Ahogy itt ücsörgök az udvaron a jó időben, teljesen el is felejtem, hogy még nincs itt számomra a nyár. Ugyan már csak egyetlen vizsga választ el a paradicsombeli dögléstől, mégis elég nagy a tét sajnos. Mindenesetre megengedhetem azért magamnak, hogy egy órácskát azzal töltsek el, hogy miközben jóllakott pocakomat simogatom, úgy tegyek, mintha a semmittevés lenne a legfontosabb dolgom. Meg kell mondjam, elég felemelő érzés. Tény, hogy nem segít ezen az olvasás utáni sóvárgás, sőt, elég nehezen viselem, hogy a történet közepén elfogytak a könyv lapjai és a harmadik rész, a folytatás 200 kilométerre van. :-)
Sebaj, holnap este az lesz az első dolgom, hogy el is kezdem a trilógia utolsó és egyben legizgalmasabbnak ígérkező darabját - így vagy úgy úgyis túl leszek ezen a szaros vizsgán.
De ahogy mondani szokás: "semmi sem bonyolult annyira, hogy ráparázz...!"

Sokak számára már rég elérkezett a vizsgaidőszak vége (értem ezalatt az ügyeseket), így ezzel együtt most a búcsúzkodások is megkezdődtek. Mindenki költözik haza és szeptemberig kiélvezi a nyugalmat, a napsütést (és átkozza a leégést), valamint kipiheni a fáradalmakat, hogy aztán újult erővel vágjon neki az utolsó évnek. És amint ezen elmélkedtem, rájöttem, hogy szeptember, Frankfurt ♥.... mennyire izgultam még akkor. Most meg, lassan fél év eltelt azóta, mióta hazaértem. Repül az idő. Rohan, mintha valami elől menekülne. Igazán lassíthatna néha, hogy legyen idő kiélvezni a pillanatot, de aztán az utolsó szempillantásban, eltűnik. Később pedig rájövünk minden titok nyitjára. Olyanokra is, amiknek jobban örültünk volna hamarabb. :-)

"Otthon a festékeimből bármilyen színt ki tudok keverni. Rózsaszínt. Olyan halványat, mint a csecsemő bőre. Vagy olyan sötétet, mint a rebarbara. A tavaszi fű zöldjét. Kéket, ami úgy csillog, mint a jég a vízben.
Egyszer három napig szórakoztam, mire sikerült kikevernem a fehér prémen megcsillanó napsugár színét. Először azt hittem, hogy a sárga valamelyik árnyalata lesz, de aztán rájöttem, hogy a dolog sokkal összetettebb ennél. A színek rétegekben vetülnek egymásra. És szépen összeolvadnak.
A szivárvány titkára még nem sikerült rájönnöm. Olyan rövid ideig lehet csak gyönyörködni benne. Sosincs elég idő, hogy minden árnyalatot megfigyeljek. Egy kevés kék itt, egy kis rózsaszín ott. Aztán már szerte is foszlik az egész. Levegővé válik."

A láperdő mélyén, a fűzfa lombja alatt
A pázsitágyra, a puha, zöld párnára
Hajtsd le fejed, hunyd le álmos szemed
És amikor újra kinyitod, felkel a nap.

Itt biztonságban vagy, nem fázol
A százszorszép megóv mindentől
S holnap valóra váltja álmaidat
Drága kicsikém, úgy szeretlek.

A láperdő mélyén, messze elbújva
A holdfényben, a levéltakaró alatt,
Felejts el minden bajt s bánatot,
S reggel a szomorúságnak nyoma sem marad.

Itt biztonságban vagy, nem fázol,
A százszorszép megóv mindentől.
S a holnap valóra váltja az álmaidat
Drága kicsikém, úgy szeretlek.

Juhuhúúúú :-)
Fergeteges szülinapi bulit csaptunk tegnap, jó volt ez a kis ereszd-el-a-hajam a vizsgaidőszak kellős közepén, nagyon-nagyon imádtam! :)
Amióta hazatértem Frankfurtból, összesen egyszer voltunk szórakozni a skacokkal és már nagyon hiányzott valami belevaló hepajkodás és mókázás. Ezt pedig tegnap be is pótoltuk. Kellőképpen!

U.i.: Megtanultam vigyorogni... nem is megy olyan rosszul.

U.u.i.: A mai nap folyamán - bár kicsit harcoltam reggel a másnaposság jeleivel, egész hamar összepakoltam a két bőröndnyi cuccomat és noha kicsit féltem a buszúttól és a zötykölődéstől - kiköltöztem a koliból. Kicsit szomorú, mert ez azt jelenti, hogy vége ennek az évnek is (no még nem teljesen azért), mindenesetre szeretek Pécsen lakni. Lassan nyári munka, nyaralás, és megint csak úgy repülni fog az idő - ha egyszer ideér a nyár és nem lesz ilyen szeszélyes az időjárás. :)

AZT HISZEM, SZERETEK 21 LENNI! ♥

Már idejét sem tudom, mikor olvastam legutóbb önszántamból könyvet - olyat, ami nem kötelező irodalom valamelyik kurzusra. Ebben az aktuális félévben még tuti nem. Most viszont, hogy kicsit kezd csillapodni a vizsgaidőszak, végre nekikezdhettem annak a trilógiának, amit anyuéktól kaptam szülinapomra. Alig 30 oldalt olvastam még csak el, de már most tudom, hogy egyenesen imádni fogom! :)

(Éhezők viadala...juhúúú)

"Inkább legyek szegény egy könyvekkel teli kunyhóban, mint egy olyan király, akiből hiányzik az olvasás szenvedélye."

"Az élet nagy pillanatait nem feltétlen megcselekedjük. Van, hogy egyszerűen csak megtörténnek. Nem azt mondom, hogy nem irányíthatjuk a saját életünket... Kezünkben az irányítás. Legyen is! De ne feledjük, hogy bármikor megeshet, hogy kilépünk otthonról, és az egész életünk megváltozik. Az univerzumnak terve van velünk. De ez a terv folyton változik. Egy pillangó megrebbenti a szárnyát és elered az eső. Ijesztő lehet, de csodálatos is. Folyamatosan dolgoznak a gépezet fogaskerekei, hogy te végül pontosan akkor, pontosan ott legyél, ahol lenned kell. Jó helyen, jó időben."

Állítom, hogy egyszer sikerülni fog :)

"Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak.Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat. Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi kör ez."

Egész sokáig úgy gondoltam, ezerszer jobb volt, amíg kis szöszi manócska volt és csak gőgicsélt. Már egész kicsinek is mély, dörmögő hangja volt, de paradox módon sosem volt ellenére, ha pink babakocsiban tologattam a játszótér körül. Állandóan elcsente az asztalról a spagettit és túró rudival festette ki a fehér falat, de amíg ez volt a legnagyobb csíny, senkit sem érintett túl mélyen a dolog -bár anyáékat lehet, elvégre az a szép felület mégiscsak ragacsos-maszatos lett. Kerek fejű fehér egérke, akiről ha régi fényképeket nézek, mindig el kell mosolyodnom.

