A mai napon fejeződött be egy tömbösített órám. Ez a fogalom annyit takar, hogy csütörtökön és pénteken 8:30-tól 16:00-ig, szombaton, azaz ma pedig 9-től 12:ig voltam egy és ugyanazon kurzuson. Általában speciális esetekben szokott ilyen halmozás előfordulni, jelen esetben a tanárnő terhessége miatt. A kurzus címe Pedagógiai nézetek.

Az óra abból állt, hogy többnyire 4 fős heterogén csoportokban dolgoztunk és mindenféle pedagógiai módszerrel kapcsolatos témát érintettük, játékos, interaktív módon. A kooperációban az volt a jó, hogy új arcokat ismertem meg rövid idő alatt, bár a 20 fős csoportból mindenkivel sikerült szót váltani és elég kellemes volt a közeg. :)

Az órai munka egyébként nagyon érdekes volt, sokszor vicces és elég szabadan mozoghattunk, nem olyan volt, mint a többi előadás, ahol csak ülsz és semmit sem csinálhatsz jegyzetelésen kívül. Általában a pedagógiai óráim mind ilyenek, csak ilyen gyakorlati jellegű még nem volt. Rajzoltunk, feladatokat oldottunk meg egyszerű, de nagyszerű módon és megnéztünk két filmet is.

Csodálkoztam is, hogy nem láttam őket még, mert nagyon jó darabok és viszonylag újak, teljesen reálisan ábrázolják a különböző pedagógus-modelleket és az oktatási rendszereket. Mindkettő igaz történeten alapszik és híres színészek testesítik meg a fő karaktereket.

A Diadal c. film Ron Clarkról, egy olyan tanárról szól, aki már nem pályakezdő, de azért még fiatalnak számít a szakmában. Egy harlemi általános iskolába kerül be, ahol szinte könyörög az igazgatónak, hogy hadd vállalja el a problémás osztályt. 6. osztályos gyerekekről van szó, akik mind rossz körülmények között nevelkednek és mindannyian különböző kisebbségeket képviselnek, ezzel rengeteg klikkre osztva az osztályt. Ron jó tanárnak tartja magát, hisz magában és kötelességének érzi, hogy ott segítsen, ahol csak tud. Először 4 alapvető szabályt fektet le alapként, melyek közül a legfontosabb, hogy az egész osztály egy nagy család. A gyerekeket teljesen egyenlőként kezeli, tudja, mikor van itt a büntetés és a jutalmazás ideje, magasra teszi a lécet, de csakis azért, mert tudja, hogy a gyerekek bírni fogják a terhelést. Nehezen indul be a gépezet és ahhoz, hogy jól működjön, mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából. Ezt azonban makacs gyerekeknél nehéz elérni. A férfi azonban megtalálja a módját, hogy mindenkihez a saját hangján tudjon szólni, mindenkihez olyan stílusban, hogy az tényleg megértse és felfogja, hogy hisz benne és képes bármire, csak akarnia kell. Eközben persze jönnek a nehézségek (betegség, rivalizálás), de a végén a butának tartott, fegyelmezetlen osztályból sikerül egy tényleges családot létrehozni, akik valóban szeretik és tisztelik a férfit.
Nem sokkal később, megnyitja saját akadémiáját, ahol sajátos oktatási módszerét érvényesíti.

