"az emberek hülyék...senki se tudja, hogy mit akar, mert még arra sincs időnk, hogy kitaláljuk...és mindenkinek csak az kell, ami elérhetetlen" - vagy legalábbis majdnem az.

"Néha a főhős végül helyesen választ, de az időzítés mindig rossz. És ahogy a mondás tartja, az időzítésen múlik minden."

Egyszer valaki ezt az idézetet írta egy képem alá:

"Belevágni valamibe úgy, hogy nem tudom, mi lesz belőle? Igen! Képzeljék el: ez az a pillanat, amikor szabadon tudnak dönteni. És ezzel köszönt önökre a függetlenség napja. Amikor szabadon eldöntik, hogy lépnek. Ez mindig csak egy lépéssel kezdődik, soha nem többel. Abban a pillanatban ugyanis megérzik, hogy önök képesek bármire. Bármire. És amikor ezt megérzik, akkor el fognak kezdeni mosolyogni."

Egy olyan mágikus pillanatban történt ez, amikor elvesztettem a hitemet. Az egyik legfontosabb dolgot az életemben. Nem elég, magamon hordom a jelét, képes vagyok megfeledkezni róla, talán azért, mert nincs szembetűnő helyen. És ez nincs jól.

Néha szükségünk van mások útmutatására, hogy ne tévedjünk el a végtelen labirintusban, amiben élünk.
Egy valaki van, aki mindig megérzi, ha történik velem valami, és azt is, hogyha nem. Tőle kaptam ezt a kis emlékeztetőt. Ma pedig véletlenül megint megnéztem azt a bizonyos képet és találkoztam ezzel a pár sorral.

Melegség öntötte el a szívemet. :-)

Minden pillanatnak van egy sajátos zenéje. A mostanihoz ez passzol:

Hosszú idő után újra írni fogok.

Azt hiszem, egész eddig ezt kerestem. Ihletet. Az ihletet egy olyan cikkhez, ami valójában érdekel, amit érdemes megírni. Ez egy újságíró dolga - üzenetet közvetíteni az embereknek dolgokról, melyeket fontos megérteni.

"Megölték a fiamat. Megölték, miközben gerendát cipelt haza. Elgázolta egy teherautó. A fehér művezető feldobta a testét a platóra, a színes bőrűek kórházához vitte. Ledobta és dudált egyet. Már nem volt mit tenni, ezért hazahoztam a kicsikémet. Lefektettem a szófára - a szemem láttára halt meg. Csak huszonnégy éves volt, Miss Skeeter, ő volt a legjobb az életemben. Amikor közeledik a halálának az évfordulója, alig kapok levegőt minden évben, de maguknak csak egy újabb bridzsparti." - A Segítség

Tegnap hazafelé a buszon velem szemben ült egy fiú. Nem az évszakhoz volt öltözve, ugyanis rövidnadrág, póló, pulcsi és nyári kalap volt rajta,  ezért rögtön szemet szúrt. Zenét hallgatott, olykor behunyta a szemét, hátradöntötte a fejét és olyannyira átjárta a zene, hogy minden egyes dal szövegét kívülről tudta.
Hirtelen baromi furcsa érzésem támadt, tudtam, hogy valakire nagyon hasonlít, de az istenért sem jöttem rá, ki lehet az. Végigpörgettem az agyamban az ismerőseim listáját, mígnem megtaláltam, ki is az a valaki. Egy fiú, akit beszippantott a főváros és már nem is beszélünk. Elment.

Ugyanakkor biztos voltam benne, ha leülne a zenét hallgató fiú mellé, bárki azt mondaná róluk, hogy testvérek. Alig hittem a szememnek, amikor a rajzfilmekhez hasonlatosan felvillant a fejem fölött a villanykörte. Elég sokáig figyeltem a fiút ahhoz, hogy észrevegye ezt, de gyorsan elkaptam a tekintetem. Sok-sok emlék.

Aztán elkezdtem érezni... Elöntött egy csomó különleges és furcsa emóció, valami egyveleg, amibe minden olyan érzület össze van gyúrva, amit a srác iránt éreztem, aki elhagyott. Szeretet, barátság, büszkeség, hiány, csalódottság, szomorúság. Mégsem tudtam abbahagyni a mosolygást. Ezt a fiú is észrevette és reménykedtem benne, hogy nem néz bolondnak.

Aztán rájöttem, hogy ő egy teljesen más ember, másmilyen hobbival, rengeteg, számomra ismeretlen tulajdonsággal és azon kaptam magam, hogy meg akarom ismerni.

"Boka okos fiú volt, de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi, s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk."

Ki mondta, hogy nem édes a bizonytalanság? Vannak napok, amikor tökéletes állapotban lebeghetsz két lehetőség között anélkül, hogy siettetnéd az idő múlását vagy kikényszerítenéd a helyzetből mindazt, ami benne rejlik olykor. Nem jó érzés egy válaszúton állni, ahol bármelyik irányt választhatod? A döntés a te kezedben van. Talán megváltoztatja az életed, minden jobb lesz, de csalódást is hozhat. Ez utóbbiak pedig táplálják tapasztalataink kicsiny, ám egyre növekvő halmazát.