Aztán telt-múlt az idő és a kópé felcseperedett. Először csak a derekamig ért, majd a vállamig, most pedig már egy fejjel magasabb nálam. Eleinte sokat verekedtünk-veszekedtünk (egy fiú testvérrel sosem könnyű), amikor viszont rájöttem, hogy erősebb nálam, már nem is próbáltam kekeckedni vele. Szépen lassan átalakult a kapcsoltunk is. Hullámhegyek, hullámvölgyek... Közös röhögés meg együtt eltöltött idő, aztán bunkóság és nem-beszélek-veled időszak, mert "te mindent megkapsz, én meg semmit sem". Ez amolyan visszatérő problematika volt, elég gyakran emlegette, ha igazságtalannak mérte fel a helyzetet, holott sok mindent velem összehasonlítva hamarabb kapott meg - ez amolyan generációk közötti változás vagy nem is tudom. Természetes folyamat: én általános iskola 4. osztályában kaptam meg életem első, még csak nem is színes kijelzős, NOKIA 3310-es típusú telefonomat, a húgom például harmadik osztályban már érintőképernyős mobilt kap. Teljesen érthető, miért... ez a rohamos technikai-technológiai fejlődés azért elég durva. Antennás tégla-telefontól a legújabb százezres csúcskategóriásokig, diavetítő helyett 3D tévé és Blueray, az őskövület óriási számítógépek és monitorok helyett pedig extra vékony laptopok.

Na de eléggé elkanyarodtam a témától. Szóval öcsi, aki 18 évvel ezelőtt még csak arra volt képes, hogy telekakilja a pelenkáját, múlt hét szombaton elballagott a gimiből. Ez alkalomból elloptam egy barátnőm idézetét:

"Az a személy, akit először nem értesz, majd bosszant, aztán szereted, végül pedig hallatlanul büszke leszel rá."

Hujuj... ahhoz képest, hogy elkezdődött a tavasz legszebb hónapja, még alig írtam valamit - sőt...
Bizony, a legszebb vagy akár mondhatnám azt is: az én hónapom, a kedvencem.

Sajnos a globális felmelegedés kissé keresztbe húzta az utóbbi évek során a Tavaszt hozó tündérke számításait (vagy csak szimplán túl sok mézsört ivott, amitől teljesen elvesztette az időérzékét), de az bizonyos, hogy manapság a tavasz nem éppen egyenrangú tagja az évszakoknak. Ezt nagyon is sajnálom, ugyanis így egyre kevesebb idő jut Májusnak és egyúttal nekem is, hogy kiélvezhessem a farmer-tornacipő-póló kompozíciómat vagy kellemesen ücsöröghessek a lenyugvó nap fényében egy barátságos padon anélkül, hogy szenvedjek a 30 fok miatt vagy a sok szúnyogtól.
De hát nem ez a legszebb a tavaszban? A csoda, mikor a cseresznyefák rózsaszínben pompáznak, valamint varázslatos virágszirom-esővel ajándékozzák meg az arra sétálókat és a gyümölcsfákon még ott zöldellnek a jövő termései. Minden újból életre kel és szinte tapintható az újrakezdés érzése a levegőben. Tudom,tudom... ez a természet rendje, ami minden egyes évben megismétli magát. Mégis, valamiért mindig különbözik az óévtől.

Azért is szeretem Május-apót, mert ilyenkor van a születésnapom és a névnapom is. Ezek az ünnepek mindig sok-sok boldogságot hoznak nekem és április végétől keserédes várakozással töltenek el. Valamiért idén sokkal izgatottabb vagyok és alig tudom kivárni, amíg el nem jön a hó utolsó hete. Fogalmam sincs miért... :-)

"Attól, hogy az ember nem beszél valamiről, még gondol rá. Sőt. Többet gondol rá."

Sok időbe telt, mire rászánta magát, hogy szembenézzem koromfekete és félelmetes belső énjével. Félt. Nem azoktól az árnyaktól, melyek lelke labirintusának szögleteiben lesnek rá, hanem azoktól a viharos érzelmektől, melyek felborzolták a kedélyeit. Nem tudta mire vélni a történteket, ezért az ideje nagy részét olyan apró-cseprő dolgokkal töltötte, amelyek elvégzése egyáltalán nem lett volna szükséges, de ő mégis megcsinált mindent a képzeletbeli listáról, csak hogy ne kelljen egy percre se leülni és elmélkedni.
Olykor azonban elcsábult és engedett a démonoknak. Egyszer a felkelő nap lágy fényében és a madárcsicsergéstől derűs reggelen, de aztán erőt vett magán és akarva-akaratlanul újra átlépett az álmok országába. Ez egy olyan Mesevilág, ahol bármi megtörténhet: a legrosszabb rémálmaink, de a legédesebb vágyaink is. Jó kis "találmány", van, hogy csak oda menekülhetünk az élet furcsaságai és megpróbáltatásai elől. Az utolsó mentsvárunk.
Másszor sétálás és buszozás közben kalandoznak el a gondolatai, olyan veszélyes és lápos vidékekre, ahol nem szabadna járnia - ha egyszer elnyeli a mocsár, onnan nincs megállás, csak süllyedés és süllyedés (és még a fehér tornacipellője is ocsmány barna-sáros lesz).

Délután majdnem elcsábult a virágokkal szegélyezett parkban lépkedve, amikor megpillantott egy üres, zöld padot egy fa árnyékában. Már majdnem leült, amikor egy villámcsapásra visszatért a józan esze és az eddiginél gyorsabb tempóban elhagyta a biztonságot adó napfényt. Ám ez a kicsi pillanat is végzetes következményekkel bírt. Egyenesen a felüljáró felé vette az irányt, ahonnan tökéletesen be lehetett látni az alant elterülő zöldben játszó focipályákat. Azon nyomban izgatottabb lett, amint meglátta, hogy apró fehér pontocskák cikáznak a pázsiton. Szerencsére pont olyan messze volt, hogy senki ne szúrja ki, aki felismerhetné, noha közel s távol semmi sem takarta el a pásztázó tekintetek elől. Már majdnem elindult le a lépcsőn, hogy közelebbről is szemügyre vegye a játékosokat, amikor minden felháborodása egy "Mégis mit csinálsz, te bolond?!" mondattá alakult és rögtön megálljt parancsolt topánkába bújtatott lábainak. Pár percig még csendesen élvezte a látványt és elképzelte, milyen is lenne, ha a lelátón ücsörögve integetne az olykor rá pillantó fiúnak. Nem sokkal később megfordult és reménykedve abban, hogy mihamarabb visszatérhet, végre a buszmegálló felé sietett.
 

"Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget hallottam már róla, soha nem hittem, sőt, most sem hiszem, hogy létezik szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem."

"Valahogy mindig így van ez: reménykedsz benne, hogy egy bizonyos dolog megtörténik. Csak várod és várod, addig ámítod magad, amíg már a saját szemedben is hülyének tűnsz, és akkor abbahagyod. Aztán amikor tényleg megtörténik, teljesen váratlanul ér."