A második film kicsit hosszabb és komolyabb témát állított elénk. Saját szavak / Szabadságírók a címe, mert két fordításban is él. A pályakezdő Erin Gruwell, aki világ életében a legjobb nevelést kapta és apuci szeme fényeként a biztonságos burokból kikerül a való életbe, első lépésre nagy fába vágja a fejszéjét. Egy amerikai középiskolába megy tanítani, ahol már az állásinterjún szembesül azzal, hogy a tanárok mennyire nem tisztelik a diákok etnikumát. Fehér, amerikai nőként fogalma sincs a fiatalok között folyó bandaháborúról, csak annyit tud, hogy el kell érnie azt, amit célul tűzött ki maga elé. Egy gimnáziumi elsős osztályt kap, tele 15-16 éves lányokkal és fiúkkal, akik minden nap a poklot élik meg. Négerek, ázsiaiak, kambodzsaiak, és egyetlen fehér fiú van az osztályában. Első nekifutásra lehetetlenségnek tűnik bármiféle tiszteletet elérni a gyerekeknél, szembesítik is vele a tanárnőt, hogy ő  nem érti meg őket, úgyhogy ne tegyen úgy, mintha tudná mi is folyik a bandák között. A tiszteletet és a megbízást ki kell érdemelni. Tettekkel.
(egyébként ezen a ponton megjegyezném, hogy én sem tudom visszaadni azt a töméntelen szörnyűséget, amit a filmben ábrázolnak, öldöklés, csak azért, mert te másik etnikumhoz tartozol, erőszak, ellenségesség, hadiállapot...)
A fehér fiú kivételével az osztályból mindenkinek ölték már meg legalább egy barátját vagy családtagját más bandák képviselői. Erin azt a módszert alkalmazza, hogy megismerteti a bandákkal azokat a tulajdonságokat, amik közösek bennük és próbálja a haragot tompítani a felek között. Lassú folyamat, de úgy tűnik, hatásos. Egyik leghatásosabbnak bizonyuló módszere, hogy naplót vesz minden diáknak, hogy leírhassák sérelmüket. Ő csak akkor olvassa el ezeket, ha felhatalmazzák rá, és átadják neki a füzetet. Az olvasás során döbben rá, hogy a fiatal, még szinte gyerekeknek mennyi mindent kellett kiállniuk alig 20 év alatt, annyi tragédiával találkoztak e rövid idő alatt, ami másnak egy egész életre sok lenne. Meglepődik viszont azon, hogy a holokauszt fogalmáról viszont csak az egyetlen egy fehér srác tud. Itt pedig egy holokauszt-kiállítással hirtelen fordulópontra érkezünk. Erin kötelező olvasmánynak sokkal aktuálisabb és reálisabb könyveket választ, mint például Anna Frank naplóját. Az igazgatót és a -helyetest megkerülve saját költségein szerzi be a szükséges eszközöket, könyveket, ugyanis a tanári kar teljes mértékben az integráció ellen van, a szegregáció fogalma lebeg a szemeik előtt, és újratermelik a társadalmi különbségeket. Azért is nem akarnak könyvtári könyveket biztosítani a "rossz osztálynak", mert nem érdemlik meg, meg amúgy sem értenék meg a könyv lényegét - bár ebben óriásit tévednek.
(az ilyen hozzáállástól egyébként felfordul a gyomrom)
Szóval szépen lassan - két év alatt - teljesen összeszokik az osztály és teljességgel elfogadják a tanárnőt, tisztelik, szeretik. Tény, hogy nagyon is jó módszereket alkalmazott, de azért megdöbbentő ez a film a sajátos történéseivel. Egy ponton még könnyezett is a szemem, de nem éreztem cikinek, mert tudom, hogy így nagyon jó tanár lesz belőlem. A film vége pedig az, hogy a tanárnő kiadatja a gyerekek naplóiból írt történeteket Szabadságírók naplója címen.

Tehát ez az a két film, amit szerintem mindenkinek látni kell, attól függetlenül, hogy tanárnak készül, vagy sem. A kurzus folyamán, a filmek és a beszélgetések segítségével sok dologra rájöttem magammal, a tanítással és az oktatási rendszerek problémáival kapcsolatban. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy nem mindenki lehet tanár, a tanári pályára való alkalmasság pedig nem ott dől el, kinek mennyi ötöse van. Ehhez adottság kell, ezt nem lehet tanulni. Illetve lehetni lehet, de az nem lesz ugyanolyan értékű, mintha valakiben meg lenne az a pici valami más, ami őt többé teszi és amiért jobb. És ezen a ponton jöttem rá -épp a 30-as buszon utaztam-, hogy én tanár leszek, és belőlem jó tanár lesz. Félreértés ne essék, ez nem egoizmus... egyszerűen csak érzem.

Úgyhogy egy szakdolgozat nem foghat ki rajtam, mert sokkal nagyobb akadályok is jönni fognak még, én pedig boldogan állok majd eléjük. :)

"Nem a végső diadal a siker, hanem az első."