Itt állok a nagy semmi közepén. Lehet, hogy jó dolog fog történni és egy ideig boldog leszek (illetve a mostaninál boldogabb - mert hát most is nagyon jól érzem magam), de az is lehet, hogy nem is következik semmi olyan, amire számítok, ami után áhítozok, és talán egy kis ideig rosszul fog érinteni a dolog, de utána megint minden ugyanaz lesz. Szóval bármi is következik, még kiélvezem ezt a kis pihenőt, mert nincs ennél kellemesebb.

Sokan azt mondják, az emberek a múltuk és a jövőjük miatt aggódnak állandóan. Mindenhonnan ez folyik és szinte bárhol erről olvashatunk. De a jelen, ami a legfontosabb lenne, nem úgy jelenik meg az életünkben, ahogy annak lennie kéne. A folyamatos izgalom és stressz helyett a jelennek kéne a középpontban állnia, az adott pillanattal kéne a legtöbbet foglalkoznunk, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle, s magunkból is. Ehelyett minden másra koncentrálunk, csak arra nem, amire kéne. Nos, itt az idő, hogy a jelenben éljek, hogy a jelenben éljünk.

Most nem érdekel, mi lesz holnap és mi volt tegnap. Bármi megtörténhet, amint reggel átlépem a küszöböt. Bármi.
Úgyhogy most szépen hátradőlök ezen a nem túl kényelmes széken és hagyom, hogy teljen az idő. Minden el fog dőlni idővel. Olyan még senkivel sem történt, hogy nem következett semmi. Mindig ott az újabb nap, tele lehetőségekkel. De most a MA a lényeg.

Lehunyom a szemem... Újra a semmi közepén találom magam.
Jobbra vagy balra?

Nem is tudom.

Talán ácsorgok még itt egy kicsit. :-)

"Élj a jelenben, emlékezz a múltra, és ne félj a jövőtől, mert nem létezik, és soha nem is fog. Mert mindig csak jelen van."

"Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll."

"Tudjátok, én hiszek a varázslatokban. Egy varázslatos korszakban születtem, és nőttem fel. Egy varázslatos kisvárosban, varázslók között. A legtöbben nem vették észre, hogy mágikus dolgok vettek minket körbe. A véletlen helyzetek ezüstös szálai kapcsoltak minket össze. Az én véleményem a következő: Mindenki egy kisebb varázslóként jön világra. Forgószelek, erdőtüzek és üstökösök vannak bennünk a születésünk napján. Képesek vagyunk madaraknak énekelni, olvasni a felhőkből, és képesek vagyunk homokszemekben látni a sorsunk. De aztán megtanítanak minket a mágiára. A templomban, az elfenekeléseknél, a fürdéseknél, fésülködéseknél. Egyenes emberek nevelnek minket, és azt mondják, legyünk felelősségteljesek. A korunknak megfelelően kell cselekednünk. És tudjátok miért mondják ezt nekünk? Mert azok, akik ezt mondják, félnek a fiatalság okozta vadságtól. És a mi varázsunk miatt szégyellik magukat és szomorúak, mert ők bizonyos dolgokat hagytak elsorvadni magukban. Ha nagyon eltávolodtál tőle, akkor már nem igazán szerezheted vissza. Utána már csak másodpercek jutnak neked belőle. Az emberek azért pityeregnek a moziban, mert abban a sötét teremben megérintik a varázslatok arany medencéjét. Habár csak rövid ideig. Aztán kijönnek és újra szembesülnek a való világgal, amitől kissé szomorú lesz a szívük, de nem tudják az okát, miért. Amikor egy dal felidéz egy emléket, amikor a porszemek a napfény felé szállnak, akkor az elvonja a figyelmed. Amikor hallod, hogy a távolban elhalad egy vonat a síneken, azon tűnődsz, vajon hová tarthat... Van, amikor nem számít, ki vagy és hol vagy. Egy apró pillanatra belépsz a mágia világába. Én ebben hiszek."

"Van könyv, amely álmodni hív - és van, amely megmutatja a valóságot."

Közel négyhetes kényszerpihenő után holnap végre megint nálam lesz a laptopom (technikai okok miatt így nem igazán tudtam jelentkezni). Úgy fogom kibontani a csomagot, mintha teljesen új állapotú laptop érkezne - annyi mindent kicseréltek szegényben, hogy jóformán igaz is lehetne az állításom.

Pénteken reggel nagyon hosszú idő óta boldogan ébredtem. Nem volt különösebb oka a túlzott jókedvnek (hacsak nem számoljuk a Glamour-napokat), bár azért jó ómennek tekintettem az ablakból tökéletesen látható dupla szivárványt, amit azon nyomban megörökítettem. Holtkómásan, de nagyon izgatottan készülődtem, szinte sose voltam még reggel összeszedettebb. És a jó érzés megmaradt. Most is jól vagyok, tegnap is így volt, azt hiszem, újra játszmában vagyok. :)))))))

"...És én boldogan, mosolyogva aludtam el."