"Hajnali fény, az élet kék egén veled, életképregényben élek én,
a tábortűz lángja meg sebzett vadként űz, 
halványul a vágy, ha magányomban mellém ülsz.
Tükröm-tükröm kérlek, mondd meg nékem,
miért mosolygunk mindannyian többféleképpen,
legyél szín a szürkületben, ha engedi az aurád,
ha túl szűk a szó rád, ne siettesd az órád.

Boldogságban ébredtem fel, mosolyog a szél, de a nap már nem felel,
pedig fáradtan estem be az ágyba, szebb világot vártam, de mindhiába.
Teljfeles hajnalban, játszik az éj, visszajövök majd, ha máshogy fúj a szél.
Fátyolos nappal, a vándor útra kél, itt leszek, ha elmúlik a tél, majd itt leszek, ha elmúlik a tél.

Mosolyogva ébredek, mosolyogva félek, mosolyogva kérek, mert mosolyogva élek,
mosolyogva nézek, csak mosolyogva érzek, mosolyogj ha kérlek, a mosolyodból élek.

Te nevetsz, én sírok, te szeretsz, én bírok, te kifújsz, én szívok, te hiszel én bízok.

Feltétel nélkül szeretni, (egy nevetés és minden bánat tovaszáll)
félmosollyal a semmibe meredni, (kell a zuhanás, attól teljes az utazás)
előre-előre felkelve elesni,
fürkésző szemekkel szívedet keresni.
A szomszéd, a főnök, a postás, a kölkök, a hentes, az óriás, a tündérek, a törpök,
különböző Istenek, de ugyanaz az ördög, csak akkor telik be a pohár, hogyha töltöd!!

Boldogságban ébredtem fel, mosolyog a szél, de a nap már nem felel,
fáradtan estem be az ágyba, szebb világot vártam, de mindhiába.
Teljfeles hajnalban, játszik az éj, visszajövök majd, ha máshogy fúj a szél.
Fátyolos nappal, vándor útra kél, itt leszek, ha elmúlik a tél, majd itt leszek, ha elmúlik a tél.

Te nevetsz, én sírok, te szeretsz, én bírok, te kifújsz, én szívok, te hiszel én bízom."

Most azonnal vissza akarok menni Frankfurtba! :(

minden sokkal könnyebb volt...

"Amikor már vészesen rühellem a telet, részletesen magam elé képzelem a tavaszt. Abban a hitben ringatózom, hogy nem hagytam ki semmit: így és így fog kibomlani, lépésről lépésre. Aztán eljő végre a valóságos tavasz; de nem bomlik ám, hanem robban, csodájával ezerszeresen meghaladva képzeletemet, emlékeimet."

Szép lassan telik az idő, még csak most eszméltem rá, hogy hiába végeztem a halasztott vizsgaidőszakommal, 5 hét és itt a következő hajrá. Abban reménykedtem, hogy kicsit több időm lesz kiélvezni a tavaszt (már ha megérkezik valaha). Amint lezárul ez az év is, már csak a nyár marad, szeptembertől pedig beindul a végzős év. Te jó ég, milyen nehéz belegondolni. Mintha tegnap lett volna, hogy megkaptam a felvételi értesítő levelet, aztán a gólyatábori összeismerkedés, majd az első év az alapvizsgával - ami sokaknak még a mai napig nem sikerült.
Szeptember végén pedig a nagy próbatétel, ahol véleményem szerint tökéletesen helytálltam, most pedig itt vagyunk, 2013 márciusának végén.
Olykor belegondolok, milyen is lenne az életemből készített film és eltűnődöm rajta, vajon hányszor néznem: rongyos lenne tőle a DVD vagy érintetlenül lapulna a lemez a fehér papírtasakban. Nem tudhatom. Viszont ha híres leszek valamivel (ami remélhetőleg nem egy ValóVilág-szereplés lesz), akkor büszke leszek magamra és lehet, hogy egy producer ihletet kap, amiből elkészül egy életrajzi dráma vagy inkább vígjáték. :)


"Emlékek kicsiny doboza

                Egy hideg, téli napon, amikor csak a távolban elhaladó vonat hangja töri meg az idilli csendet, a nagyi és én a nappaliban ülünk. A szobát szárított narancs és fahéj illatkeveréke tölti meg, mi pedig a kandallóban lobogó tűz fényénél régi fényképeket nézegetünk, melyek egy nagy, indákkal díszített dobozból kerülnek elő egymás után.

            Az egyik fotón a mamát látom hosszú, földig érő mélykék talárban, a feje búbján négyszögletes, aranyszínű rojttal díszített sapkában, fehér kesztyűs kezében a diplomáját tartva.

- Nagyi, milyenek voltak az egyetemista éveid?

- Ó, kicsikém, azok voltak ám a szép idők! Olyan sok barátra tettem szert az alatt a pár félév alatt, hogy igazán szerencsésnek mondhatom magam, amiért annyi jó emberrel találkozhattam. No meg nagyapádat is az egyetem egyik folyosóján láttam meg legelőször – meséli mosolyogva, miközben jobb kezével a dobozka után nyúl. – A mai napig emlékszem, mennyire izgatottan vettem át a postástól a vaskos, fehér borítékot, amiben a felvételi értesítő érkezett. Várakozás nélkül, a kapuban bontottam ki a levelet, majd örömömben szaladva kürtöltem szét a hírt. Onnantól pedig minden rettenetesen gyorsan történt.

- Mesélj egy kicsit róla, kérlek – unszolom én. - Tudod, hogy az álmom nem más, mint hogy gyerekeket tanítsak nagy koromban, pont mint te.
- Jól van, jól van. Nagyon szeretek arról az időszakról mesélni, s talán később még szükséged is lehet egy-két régi trükkre. Sosem felejtem el, mennyire büszke voltam, hogy Pécsett tanulhattam bölcsészetet, akkoriban ez nem mindenkinek adatott meg. Tudtam, hogy tartozom édesanyáméknak azzal, hogy tisztességesen elsajátítok minden tudást, amit felnőttként majd kamatoztatni tudok. De nehogy azt hidd, hogy éjjel-nappal a könyvek fölött gubbasztottam! Az egyetem mellett volt egy nagyon kedves kis hely, ahol sokszor ittunk teát vagy kávét a barátaimmal. A csokoládébarna bútorok, a falon lógó megannyi színes kép és a mahagóni falak minden évszakban nyugalmat árasztottak és barátságos pihenést nyújtottak, egy fáradt nap után is rögtön élénkebbnek éreztem magam, amikor átléptem a kávézó küszöbét.
A társasági élettel sosem volt probléma. Emlékszem, mennyi újdonsággal szolgált az a kulturális és egyetemi központ a Mecsek lábánál, sőt még az is tisztán él előttem, amikor legelőször pillantottam meg azokat az embereket, akik addig teljesen idegenek voltak számomra, idővel azonban elválaszthatatlan bajtársaim lettek. Megannyi különös arc, rengeteg személyiség, olykor nehéz, de leginkább örömteli és boldog percek.
- Jaj, nagyi! Ez teljesen úgy hangzik, mint egy tündérmese – ujjongok én, miközben máris végigpörgetem a jövőm kisfilmjét, melyben csupa vidám alak vesz körül és felszabadultan, nevetgélve sétálunk a már ismerős vendéglátó felé.
- Igen ám, de az élet nem csak móka és kacagás. Ha az ember a legmerészebb álmait is valóra szeretné váltani, ahhoz bizony nem elég minden nap kávét szürcsölni és mogyorót ropogtatni – korhol engem, és máris eloszlani látszanak a rózsaszín felhők, melyekben lubickolok. – Az egyetemi évek tele vannak akadályokkal, melyeket csak a legelszántabbak tudnak legyőzni. Pontosan azért van ez így, hogy a záróvizsgák után a legjobb szakemberek foglalhassák el méltó helyüket a munka világában. Előfordul, hogy valaki nem képes megoldani az előtte tornyosuló problémákat vagy nem tudja legyűrni az ellenfeleit. Megesik az ilyen. Ebből tudja más, hogy még keményebben kell dolgoznia, ha nem akar a bukottak sorsára jutni.

