Hihetetlenül érdekes és megdöbbentő, amikor valaki képes szavakba önteni azokat a gondolatokat, amiktől te magad félsz vagy minden este elalvás előtt a fejedben motoszkálnak. Akkor a legfurcsább, amikor egy média szakos órán történik mindez: tegnap volt egy órám fél négytől, amit egy PR ügynökség vezetője tartott nekem. A legjobb eddigi kurzusom volt a tanszéken. Egy olyan szeminárium, amikor eltelik két óra, de te magad azt hiszed, hogy csak negyed órája ülsz a teremben és egész idő alatt meg sem mozdulsz, nehogy kizökkentsd a tanárt. A legjobb előadó, aki valaha órát tartott nekem (hiszen ez a szakmája), úgy beszélt mindenről, hogy nem is kellett külön időt fordítani a megértésre, rögtön tudtam, miről van szó - és őszintén szólva, az ilyen tanító nagyon ritka. Ha tanár leszek, én is ilyen szeretnék lenni. Egy nő, akire odafigyelnek a diákok és minden szavát úgy hallgatják, mint ahogy én tegnap a saját tanáromét. Mert van az a pillanat, amikor a másiknak hirtelen bekattan valami és minden elmondott dolog értelmet nyer - annál jobb pillanat nincs a világon, amikor tudod, hogy segítettél valakinek. Én is ezt szeretném, ez a vágyam.
Egész idő alatt az életből vett példákkal segítette a tananyag megértését, vicces dolgokkal szemléltette az elmondottakat és rengeteget nevettünk. De ez nem az a típusú röhögés volt, ami a Dumaszínházas előadásokat kíséri, valamiért tényleg szükséges volt, szinte érezhető volt a közvetlenség, holott szó sincs semmiféle tegezésről vagy más formájáról annak, hogy baráti viszony alakult volna ki az oktató és köztünk. Annyira nehéz szavakba önteni, de nagyon jó érzés volt és őszintén sajnálom, hogy csak 4 óránk lesz ezzel a hapsival.
Az óra vége felé nagyon komoly kérdéseket tett fel nekünk és az idő múlásáról beszéltünk. Mindenki szóhoz jutott - ilyen sem igazán volt még a többi órán- és egy egyszerű példával szemléltettük a dolgot. Fogtunk egy A4-es lapot, hosszában addig hajtogattuk, amíg egy hosszú, vonalzószerű papírcsík nem lett belőle. Az első lépés az volt, hogy a csíkból letéptünk egy akkora darabot, amit megítélésünk szerint leéltünk már az életünkből.
Ez egy hihetetlenül egyszerű dolog volt, mégis olyan ereje volt, hogy valósággal letaglózott. Körülbelül az életem egynegyed részével megegyező időm már eltelt....
A fennmaradó papírcsíkot tartottam a kezemben, mikor hallottam az utasítást, hogy ebből tépjek le egy egyharmadnyi részt, ugyanis életünk harmadát alvással töltjük.
Az így megmaradó papírcsík már jóval kisebb lett az eredeti hosszúságúnál, mondhatni a jövőmet tartottam a kezemben. Ennek körülbelül a fele munkával fog telni, a másik fele pedig a szabadidőm lesz, amit úgy kell beosztanom, hogy a legjobb legyen nekem. Éppen ezért fontos, hogy az ember olyasmivel foglalkozzon munka gyanánt, amit tényleg szeret, mert ha nem így tesz, egyszer csak azon kapja magát, hogy letelt az ideje és sosem csinálta azt, ami igazán örömmel töltötte volna el, akkor pedig már az esetek többségében késő van.
Nagyon örültem ennek a kis feladatnak, mert rádöbbentem egy csomó mindenre. Nagy súlya van a tetteinknek és az is igaz, hogy kevés az időnk, éppen ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy féljünk. Féljünk attól, hogy Mari néni haragszik-e ránk ha focilabdával berúgjuk az új ablakát. Ilyenkor két lehetőségünk van. 1) eltelik két kínos perc, miközben arra a lépésre vetemedünk, hogy becsöngetünk és bocsánatot kérünk tőle, majd visszakérjük a labdánkat vagy 2) elfutunk. Az első esetben kettő percig frusztráltak leszünk, de este apa megdicsér minket, mert becsületesen vállaltuk a következményeket és anyagi kár sem ér minket, mert visszakapjuk a labdát.
A második eset már kicsit komplikáltabb és rosszabb is, mert nem kapjuk vissza a labdát, szerzünk magunknak egy délutánt, amit félelemben élünk végig, attól tartunk, kiderül-e az eset. De estére mindig kiderül. A vacsoránál pedig Mari néni az ajtón kopog és kiabálva esik apának, hogy az a büdös kölök betörte az ablakát. Apa pedig összeszid majd, mert nem vállaltam az eset következményeit.
Akárhogy is nézem, az első megoldás kifizetődőbb. Nincs időnk arra, hogy félelemben éljünk. Nem szabad tartanunk attól, hogy valakinek nem vagyunk elég jók vagy hogy mi lesz holnap. Ha így teszünk, nem is élünk igazán.
"Rájöttem néhány dologra. Ha az életünk pontosan úgy alakul, ahogy szerettük volna - és állítólag ez a sikeres élet ismérve - nos, ebben az esetben néhányan azt gondolhatják, hogy kudarcot vallottam. Egyvalami számít. Hogy a csalódások miatt ne a keserűség uralja az életünket. Tanuljuk meg elengedni a múltat. Ha elönt minket a sötét kétségbeesés, fogadjuk el, hogy nem fürödhet minden napunk fényben. Jusson eszünkbe: csak az éjszaka fekete egén világítanak a csillagok, és azok a csillagok egyszer majd hazavezetnek minket. Ne féljünk attól, hogy hibákat követünk el, ne féljünk a botladozástól vagy a zuhanástól. Sokszor éppen az tartogatja számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. Ki tudja, kit hová sodor az élet. Az út hosszú, de végül is... maga az utazás a cél."