Az alkotói válság nagyon kegyetlen dolog... vagy túl sok minden van, amit szeretnék elmondani, vagy semmi sincs. És ha semmi sem jut eszembe és végképp elhagy az ihlet, akkor azt bizony nehéz pótolni és sok időnek kell eltelnie, mire megint visszatalálok magamhoz.

Egy hete, 25-én még biztosan ezt írtam volna:

"Annyira mű az egész. Az elv, hogy a jó emberekkel csak jó dolgok történnek, és hogy a csodás világ csak a jámbor és becsületes embereknek jut. Túl sok jó ember szenved ettől a dologtól. Túl sok ima marad megválaszolatlanul.
Minden nap átsiklunk afelett, mennyire szerencsétlen ez a világ. Mindig azt mondogatjuk, hogy nem lesz semmi baj. 'Minden rendbe jön.' De ez nincs így.
Amikor erre rájössz, akkor már nincs visszaút. Nincsenek csodák. Ma legalábbis még nincsenek.

Gondolkoztam a véglegességről. Hogyan hagyhat el valaki egy szempillantás alatt, és mehet el örökre. Ez egyszerűen túlnő az emberen. Túl nehéz. Aztán csak úgy tovább kell lépnünk, igaz? Csak úgy beletörődni.

Addig kell szomorúnak lenned, míg bírják a virágok, aztán vicceket mesélsz, és visszaemlékszel a régi szép időkre. Nekem nincs egy viccem sem. Az igazat megvallva remélem soha többé nem hallok egyet sem.

A régi szép idők csak úgy vannak. A régi szép idők, amelyek nincsenek többé. Győzködnöm kell magam, hogy legyek boldog, de nem érzem magam annak. Amikor változtatni próbálok ezen, amikor visszaemlékszem, milyen volt boldognak lenni, akkor egyszerűen... nem érzek örömöt. Nem jön az ihlet.
Olyan érzéketlennek érzem magam."

Ez volt a problémám, de nem mondtam el senkinek sem. Nincs jobb szó rá, érzéketlennek éreztem magam. Érzéketlennek mindennel szemben. Nem holmi fiú miatt, annak már rég vége.

Képtelen voltam megírni egy cikket - pedig ilyen tényleg soha nem volt még velem. Úgy éreztem, csak akkor fogom újra érezni, hogy élek, ha kiülök valami szép helyre és nézem, hogyan megy le a Nap, miként változik az ég színe a horizont környékén és lesem a tovasuhanó autók színét és próbálom kitalálni, ki ülhet bennük.

Reggel elmentem az óráimra, utána hazajöttem, ebédeltem és filmet néztem. Majd fürödtem, lefeküdtem aludni és másnap minden kezdődött elölről. Ha valakivel találkozóm volt, 2-3 óráig teljesen önfeledten beszélgettem és sétálgattam, de amint kiléptem ebből a kis buborékból a kedvetlenség azonnal rám telepedett. Fogalmam sem volt, mitől történt ez, de biztosan nem azt éreztem, hogy élek, minden rendben van vagy rendben lesz, esetleg hogy jól vagyok. Semmi. Nagy büdös semmi.

Azt mondják ilyenkor, hogy a megcsömörlött emberen nem a csoki, a jókedv-fürdősó vagy az illatos gyertyák fognak segíteni. Egyik nap még nagyon rossz a helyzet és a magány a legjobb barát, a másik nap pedig, mintha elvágnának egy láthatatlan cérnaszálat, egy szempillantásra minden újra a régi lesz.
Senkit nem érdekel, mennyire próbálkozol, hogy mennyire erősen küzdesz. Akkor fog átbillenni a mérleg nyelve a másik oldalra, ha már készen állsz rá.

Ez volt nemrég. Most pedig itt volt a hétvége és minden más, azt hiszem. Jól érzem magam.
Biztos csak a hormonok játszadoztak velem...

"Tedd, amit úgy érzel, tenned kell,
Arra menj, amerre a szíved terel,
Hisz időd oly` kevés,
Légy hát a magad ura, míg élsz."

Ma reggel életvidám hangulatban keltem. Kikeltem az ágyból és már rögtön nem voltam fáradt, sőt ahogy tettem-vettem, azt vettem észre, hogy lomhán megy csak az idő és mindennel elég hamar elkészültem. Olyanfajta boldogság ez, ami csak úgy meglepi az embert - nem számítottam rá, hogy ilyen hatással lesz rám. Rám telepedett és nem is hagyott el egész nap - örömömre szolgált.
De hát végül is így kell lennie ennek... csak mert valami rosszul sült el, még nem kell sötétségben és magányosan leélni az életedet, sőt... amint elmúlik az alkalmi depresszió, minden sokkal de sokkal jobb lesz. :)

Napfény borította be Pécs utcáit, amikor átléptem a küszöböt. Kellemes bizsergés járt át, amikor végigsimított arcomon az első napsugár bársonyos érintése, én pedig leszaladtam a lépcsőn.
Zene - a legfontosabb egy hétvégi napon. Fülemben azok a slágerek szóltak, amiket a kedvemhez válogattam össze, ritmusra sétáltam és kedvem lett volna táncra perdülni az utcán, mint ahogy Christina Aguilera is tette ezt a Burlesque-ben.