- Te mindig könnyen vetted a nehézségeket? Minden elsőre sikerült? – kérdezem ámulva, bár kicsit szégyenkezem is az ostoba kérdés miatt.
- A legtöbbször igen. Eleinte nehéz volt, ugyanis az önállóvá válás nem két perces folyamat, van olyan, aki évek alatt sem képes elsajátítani. Ám szerencsére volt segítségem. A közeli barátaimmal rendszeresen összeültünk egy kis kupaktanácsra, és őszintén mondhatom, sosem maradtam egyedül a gondjaimmal. Tanulmányi ügyekkel bátran kereshettem a felelősöket, ahol szinte mindig sikerrel jártam, hiszen megoldották a problémáimat, illetve az összes kérdésemre megkaptam a megfelelő választ.
Sok lehetőség volt a fejlődésre, országhatáron belül és akár azon kívül is, a legszebb emlékeim ezekhez az évekhez kötődnek. Mérhetetlen mennyiségű tapasztalattal gazdagodtam és örökre a szívembe zártam ezt a külön világot, ahová mindig izgatottan utaztam. Remélem, hogy sikerült megválaszolnom a kimondatlan kérdéseidet is, hiszen ismerlek már és nagyon jól tudom, hogy kielégíthetetlen a kíváncsiságod – emeli rám melegséggel teli tekintetét és féloldalas mosollyal az ajkán felém fordul. Óvatosan elveszi tőlem a kopott fényképet, miközben én kicsit elpirulok és a kezemmel kezdek el babrálni.

            Pár pillanat múlva felemelem a fejem és látom, ahogy egy kis időre ugyan, de újra átéli a fiatal felnőttkor csodás perceit, majd szeretettel visszateszi a felvételt a dobozba."

Azt hiszem, ez nagyon idealista, tényleg mint egy mese. Nem csoda, hogy nem jutottam be a nyertesek közé ezzel, de azt hiszem, a részvétel volt inkább számomra a fontos. :)

"Vannak az életünkben olyan események, amelyekről - miközben javában zajlanak még - tudjuk, hogy sohasem felejtjük el. Ilyen egy-egy jó beszélgetés, egy ölelés, néha egy szép zene; amíg éled, egy Hang azt mondja benned: "szívd magadba jó mélyen ezt az élményt, mert ebből kell táplálkoznod egy életen át!" Ne felejtsd el!... Ide vissza kell találnod, mindig!"

Egy viharos napon történt. Az eső csak úgy verdeste az ablakot és a redőny bizonyos időközönként nagy koppanással az ablaknak ütődött. Még alig múlt reggel hat, máris elment a kedvem az egész naptól, nem is beszélve a hideg, nedves időjárásról, amit az ember rendszerint szívesen néz a meleg szobából, egészen addig, amíg nem kell kitennie (kevésbé) vízálló cipőbe bújtatott lábát az ajtón. Nem volt más hátra, nekem is át kellett lépnem a küszöböt, hogy aztán a hurrikánba veszve elinduljak a Zsolnay-negyedbe és ekkor megpillantottam őt, a Tavasztündért. Teljesen paradox volt az eset - a tomboló természet és a szépséges, tavaszi színekbe öltözött lány a pöttyös esernyővel. Egy perccel később azonban jött a buszom, ami nagy robajjal félbeszakította az ámulásomat és visszarántott a kegyetlen és hűvös valóságba.
Nem sokkal később órási meglepetés ért: belebotlottam egy régi osztálytársamba, annyira pont futotta a tragacson eltöltött időnk, hogy egy gyors kérdezz-felelek-et lebonyolítsunk.
Amint elhagytam az "oltalmat" nyújtó tömegközlekedési eszközt, ismételten meg kellett birkóznom az éghajlati elemekkel és bizton állíthatom, nem sokon múlt, hogy alulmaradjak - szegény esernyőm meg is sínylette a harcot.

***

A nap meglehetősen lassan telt, alig történt valami érdekes...azon kívül persze, hogy szerintem megfáztam.

***

Öt óra múlhatott pár perccel. Épp akkor robogott be a busz a járdasziget elé, hogy az utasok megkezdhessék a beszállást. Lassan ki is alakult a megszokott kis sor az első ajtó előtt és ekkor megint megpillantottam őt. Mályvaszín ballonkabátja pontosan passzolt átlagos, sportosnak mondható testéhez. Szegecses, fekete bokacsizmája kicsit kontrasztban állt a csinos trencskóval és a bőr válltáskával, amit egy aprócska kendővel toldott meg, amolyan "megbolondítás" céljából, ám mégsem mondanám, hogy problémám lett volna ezzel a szereléssel. Egy egyéniséget tükrözött, aki nem túl óvatosan, de azért a pocsolyákat kerülgetve közeledett kisebb csoportosulásunk felé. A buszsofőr azon nyomban be is tette kisméretű lila bőröndjét a csomagtérbe, nem is foglalkozva a többi egyetemistával, akik ugyanúgy, bár kissé méltatlankodva arra vártak, hogy poggyászuk biztonságba kerüljön. Megláttam egy kis féloldalas mosolyt az ajkán, amitől rögtön az az érzésem támadt, hogy még van remény, hogy hamarosan ideérjen a tavasz. A megtestesült különlegesség.

