányaiból, amint pedig valamiféle hibát ejtettem, finoman kijavított vagy tudomást sem vett a botlásomról.

Épp egy gondolatmenet közepén jártam, amikor véget ért az erdő és a sziklák közül előtört egy aprócska vízesés. Tiszta vize friss illattal töltötte meg a levegőt, a vízcseppeken pedig szivárványként tört meg a napfény. Ritkán fordul velem ilyesmi elő, de elállt a szavam, boldogságom pedig bugyuta vigyort csalt az arcomra.

Egy perccel később viszont átvette helyét a szomorúság, mert tudtam,hogy ez a pillanat mindjárt elmúlik. Egyszer majd elindulunk hazafelé, vissza a való életbe, csinálni tovább a dolgunkat, ő pedig visszarepül a családjához és a kezdődő turnéra. Biztosan észrevette, hogy ez jár a fejemben, mert gyorsan megfogta a kezem és a víz felé húzott. Lehuppantunk a fűbe és háton fekve figyeltük a bárányfelhőket, miközben teljesen hétköznapi dolgokról kérdezgettük egymást. Ha nem ismertem volna a plakátokról meg a zenei csatornákról, el sem hiszem, hogy ő egy igazi énekes. Annyira normális volt, mintha világ életében a városunkban élt volna és gyerekkorunk óta ismernénk egymást.

...

Néhány óra múlva már a panzió előtt álltunk, ahol kivette a szobát, amíg itt tartózkodott. Udvariasan beinvitált, amire nagy nehézségek árán tudtam csak nemet mondani. Ebben az állapotban (a föld fölött 1 méterrel) még én magam sem tudtam volna megjósolni a cselekedeteimet. Így hát csak kicsit közelebb hajolt és egy finom csókot adott a számra búcsúzásképp.

És megcsörrent az ébresztőóra.

A világot is elátkoztam ezért a borzalmas időzítésért. A következő fél órányi szundizást még minden akaraterőmmel Ed Sheeran társaságában szerettem volna tölteni, de minden egyes perccel megfakult az álom emléke. Szinte szerelmes voltam belé, ami kicsit megrémisztett. A rémálmok után következő sírva ébredésen vagy a szorongáson kívül még sosem voltak valós érzelmeim álmodás utáni reggeleken. A világot is át tudtam volna ölelni - ehelyett csak pár párnának jutott ez a fantasztikusan jó sors.

Volt amúgy valami üldözéses sci-fi vonulat is, amire egyrészt nagyon halványan emlékszem csak, másrészt inkább kihagytam, mert arra adna okot, hogy aggodalmaskodjak a sok megnézett film és elolvasott könyv hatása miatt. :)
 

Szóval teljes boldogságban indult a napom - egészen addig a pillanatig, amíg realizálódott bennem, hogy mennyire nehéz hetem is lesz.

Semmi gond, Ed, imádtam veled tölteni az időm. ♥ ;)))