Emellett viszont alkotói válságban szenvedek. Meg kell találnom azt a kis valamit, ami ihletet ad és újra megint minden a régi lesz. Egy aprócska dolog, ami megváltoztathat egy életet!

"Tudják, ha valami nem működik az életben, a legkönnyebb feladni. Én csak tudom, én ebben verhetetlen vagyok. De az életben vannak ritka pillanatok, amikor megihlet valaki. Mert amit ő mutat, attól tűzbe jövünk, és egy ilyen élmény után, ami villámcsapásként hat, nem térhetünk vissza a múltba. Mellette kell maradnunk és végig kell kísérnünk az úton."

Nagy nehezen sikerült összeszedni tíz olyan értéket, ami fontos számomra az életben (feladat volt a kedvenc médiás órámon). Nem olyan könnyű ám, mint ahogy azt az ember hiszi! Először nagyon jön az ihlet, de a hatodik és hetedik környékén már nehéz válogatni a sok dolog közül. Nem kell rangsorolni, meg semmi, csak legyen tíz dolog az előtted lévő papírlapon.
Húzz ki belőle ötöt, amit nem tartasz annyira fontosnak, mint a másik ötöt. Majd megint kettőt vonj ki, mert még így is túl sok. És ha még nem lenne elég nehéz a feladat, a megmaradt háromból is kettőtől szabadulj meg. Ami pedig megmaradt (nálam a legelső, amit a lapra írtam), az a legfontosabb most az életedben. :)
Senki nem mondta, hogy a többi nem fontos vagy nem számít, de az az egy... megvan az oka, hogy miért azt választottad.

1) szeretet
2) család
3) hit
4) kitartás
5) remény
6) boldogság
7) erkölcs
8) barátok
9) határozottság
10) bizalom

"Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba."

"Az a rózsa, amelyik a viharban nyílik, a legritkább és legszebb valamennyi közül."

Hihetetlenül érdekes és megdöbbentő, amikor valaki képes szavakba önteni azokat a gondolatokat, amiktől te magad félsz vagy minden este elalvás előtt a fejedben motoszkálnak. Akkor a legfurcsább, amikor egy média szakos órán történik mindez: tegnap volt egy órám fél négytől, amit egy PR ügynökség vezetője tartott nekem. A legjobb eddigi kurzusom volt a tanszéken. Egy olyan szeminárium, amikor eltelik két óra, de te magad azt hiszed, hogy csak negyed órája ülsz a teremben és egész idő alatt meg sem mozdulsz, nehogy kizökkentsd a tanárt. A legjobb előadó, aki valaha órát tartott nekem (hiszen ez a szakmája), úgy beszélt mindenről, hogy nem is kellett külön időt fordítani a megértésre, rögtön tudtam, miről van szó - és őszintén szólva, az ilyen tanító nagyon ritka. Ha tanár leszek, én is ilyen szeretnék lenni. Egy nő, akire odafigyelnek a diákok és minden szavát úgy hallgatják, mint ahogy én tegnap a saját tanáromét. Mert van az a pillanat, amikor a másiknak hirtelen bekattan valami és minden elmondott dolog értelmet nyer - annál jobb pillanat nincs a világon, amikor tudod, hogy segítettél valakinek. Én is ezt szeretném, ez a vágyam.

Egész idő alatt az életből vett példákkal segítette a tananyag megértését, vicces dolgokkal szemléltette az elmondottakat és rengeteget nevettünk. De ez nem az a típusú röhögés volt, ami a Dumaszínházas előadásokat kíséri, valamiért tényleg szükséges volt, szinte érezhető volt a közvetlenség, holott szó sincs semmiféle tegezésről vagy más formájáról annak, hogy baráti viszony alakult volna ki az oktató és köztünk. Annyira nehéz szavakba önteni, de nagyon jó érzés volt és őszintén sajnálom, hogy csak 4 óránk lesz ezzel a hapsival.