A buszban igyekeztem úgy elfoglalni helyemet, hogy rálássak a titokzatos lányra. Srégen ült előttem, a szomszédos széksorban. Ő maga a belső ülésre telepedett le, táskáját pedig azonnal maga mellé dobta, ezzel is jelezvén, nem szeretne kéretlen útitársakat. Pár korty frissítő után már vette is elő a magenta színű telefonját és fülébe helyezte az apró, már szinte túlságosan divatosra kialakított, mégis baromi trendi hallgatókat. Ezen felbuzdulva én is követtem példáját és máris elárasztotta elmémet Ludovico Einaudi posztmodern-klasszikus repertoárja. A dallamnak köszönhetően hamar ellazultam és azon kaptam magam, hogy olykor a Tavasztündért lesem. Semmi különöset nem véltem felfedezni rajta, már-már mélabúsnak mondhattam volna a hangulatát, ahogy elmerengve figyelte a tovahaladó tájat és a horizonton játszó vöröses-bordós fényt. Szinte láttam, ahogy a mézédes, sokszor rettenetesen szomorú dalra táncot lejt a zöld mezőn, ahol szivárványszín pillangók repkednek, lába nyomán pedig százszorszépek hada bújik elő a fűszálak közül.
Gondolataimból a tökéletes szemöldök mozdulata és a kérdő pillantás riasztott fel. Szótlanul korholtam magam, hogy miért is nem voltam kicsit körültekintőbb és óvatosabb, sőt már azon kezdtem agyalni, vajon mit mondok, ha kérdést intéz hozzám. Ekkor azonban egy barátságos mosoly jelent meg az arcán és rögtön beugrott, hogy valahonnan ismerem A Lányt.


"Az út hosszú, de végül is... maga az utazás a cél."

Tegnap mosogatás közben kicsit elgondolkoztam, hogy régen mennyire vágytam rá, hogy kimehessek Németországba, gimiben egész közel is voltam hozzá, de végül nem jött össze... erre most itt vagyok, és már el is múlt a szupi frankfurti időszak, pedig annyira vágyom vissza... :((

Fura ilyen dolgokon elmélkedni... olyan történéseken, amik egyszer esélyesnek tűnnek, aztán meg is szerezzük őket. És most vége...
De a legjobb dolog, ami valaha történt velem!

"live your dreams" ♥

Juhúúúúúúúúúú... végre végeztem a vizsgáimmal! :)
Innentől  már nem kell amolyan kettős életet élnem, épp elég a mostani féléves tárgyaimra összpontosítani. :)

Itt a pihenés ideje - legalábbis egy kicsit. Kaptam egy kis időt, hogy ne csak kötelező olvasmányokat olvassak és újra gyarapíthassam a bejegyzések számát. Végre megvolt a szerkesztőségi gyűlés is, úgyhogy azt hiszem, megint minden úgy megy, mint régebben. A kedvemet egyedül ez a "foscsi" idő rontja el (ahogy Kiss Ádám mondá vala), szinte képtelenség, hogy ilyen az időjárás, holott elvileg tavasznak kéne lennie. Alig hittünk a csajokkal a szemünknek, mikor reggel felkeltünk. Nem aranyozza be az ember napját, ha reggel 7-kor azzal szembesül, hogy nem lehet esernyőt használni a havas-jeges-esős hurrikánban és csak a szerencsére bízhatod magad, nehogy elfújjon a szél. Ám egy aprócska csoda folytán talán felkap egy erősebb fuvallat és elrepít egy messzi, mesebeli világba... egy olyan helyre, ahol talán valóra válik egy kívánságod.

"Élj a jelenben, emlékezz a múltra, és ne félj a jövőtől, mert nem létezik, és soha nem is fog. Mert mindig csak jelen van."

Na végre, már csak egy vizsgám maradt, már látom a végét ennek az őrült tanulásnak - legalábbis a következő vizsgaidőszakig. :)

Mondjuk elég érdekes volt tegnap...a tanár-szerelmemhez mentem vizsgázni (róla azt kell tudni, hogy elég jóképű Phd hallgató és tanársegéd és olyan 27-28 körül lehet  - az önéletrajzából kiindulva). A jó hír, hogy nincs gyűrű a kezén és már nem tanít (háhááá), ő az én kis plátói szerelmem. :)
na jó, nem kell ezt ám olyan komolyan venni, csak hát elég vicces volt tegnap, amikor felhúzta a szemöldökét vizsga közben meg néha-néha elmosolyodott.... meggyőződésem, hogy csak azért kaptam hármast, mert szoknyában voltam, de a lényeg,hogy megvan az a halovány közepes. :)

Ez a hét igazából elég hamar eltelt, tekintve, hogy alig volt szabadidőm, amit a tanuláson kívül másra tudtam volna fordítani. Előző hétvégén nem voltam itthon, ezért elmentem mamiékhoz egy kicsit szocializálódni meg feltankolni élelmiszer-tartalékból, aztán kezdődhetett a hét. Sajnos mivel elég sokáig vagyok minden nap suliban, nem igazán volt időm semmire körülbelül, tekintve, hogy nem csak egy csütörtöki vizsgám volt, hanem egy prezentációm is aznap plusz még egy csomó házi a többi órára....egyszóval a tanárok gondoskodtak róla, hogy ne unatkozzak. :)

Természetesen azért odafigyeltem, a napi "légy sokat levegőn" szükségleteimre, nem is volt túl nehéz, mivel minden nap utaznom kell a zsolnayba meg sétálgatnom pár helyre. Sőt napjában legalább egyszer megmászom a koliig vezető hegyet meg azt a fránya lépcsőt, úgyhogy panaszra nincs is okom. Mindenesetre azonban már várom, hogy vége legyen ennek a zombi üzemmódnak és csak úgy szimplán is el tudjak menni sétálni, főleg most, hogy itt a jó idő (szigorúan csak sötétedés előtt).
Illetőleg beszéltük pár fotómániás ismerősömmel, hogy megint elmegyünk Orfűre vagy valami szép kis helyre kattintgatni meg élvezni a napsütést és a tavaszt. Nincs mit tenni, tavaszi gyerek vagyok, imádom ezt az évszakot.
Anya pedig kiadta a parancsot, hogy szedjek majd neki medvehagymát (-.-'), úgyhogy majd egy túra is beiktatásra kerül valamikor a jövőben. :)

u.i.: kocsikázni akaroooooooooook!

"Mind azt hisszük, nagyok leszünk, és kicsit csalódunk, ha reményeink nem valósulnak meg. De néha a reményeink alaptalanok. Néha amire számítunk, könnyen elhalványul amellett, ami váratlanul ér. Miért ragaszkodunk a reményeinkhez? Mert amire számítunk, az tartja bennünk a lelket. A reményeink tartanak talpon. Amire számítunk, az csak a kezdet. Amire nem számítunk, attól változik meg az életünk."

Azt a mindenit!

Szerintem a blogom történetében még nem is volt ilyen hosszú időintervallum, amikor nem jelentkeztem (leszámítva a macaron-os fotót - egyébként tudja valaki, hol lehet ilyen csodasütit venni? már úgy megkóstolnám).