Az óra vége felé nagyon komoly kérdéseket tett fel nekünk és az idő múlásáról beszéltünk. Mindenki szóhoz jutott - ilyen sem igazán volt még a többi órán- és egy egyszerű példával szemléltettük a dolgot. Fogtunk egy A4-es lapot, hosszában addig hajtogattuk, amíg egy hosszú, vonalzószerű papírcsík nem lett belőle. Az első lépés az volt, hogy a csíkból letéptünk egy akkora darabot, amit megítélésünk szerint leéltünk már az életünkből.
Ez egy hihetetlenül egyszerű dolog volt, mégis olyan ereje volt, hogy valósággal letaglózott. Körülbelül az életem egynegyed részével megegyező időm már eltelt....
A fennmaradó papírcsíkot tartottam a kezemben, mikor hallottam az utasítást, hogy ebből tépjek le egy egyharmadnyi részt, ugyanis életünk harmadát alvással töltjük.
Az így megmaradó papírcsík már jóval kisebb lett az eredeti hosszúságúnál, mondhatni a jövőmet tartottam a kezemben. Ennek körülbelül a fele munkával fog telni, a másik fele pedig a szabadidőm lesz, amit úgy kell beosztanom, hogy a legjobb legyen nekem. Éppen ezért fontos, hogy az ember olyasmivel foglalkozzon munka gyanánt, amit tényleg szeret, mert ha nem így tesz, egyszer csak azon kapja magát, hogy letelt az ideje és sosem csinálta azt, ami igazán örömmel töltötte volna el, akkor pedig már az esetek többségében késő van.

Nagyon örültem ennek a kis feladatnak, mert rádöbbentem egy csomó mindenre. Nagy súlya van a tetteinknek és az is igaz, hogy kevés az időnk, éppen ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy féljünk. Féljünk attól, hogy Mari néni haragszik-e ránk ha focilabdával berúgjuk az új ablakát. Ilyenkor két lehetőségünk van. 1) eltelik két kínos perc, miközben arra a lépésre vetemedünk, hogy becsöngetünk és bocsánatot kérünk tőle, majd visszakérjük a labdánkat vagy 2) elfutunk. Az első esetben kettő percig frusztráltak leszünk, de este apa megdicsér minket, mert becsületesen vállaltuk a következményeket és anyagi kár sem ér minket, mert visszakapjuk a labdát.
A második eset már kicsit komplikáltabb és rosszabb is, mert nem kapjuk vissza a labdát, szerzünk magunknak egy délutánt, amit félelemben élünk végig, attól tartunk, kiderül-e az eset. De estére mindig kiderül. A vacsoránál pedig Mari néni az ajtón kopog és kiabálva esik apának, hogy az a büdös kölök betörte az ablakát. Apa pedig összeszid majd, mert nem vállaltam az eset következményeit.

Akárhogy is nézem, az első megoldás kifizetődőbb. Nincs időnk arra, hogy félelemben éljünk. Nem szabad tartanunk attól, hogy valakinek nem vagyunk elég jók vagy hogy mi lesz holnap. Ha így teszünk, nem is élünk igazán.

"Rájöttem néhány dologra. Ha az életünk pontosan úgy alakul, ahogy szerettük volna - és állítólag ez a sikeres élet ismérve - nos, ebben az esetben néhányan azt gondolhatják, hogy kudarcot vallottam. Egyvalami számít. Hogy a csalódások miatt ne a keserűség uralja az életünket. Tanuljuk meg elengedni a múltat. Ha elönt minket a sötét kétségbeesés, fogadjuk el, hogy nem fürödhet minden napunk fényben. Jusson eszünkbe: csak az éjszaka fekete egén világítanak a csillagok, és azok a csillagok egyszer majd hazavezetnek minket. Ne féljünk attól, hogy hibákat követünk el, ne féljünk a botladozástól vagy a zuhanástól. Sokszor éppen az tartogatja számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. Ki tudja, kit hová sodor az élet. Az út hosszú, de végül is... maga az utazás a cél."

 "Belevágni valamibe úgy, hogy nem tudom, mi lesz belőle? Igen! Képzeljék el: ez az a pillanat, amikor szabadon tudnak dönteni. És ezzel köszönt önökre a függetlenség napja. Amikor szabadon eldöntik, hogy lépnek. Ez mindig csak egy lépéssel kezdődik, soha nem többel. Abban a pillanatban ugyanis megérzik, hogy önök képesek bármire. Bármire. És amikor ezt megérzik, akkor el fognak kezdeni mosolyogni."

Nem tudom, miért is van ez így, de olykor tényleg úgy érzem, hogy egy teljesen másik világban élek, pedig alig 150 kilométerre vagyok az otthonomtól. Mintha ez itt egy másik kis buborék lenne, ahová nem érnek el a megtörtént dolgok apró rezgései. Egy olyan hely, ahol mindig szívesen ébredek és még az esőben is táncra perdülnék,sőt az sem rossz vagy unalmas, ha csak saját magam társaságát élvezhetem.

"A boldogsághoz nem vezet út.
Az út maga a boldogság."

Egy hét múlva ilyenkor a végzős évem első napját fogom várni... istenem, de nehéz belegondolni, hogy ilyen gyorsan telik az idő. Tavaly szeptemberben gőzerővel készültem a frankfurti félévemre, és őszintén szólva még azt sem hiszem el, hogy már egy éve volt mindez.
Ez a nyár is olyan hamar elrepült; június elején még nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán szerelmes leszek, azt pedig pláne nem is sejtettem, hogy két hónap múlva össze is törik a szívem. Eltelt egy csomó idő, de szerencsére ismét Pécsre kerülök, hogy visszataláljak magamhoz és összeragasszam mindazt, ami most darabokra hullott. Egy ideig nagyon rossz volt, éreztem egy csomó dühöt, csalódottságot és iszonyat mérges voltam. Sajnos rosszkor voltam rossz helyen, rossz időben, de ez nem jelenti azt, hogy ennek legközelebb is így kell lennie.
Tudod, keresni fogom azt az embert, akinek valóban fontos vagyok és aki mellettem lesz, amikor minden összekuszálódik. Itt a Remény és a Hit, örök barátaim.

Pécs - életem egyik legfontosabb állomása. Már alig várom, hogy kilépjek a tetőteraszra, ahol eddig mindig megnyugvást találtam, ha valami gond volt. Viszont ahhoz a helyhez kötődik egy csomó jó emlék is, és bízom benne, hogy ez idén is így lesz. Noha félek kicsit ettől az évtől, ezt be kell, hogy valljam. Szeretnék lakást, autót, kiskutyát, meg később majd családot is egy gyönyörű nagy házban, de ugyanakkor még sokszor úgy érzem, hogy itt a helyem és nem akarok felnőni. Fura dolog ez...

Már alig várom!

"Minden dalnak van egy vége, egy utolsó hangjegye, minden dal véget ér. Butaság lenne emiatt nem élvezni egy dalt. Egyszer minden dal véget ér, de ettől még élvezheted a zenét."

"Nem kell túlkomplikálni. Ha egy férfi látni akar, ő keres. Ha veled akar lenni, megteszi. Nem egy nőnek kell őrült módjára, tíz körömmel belekapaszkodva mindent feláldozni. Csak ésszel. Egyébként is, akinek a figyelméért harcolni kell, az már rég nem jó. A legjobb dolgok maguktól jönnek. Erőlködés, játszmák, és buta hisztériák nélkül, tisztán, csak úgy belehuppannak az öledbe, amikor nem is számítasz rá. De ha elmegy, hagyd. Ha megteszi, fogadd el. Aki elmegy, az nem a tiéd. Aki elmegy, az sosem ért ide igazán. Majd jön olyan, aki fél percet sem tud lélegezni nélküled, mert annyira kellesz neki. Levegőt fog kapni, meg minden, de csak igazán akkor él, ha mellette vagy - és ezzel te sem leszel másképp. Feltöltöd és feltölt téged. Támogat és melletted áll. Harcoltok mindennel, együtt, és erőt merítetek egymásból. Mert ami jó, az valami ilyesmi. Ott aztán nem lesz megalázkodás, vagy épp önfeladás. Csak az van, hogy hisztek egymásban, és húztok előre. Az összes többi csak gyerekes és szükségtelen játszma.
Minden áldott nap hinned kell abban, hogy ami a tiéd, az a tiéd lesz. Amit neked szántak, az nem pottyanhat más ölébe, és ha megérkezett, ő bizony nem megy sehova. Visszajön, megsimogatja a buksidat, lehajol, egy puszit nyom rá, magához húz, és közli, hogy ő aztán marad, még akkor is ha a világ összedől. Feletted fog állni, hogy még véletlenül se zúzzon darabjaira. Mert ő ezért van. Hiszen ő érted van, te meg érte."

"Nem akkor kell megijedni, amikor egy nő túl sokat törődik veled. Igen, rémisztő lehet. Kicsúszhat az irányítás a kezeid közül, mármint az érzelmeid felett... Na és aztán mi van? Nem élhetsz jégcsapként egy életen át. Elfogadhatod, vagy nem. De nincs olyan, hogy kérek is meg nem is. Jövök, ha elfogy és épp más nem adja meg, de egyébként meg magas ívben elkerülöd. A szeretet nem játék. Nem szórakozhatsz vele kényed kedve szerint. Akkor kezdhetsz el igazán aggódni, ha már magas ívről tesz rád, és még véletlenül sem közeledik. Akkor aztán kapálózhatsz, lehet, hogy késő lesz." - oravetznora

"Az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy egyetlen másodpercig is olyasvalakire pazarold, aki nem becsül meg, nem értékel."

Így múlik el egy barátság... egy szempillantás alatt. Letaglóz, még akkor is, ha nem a legjobb barátodról van szó, csak egy ismerős idegenről, akivel valaha nagyon jól megértettétek egymást. Mégis jelent valamit ez a szomorúság, ez a csalódottság, ami itt van, belül.
Olyan ez, mint amikor felhívsz valakit és azt mondja: "Ne keress többé!" Eleinte fel sem fogod a szavak jelentését és felhúzod magad, milyen pofátlan az illető. Később aztán rájössz, hogy még akkor is fáj az elutasítás, hogyha nem is álltatok annyira közel egymáshoz.
Vannak pillanatok az életben, amikor egy kapcsolat hullámhegyének tetején pihensz és úgy érzed, ha már eljutottatok idáig, nem lehet már soha rosszabb. Aztán bekövetkezik az, amire nem számítasz. Éjt nappallá téve agyalsz azon, hogy mi is történhetett, melyik volt az a pillanat, amikor minden elromlott. Erre a kérdésre azonban elég nehéz megtalálni a választ. Ahhoz, hogy tanuljunk az esetből, vissza kell pörgetnünk az idő kerekét és kívülről szemlélni azt a két embert, akik éjszaka csillagokat néztek együtt, röhögve sétáltak egymás mellett vagy csak ültek a fűben és fontos dolgokról beszélgettek. Ilyenkor olyannyira közel engedsz magadhoz valakit, hogy szinte fizikai fájdalommal jár, ha ritkulnak a beszélgetések és a másik nem keres. Visszautasít és lemond találkozókat, halogat mindent és nem beszél már szinte semmit arról, mi is van vele. Nem is beszélve arról, mi történik velünk, kettőnkkel. Megosztottam veled életem sok-sok boldog percét, mindig izgatottan vártam a napot, amikor találkoztunk. És mindezt azért, hogy most elhagyj...