Túl sok érdemleges amúgy nem történt, amiről érdemes beszámolni. :)
Amióta itt vagyok Pécsett megint, szinte alig látok ki a sok tennivalóból. Reggel felkelek, nap közben tanulok, meg néha-néha eszem valamit, este megint csak tanulok meg jegyzetelek, aztán éjfél körül ágyba kerülök, másnap megint 8 órától suli, így abszolút nem tudom kipihenni magam. Még csak egy hét telt el, de már most tudom, hogy csütörtökönként totál hulla leszek, mire hazaérek majd. Talán arra lesz időm, hogy megfürödjek, mielőtt bedőlök az ágyba. :D

Remélem azért,hogy most csak a vizsgák miatt van ez a nagy felhajtás, mert ha ez lesz egész évben, akkor nyárra totál megőrülök.
Szinte semmi olyat nem tudok csinálni, ami nem a tanulással kapcsolatos...ó és akkor arról még nem is panaszkodom, hogy hozzá sem tudtam még nyúlni az Eragon utolsó részéhez. :)
Esténként egyszer-egyszer honfoglalózom egyet, de számomra az is tele van tanulással...olyan hülye kérdéseket tudnak feltenni, hogy csoda, ha egyáltalán 10 másodperc alatt megértem, hogy mi is a kérdés és valamit sikerül tippelnem is mellé. :D Néha nem vagyok elég gyors -főleg ma, hogy lazításképp ittam egy Somersbyt- és ilyenkor biztos tök idiótának néznek, amikor mondjuk az a kérdés, hogy Mikor halt meg A.A.Milne, én pedig csak egy 194-est írok. :D Na de mindegy...jókat szoktam röhögni az idétlen kérdéseken, a még idétlenebb válaszlehetőségeken és a legidétlenebb helytelen válaszokon. :)

Egyébként már egy csomószor eszembe jutott a hét közben, hogy kéne blogolnom, de amint leültem az íróasztalhoz, mindig eszembe jutott, hogy miket kell megcsinálnom másnapra és totál kiment a fejemből. Most aztán nem tudok arra panaszkodni, hogy unatkozom, meg nincs mivel tölteni az időmet. :)

U.i.: Idézetet is olyan rég szúrtam már be, kész szégyen - holott a kezdetekben megfogadtam, hogy minden bejegyzés végére... aztán tessék. Szomorú, hogy milyen kis áruló vagyok!

U.u.i.:

"A kevés tudás veszélyes. A sok is." - Albert Einstein (éppen aktuális...vicces lehet, ahogy most ezen vihogok)

Üdvözlet mindenkinek a közeli és távoli éterben! :)

Most már itthonról jelentkezem…olyan hamar eltelt ez a félév, hogy el sem hiszem. Jó végre itthon, most kezdődik megint valami, ami már nem ugyanolyan, mint az előző szemeszterekben. Ez a kis távollét nagyon jól jött, mindenkinek meg kéne tapasztalnia, hogy milyen is, ha „egyedül” vagy valahol, ahol gondoskodnod kell magadról és közben asszimilálódni sem árt az adott kultúrába, főleg, ha nagyon jó az.
Mintha a sors is így akarta volna, reggel nekiállt havazni, ami totális ellentétben volt a tegnapi napsütéses, tavaszi idővel. Mintha az időjárás is el akart volna búcsúzni tőlünk.
Olyan sok minden fog hiányozni, hogy szinte fel sem tudom sorolni. Elsősorban a közlekedés, a türkizszínű metró, villamos és busz, ami az esetek többségében haza visz, és nem késik, nem marad ki; roppant könnyű velük a közlekedés, minden öt-tíz percben rendelkezésre állnak. Egyébként nagyon fura ám ez. Én, a pontos, aki igyekszik mindig mindenhová időben odaérni, akitől szokatlan a késés, itt minden találkozóról elkéstem szinte, mégpedig a hozzáállás miatt: áh, teljesen fölösleges megnéznem a menetrendet, mert amint kimegyek a megállóba, úgyis jön valami… Ja, aztán egyszer tényleg jön is egy perc múlva a metró, máskor meg 7 percet kell várni rá és olyankor már tuti a késés. :D
A második, ami nagyon hiányozni fog, az a biztonságérzet. Szerencsére most talán Pécsen nem lesz olyan rossz a helyzet, mivel bevezetik az éjszakai buszjáratot, így nem kell sétálni (bár az ember ilyenkor inkább taxizni szokott, sosem fordult még meg a fejemben, hogy gyalog menjek haza egyedül valahonnan). Hogy is mernék ilyet? ÉN? Aki a kezében szorongatja a gázsprayt, ha olyan érzése van, hogy követik? Sosem tennék ilyet, mert akkor garantáltan nem mernék aludni éjszakánként. :D Már akkor is félek kicsit, ha felrakom a fejemre az éjszakai szemmaszkot. :D
Szóval odakint (illetve idekint, mert a reptéren írom most a bejegyzést és majd este tudom feltenni a blogomba) teljesen más ez a téma. Eleinte furcsa volt, pontosan amiatt féltem picit, mert egy teljesen idegen helyen vagyok, ahol kevés embert ismerek, de amint rájöttem, hogy mindig jön arrafelé valaki, amerre én, illetve, hogy itt éjszaka sem áll meg az élet, bátorságot adott. Éppen ezért olyan rossz hazamenni, mert otthon meg hajlamos vagyok félni, hogy elkapnak vagy megtámadnak – amit mellesleg sajnos az utóbbi idők sem cáfolnak meg, elég sok az ilyen eset manapság.
Aztán ott vannak az új barátaim. Ők nagyon-nagyon fognak hiányozni, már holnaptól. Egyébként bele is gondoltam, hogy fogok írni egy listát olyan szavakról, ami valamikor egy vicces helyzetben hangzott el és amint elolvasom később, talán évek múltán is egy bizonyos ember vagy hely fog eszembe jutni róluk. (Wiktionary, Edition, Kosmetikveränderungen, Milchpulver, lápáte, stb…) Most is mosolygok, ahogy ezeket írom. :)
Pont ez lenne a lényege később is. :)))

És most villant az eszembe egy tök klafa ötlet: fogok előhívatni frankfurti képeket és a szobaajtómra (ahonnan anya leszedte a tök király Christina Aguilerás poszteremet) fogok csinálni a képekből valami formát, hogy amikor hétvégente hazamegyek, mindig mosolyogva lépjek be a szobámba. Mekkora zseni vagyok, el sem hiszem!

Tudom, furcsa lehet olvasni, ahogy ömlengek, de bízom benne, hogy akik fél éven keresztül olvastak, tényleg megértik vagy van valami fogalmuk róla, hogy miért tetszett ennyire és hogy ez eddigi életem legjobb szakasza volt. Mondjuk nagyon morbid ez a dolog: mindenki elvárásokkal érkezik a vendéglátó országba és intézménybe, aztán mire teljesen hozzászokik és mindenkivel kialakít valamilyen kapcsolatot, ez az egész véget ér, mielőtt igazán elkezdődhetne. Olyan öröm ez most, amiben a szomorúság árnyalatai is felfedezhetőek. Keserédes élmény.

Ilyenkor úgy megnézném magam kívülről. Vagyis nem is csak ilyenkor, csak olykor eszembe jut, milyen lehetek. Milyen érzések tükröződhetnek az arcomon, hogyan sétálhatok (csámpásan, abszolút nem egyenesen vagy normálisan, felemelgetett lábakkal), milyen módon eszem (gusztustalanul, csipegetve, kedvetlenül vagy inkább mohón), ésatöbbi. Például a reptéri jelenet biztos előkelő helyen szerepelne egy amolyan „Horváth Eszter bakik”- DVD-n. A nagy bőröndöm ugyanis 29 kiló, és az istenért sem sikerült feltennem a mérlegre a becsekkolásnál. Anita már ott kuncogott mögöttem, biztos vicces látványt nyújthattam, ahogy csak harmadszorra sikerült felemelnem. Gyúrnom kéne. :D

Az utolsó pár sort már a saját szobámból írom, kicsit még gyűjtöm az erőt ahhoz, hogy nekiálljak kipakolni a bőröndöket (aztán pénteken meg megint pakolhatok mindent össze, mert költözöm Pécsre). :)

Majd jelentkezem!