Mi lett velünk? Te tudod a választ?

"A korunknak megfelelően kell cselekednünk. És tudjátok, miért mondják ezt nekünk? Mert azok, akik ezt mondják, félnek a fiatalság okozta vadságtól. És a mi varázsunk miatt szégyellik magukat és szomorúak, mert ők bizonyos dolgokat hagytak elsorvadni magukban."

Amint beszálltam a kocsiba, rögtön elpárolgott a maradék fáradtság is belőlem - bár ebben annak a bögre kávénak is szerepe volt, amit reggeli gyanánt megittam. Izgatott voltam, hiszen ez volt az első kiruccanás közösen.
Elevennek éreztem magam, felszabadultnak, mint egy madár, aki életében először bontja ki szivárványszín szárnyait, hogy a türkizkék nyári égbolton repülve mindenki megcsodálja. Talán nem vagyok tündöklő és valószínűleg csak az aurám szokott pompázni, de nagyon jó volt, tökéletes; akár a vihar előtti csend.

Szeretek veled utazni, bármerre, csak úgy. Egyedül. Ketten.

"Ha mindig azt nézed, miért ne légy együtt valakivel, nem is jön össze. De egy adott pillanatban lehet, hogy hagyni kéne, és megélni a szív dolgait."

"Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek."

Tegnap este érkeztem meg Dransfeldből, Németországból. Ez volt az első alkalom, amikor teljesen egyedül kellett boldogulnom egy csapat ifjúval, teljesen úgy éreztem magam, mint egy igazi tanítónéni. Nem volt vas szigor, hiszen mégiscsak nyaralásról volt szó, de azért egyszer-kétszer felemeltem a hangom, ha valami nem tetszett, és úgy hiszem, meg lett a hatása.
Minigolfozás közben készítettek velem egy röpke interjút is, ami után még a nyelvtudásomat is megdicsérte az illető. Büszke voltam magamra. Nem mondanám, hogy sosem kapok dicséretet, de ez más volt. Valami olyan, amit kemény munkával és gyakorlattal értem el, nem pedig henyéléssel és apuci pénzével.
A visszajelzésekből azt szűrtem le, hogy nem is ment olyan rosszul ez a Betreuerin-szerep, talán egyszer tényleg tanárnő válik belőlem. ;))))

Boldog vagyok! ♥

Nem mondom, hogy minden problémám és gondom-bajom egy szempillantás alatt megoldódott, amikor átlépte a küszöböt, de az érzés, hogy mindent meg tudok oldani, felbecsülhetetlen. Erő. Magabiztosság. Boldogság. Biztonság.
Igen, biztonságban érzem magam. Bízom benne. Talán nem tart életem végéig, de most jó és ez a legfontosabb. De hát nem ez a lényeg?

Az apró kérész mindössze egyetlen napig él. Egyetlen napig. Mégsem sajnáljuk érte, hiszen ezen a napon csak annak él, amit szeret. Szárnyra kap, a szélre bízza magát, játszik, élvezi röpke élete minden pillanatát. Úgy él, mintha nem lenne más nap, hiszen számára nincsen más nap. Talán tanulhatnánk tőle. Képzeld csak el, ha úgy élnénk minden nap, ahogy ő éli egyetlen napját. Micsoda élet lenne!

Lassan egy hónapja ismer. Sokat tud rólam, mégsem futott el titkon vagy ugrott ki az ablakon. Lehetséges (de tényleg csak lehetséges), hogy ez most más. Talán tovább is marad és nem csak átutazóban van.

"Még ma is, amikor látom, hogy igazi mosolyra derül az arca, megmelegszik a szívem, mert tudom, hogy nem olyan, mint más. Azért mosolyog így, mert vele vagyok. Miattam."

Ha már nem sikerült eljutni a Balaton Sound fesztiválra, akkor is néhány napra eltűnök a világ vizslató szeme elől... na de visszatérek ám! Vége a munkának, élvezni kell a nyarat! :-)

"Döntsd el, hogy mi a fontosabb: a büszkeséged és semmit nem kapni, vagy kockáztatni és talán mindent megnyerni."

...én is téged.

Csak úgy tűnik, ez nem elég.