Ma volt az utolsó óránk a suliban...az utolsó. :(

*SAD*

Már csak egy hét... el sem hiszem.
Mától hivatalosan is végeztem az itteni tanulmányaimmal, ugyanis minden papírt magaménak tudhatok, ami a ezeket igazolja. Kiiratkoztam, megkaptam a bizonyítványt az elvégzett kurzusokról. Már csak az köt a sulihoz, hogy péntekig még vannak óráim, illetve, hogy a diákigazolványom március 31-ig érvényes, ezen kívül az account-om hamarosan megszűnik létezni, az adataim pedig az éter fekete lyukán át a semmibe vándorolnak.
Baromi fura érzés, meg kell, hogy mondjam. Bár már jó lesz, hogy jövő héten ilyenkor javában a kapunál várom majd, hogy felszállhassak a gép fedélzetére és halál unalomban eltöltsem azt az utolsó órát, amíg még a két kis "életem" között lebegek... jó és rossz érzés is egyszerre. Rettenetesen furcsa. Minden visszatér a régi kerékvágásba és csak én, illetve a közeli ismerőseim fogjuk tudni, hogy mi is volt 5 hónapig.
Na jó (haha), azért ez nem igaz! Sokan mondják, hogy megkomolyodtam (come on.... lehetek még ennél is komolyabb? :D ), és én is biztosan tudom, hogy jót tett ez a kis idő távol mindentől és mindenkitől. A szabadság - ez az, amire mindenkinek szüksége van. :)
És bizony semmi sem lesz olyan, mint régen. Noha kívülről teljesen így fog tűnni (reggel menni az egyetemre, ebédelni, hazamenni, tanulni, talán edzeni meg olvasni, zenét hallgatni, fürdeni és aludni...másnap megint minden elölről, mint valami ördögi kör), én magam tudni fogom, hogy már semmi sem a régi. Változtam, ez kétségtelen, majd olykor elmosolyodom, amikor eszembe jutnak a kedvenc sztorijaim egy-egy unalmas irodalom óra közben: Edi és a Wiktionary, Egor és a lápáte, a Jäger-tea kombó vagy a Milchpulver. Jajj, de jókat is röhögtünk ezeken. :)
Az emlékek nagyon fontosak. Fontos, hogy megörökítsem őket így vagy úgy, mert a rémálmaimban néha úgy ébredek, hogy nem tudom ki vagyok, ki az a 25 éves nő, aki semmire nem emlékszik?! Kár lenne ennyi szép barátságért és együtt töltött percért!

"A pillanatok, amelyeket valaha átéltünk azokkal, akiket valaha ismertünk. Ezek összege vagyunk mi mindannyian, ezekből áll majd össze a történetünk. Ez lesz az emlékeink slágerlistája, amelyet újra és újra és újra lejátszunk magunkban."

Küldetés teljesítve: totálisan beleszerettem egy púderszínű ballonkabátba, úgyhogy most már az enyém - bárcsak szép lenne az idő és már hordhatnám is ♥ (pedig ha tudnátok, mióta keresem az igazit...)


"Biztos ismerik azt az érzést, mikor meglátnak egy helyes pasit. Az illető megereszt egy mosolyt és a szívük elolvad, mint vaj a forró pirítóson. Én is így vagyok ezzel, mikor meglátok egy üzletet. Csak az még sokkal jobb. Egy férfi ugyanis sose szereti úgy az ember lányát, vagy bánik úgy vele, mint egy üzlet. Ha a pasi nem áll jól, nem cserélhetjük be hét napon belül egy isteni kasmír pulcsira."

Lassan megint elkezdődik a visszaszámlálás...ezúttal nem egy új helyre megyek, hanem haza, vissza. Fura, de várom már, viszont ugyanakkor tisztában is vagyok vele, hogy amint felülök a metróra, a transzferre és a repülőre, valaki nagyon szomorú lesz ott, belül.

Mindenesetre jó lesz otthon. :) Ez a köztes állapot hosszú távon nem jó: se itt, se ott nem vagy igazán, de teljesíteni kell. :)

Tegnap karikatúra múzeumban voltunk. Sosem tapasztaltam még ilyet - egy múzeum azért, hogy hangosan nevess. Annyira jó érzés volt. Jókat kuncogtam azon is, ahogy más felröhögött, ha valami vicceset látott, illetve jó volt tudni, hogy nem kötelező csöndben maradni, mint a legtöbb helyen, akár hangosan is nevethetsz, nem kell magadban mosolyogni. Igazán kellemes volt :)

Ma pedig megfázástól gyengén pihengettem itthon, miközben filmet néztem és email-eztem a tanáraimmal, hogy minden rendben legyen otthon az óráimmal. Remélhetőleg minden tényleg jól lesz, hogy akadálymentesen kezdhessem a szemesztert.

Az utolsó két hetet pedig ballonkabát-vadászattal fogom tölteni, már olyan régóta szeretnék egyet. :))

"Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól, fakadj dalra, lejts dervis táncot. Légy eszelősen boldog, vagy legalább légy rá nyitott. A szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni. Légy fülig szerelmes, olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza. Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél."

Tegnap Würzburg városát látogattuk meg, ugyanis egy nagyon régi jó barátommal sikerült megbeszélnünk, hogy összefutunk, ugyanis 2009-ben ismerkedtünk meg és azóta nem is találkoztunk. Ez természetesen nem a flegmaságomnak vagy az idő hiányának tudható be, hanem annak az apró tényezőnek, hogy a fiúcska Németországban él, ugyanis a móriczos cserekapcsolat révén utazott még anno Dunaújvárosba.
Kicsit körülményes volt megszervezni, hogy mikor és hol találkozzunk, és őszintén szólva baromi izgatott is voltam, hogy megismerjük-e egymás meg úgy általában, hogy feszengeni fogunk-e vagy elkezdünk beszélni mindenféléről és nyoma sem lesz az idegességnek.
A biztonság kedvéért információkat cseréltünk, hála rikító piros kabátkámnak, még az is rögtön megtalálna, aki azt sem tudja, hogyan nézek ki. :D
Minden szorongásom elszállt, amint a rutinos kérdések áradata beszélgetéssé formálódott közöttünk, sőt lehetséges, hogy a nyáron is tudunk találkozni: valószínűleg én is jövök ki augusztusban, illetve ő is jön a Balatonra az öccsével.
Miközben megmásztuk a várhoz vezető utat, illetve megtekintettük a fontos nevezetességeket (holott nagyon hideg volt és baromira fújt a szél), sok-sok érdekességről, vicces dologról meséltünk, amitől az az érzésem támadt, mintha nem is találkoztunk volna olyan régen. Bár elég régóta vagyok a német nyelv művelője, sőt felsőfokú tanulmányaimat is e kérdéskör köré csoportosítom, még mindig meglepődöm és zavarban vagyok, ha nem jut eszembe valami haláli egyszerű szó, nem is beszélve a névelők helytelen használatáról és a melléknévragozásról...ez természetesen elég ciki, de ugyan már....ne mondja nekem senki, hogy ez a legfontosabb. Sosem szerettem a nyelvtan alkalmazását folyó beszéd közben, sokkal jobban megnehezít a helyzetet, ha az ember görcsösen koncentrál a 100 különböző szabály alkalmazására.