"Az életben két tragédia létezik. Az egyik, ha minden titkos vágyainkat elveszítjük, a másik, ha megvalósítjuk őket. A tragédiák hozzátartoznak az élethez. Tragédia?! És akkor mi van? Hagyjuk abba? Dobjuk be a törölközőt? Hát nem! Ha úgy érzed, hogy kész, a szíved megszakad, akkor is harcolnod kell, de állatira, hogy érezd, életben vagy. Szenvedsz, fáj, ilyen az élet. Összezavarodtál és félsz? Helyes! Legalább eszedbe juttatja, hogy valahol a jövőben vár rád valami jobb, amiért érdemes harcolni.
Görcsösen erőlködünk, hogy valóra váltsuk az álmainkat. Mindazt, amiről azt gondoljuk, hogy jobbá teszi az életünket. Hajszoljuk a pénzt, a népszerűséget, a hírnevet. Közben elveszítünk mindent, ami igazán fontos. Az egyszerű dolgokat. A barátságot, a családot, a szeretetet. Mindazt, amit már valószínűleg megszereztünk.
Igen, elveszíteni a vágyainkat, ez valóban tragédia, de valóra váltani őket, azt hiszem, ez az egyetlen esélyünk. Az idén szerelemre vágytam, arra, hogy feloldódjak egy másik emberben, legyőzzem a félelmeimet és újra érezni tudjak. Teljesült a vágyam, ha ez tragédia, ám legyen, minél gyakrabban kérek belőle. A világon semmiért nem mondanék le róla."   

Ennél furább még nem igazán történt velem. Én, aki mindig megtalálom a módját, hogy kifejezzem magam, képtelen vagyok megfogalmazni vagy szavakba önteni, ami most velem történik. Ez lehetne bármi, akár egy fotó, egy rajz, egy zeneszám vagy egy blogbejegyzés. Erre várok már mióta és mégsem olyan könnyű, mint gondoltam; sőt, egyenesen nehéz, mert amint elkezdek gondolkozni, minden szertefoszlik. Talán azért, mert az újdonság olyan erővel csapott le rám, hogy megmoccanni sem merek. Az is lehet, hogy döbbenetemben minden meglévő ihlet örökre elszállt és sosem jön vissza hozzám.
Érzések és érzelmek. Csak ezek vannak. Úgy kavarognak, mint a színes füstgomolyagok és tökéletesen elválaszthatatlanok, összefonódnak egymással. Szeretet. Döbbenet. Kacérság. Mosoly. Boldogság. Izgalom. Hitetlenkedés. Remény. Egy csipetnyi félelem.

"Egy rövid folyosó végén benyitok egy üvegajtón és belépek egy helyiségbe. Itt már olyan erős az illat, hogy úgy érzem, az orrom képtelen befogadni belőle többet. A párás, selymes levegő jólesik forró bőrömnek. A rózsák pedig káprázatosak. A pazar virágok szépen elrendezett sorokban állnak. Akad itt buja rózsaszín, naplemente-narancssárga, de még halványkék is. Elindulok a gondosan metszett virágok sorai közt. Gyönyörködöm bennük, de nem nyúlok hozzájuk, mert a saját káromon tanultam meg, hogy milyen halálosak lehetnek ezek az ártalmatlannak tűnő szépségek. Amikor egy karcsú bokor tetején megpillantom, azonnal tudom, hogy ez az: egy pompás fehér bimbó, amely épphogy nyílni kezdett. A bal kezemre húzom az ingem ujját, hogy ne kelljen közvetlenül hozzáérnem a növényhez. Aztán fogok egy metszőollót és amint a penge hozzáér a növény szárához, megszólal mögöttem egy hang.
- Ez egy igazán gyönyörű darab.
Kezem megrándul, a metszőolló becsukódik, átvágva a szárat.
- A színek természetesen csodálatosak, de semmi sem érhet fel a fehér tökéletességével."

"Mindnyájan vágyunk a szerelemre! Igaz? És miért? Mert ez az élmény tölt el minket viruló elevenséggel. Az érzékeink működnek, minden érzelem felerősödik, a hétköznapi valóság széthullik, és mi az egekben járunk. Tartson csak egy pillanatot, egy órát, egy délutánt, de az mit sem von le az értékéből. Mert olyan emlékeket őrzünk utána, amiket életünk végéig becsülni fogunk."

Baromi jó érzés régi leveleket olvasni, annyit mosolyogtam, hogy már a végén azt hittem, úgy marad a szám! :-)

"Biztosan nem vagyok Romeo. Nem bizony, ugyanis ha megtalálnám életem szerelmét, akkor nem állnék ott idiótán, sóhajtozva a kertben, hanem leszedném arról az erkélyről és magammal vinném!"

"Valahogy mindig így van ez: reménykedsz benne, hogy egy bizonyos dolog megtörténik. Csak várod és várod, addig ámítod magad, amíg már a saját szemedben is hülyének tűnsz, és akkor abbahagyod. Aztán amikor tényleg megtörténik, teljesen váratlanul ér."