Egy kellemes étteremben eltöltött idő és az utolsó pár perc séta után a búcsúzkodás következett. Kicsit szomorkás volt a hangulat, hogy ilyen gyorsan eltelt a délután, de azért jó érzés is természetesen, hogy végre valahára nem csak emaileken keresztül érintkeztünk. Határozottan jó kedvem lett és valamiért a régi emlékek jutottak sorra eszembe, miközben többéves fotók és csoportképek villanása szakította meg mindig az elmélkedésemet.

Ma este pedig az eső ellenére is, de megint elmentünk a Palmengartenbe, ahol a sötét, téli tájat színes fényekkel, alakzatokkal és különféle világítási technikákkal tették a szakemberek és művészek izgalmassá. A kis séta előtt azonban kötelező volt bedobni egy forró teát az Extrablattban, anélkül szerintem még hisztisebb lettem volna a lefagyott ujjaimmal és a beázott csizmámmal. :D

Jó volt ez a kis séta, igazán kellemesen lefárasztott és úgy aludnék 10-12 óra hosszan, de ez a fránya kurzusfelvétel keresztbe húzza a számításaimat. Bár a mai kétségbeesésem után a minimum az, hogy minden órát sikerül úgy felvennem, ahogy akarom, ugyanis ez a változtassuk-meg-az-órák-időpontjait stratégia nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Precízen összeállítottam vasárnap a következő féléves beosztást, erre most mindent újra kellett csinálnom, amiért a tanárok vicces kedvükben voltak. Hét szentség, hogyha egyszer olyan pozícióba kerülök, megreformálom a dolgok menetét, mert ez így nem fair. Értem én, hogy magasabb szinten vannak velem szemben, teljes mértékben elfogadom. De hogy még fel is paprikázzák a hangulatomat...ugyan, kérem - ez teljesen szükségtelen.

Hazafelé a metrón azon gondolkoztam egy kósza pillanat erejéig, hogy mennyire jól beilleszkedtem egy teljesen új környezetbe. Mindig igyekszem elhessegetni az ilyen jellegű elmélkedéseimet, mert csak rosszabb lesz a kedvem tőle, tudván, hogy 3 hét múlva már itt sem leszek. Viszont nagyon jó érzés és büszke vagyok magamra, hogy az amolyan próbatételnek tekintett félévet milyen jól átvészeltem. Rengeteg tapasztalat, barát, gyakorlat, tudás és megannyi hasznos dolog, ami rögtön a javamra válik, amint elsajátítom őket. Persze ilyenkor a legtöbben a megszokott és állandóan felbukkanó idegesítő sztereotípiákkal jönnek, miszerint az Erasmus-félév csak móka és kacagás. Tény, hogy elég sok helyen voltunk és kevesebb órám van, mint otthon (jóval), de azért hülye lenne az ember, ha kihagyná a környék felfedezését. Igaz, ami igaz, hogy ez az Ismerd meg otthonod-szakasz nálunk több hónapot is igénybe vett/vesz, de hiszen ezt az is meglépi, aki mondjuk újonnan költözik Párizsba vagy Londonba. Élne valaki úgy egy ilyen nagyvárosban, hogy nem megy el végigjárni a Louvre hiper-szuper termeit vagy nem száll fel az angol óriáskerékre?!
Egy szó, mint száz, nagyon hiányozni fog a környezet. Otthon mindig féltem, hogy odazár a metró ajtaja és úgy indul el, hogy én ott csüngök a két fél között, sőt mozgólépcsőt is ritkán használtam csak, kizárólag, amikor néhanapján a fővárosban jártam. Itt pedig már az első naptól kezdve a türkiz színű metróval és villamossal járok mindenhová, busszal közlekedem a legritkábban és a két irányba mozgó lépcsőt pedig éjjel-nappal igénybe veszem. Fura egyébként, a jó dolgokhoz egy szempillantás alatt hozzá lehet szokni, aztán amint mindez megszűnik és vissza kell térni a régiekhez, akkor a sors fintoraként mindig csak kelletlenkedünk. Eleinte nagyon paráztam, hogy nem fog beválni a dolog, ugyanis itt annyira egyedül éreztem magam az első pár napban...aztán láss csodát. mindent megszerettem. Sosem szabad negatívan állni a dolgokhoz, mindig a szuper fordulatokra kell koncentrálni! :))

"Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel."

Ma megnéztem egy szívemnek kedves filmet, amit már nagyon régen láttam. Olykor szükségem van ilyen kis csajos dolgokra, hogy jó legyen a kedvem, mert sokszor nagyon lassan telik az idő.
Kicsit azon is elgondolkoztam a minap, amikor az egyik amerikai srác közölte, hogy pár nap múlva végleg hazautazik és megölelt minket, hogy mennyire morbid ez az egész. Az élet olyan helyekre sodor, ahol senkit sem ismersz és teljesen idegen a környék, aztán összeismerkedsz egy csomó mindenkivel, új barátságokat kötsz és eszméletlen jó barátokat szerzel...és utána mi lesz? Együtt szerveztek programokat és addig röhögtök egy-egy sztorin, amíg nem folyik a könnyed. Aztán eltelik az a fél év, és az új játszótársaidat lehet, hogy soha életedben nem látod viszont (mert ugyebár reálisan nézve a dolgokat, ez így van). Elég kegyetlen ez a dolog.
Hullámhegyek és hullámvölgyek sorozata. Kicsit szomorú és elfog a melankólia, de aztán eszedbe jut az a sok-sok szép, boldog, kedves, vicces történet, amiért más a fél kezét odaadná.
Mindenképpen nyertél. Csak el is kell hinned. :)

Eltelt az első hét és nem igazán voltam kommunikatív. Az igazság az, hogy most fog kezdődni az őrült hajsza meg a dupla tanulás, habár a kinti óráimat ezerszer könnyebb lesz lezárni, mint az otthoniakat. Ezzel egy időben a következő féléves órarendemet is összeállítottam (nagy fejtörések árán ugyan) és nem annyira tetszik az eredmény. 15 óra (tehát 15 x 90 perc) és 42 kredit (ami pontosan 12-vel több az optimálisnál). Így tehát bátran kijelenthetem, hogy az eddigi legkeményebb félév áll előttem...elég húzós lesz sajnos, de SIKERÜLNI FOG! :)
Nem szabad, hogy bármi az ember kedvét szegje. :))

Pénteken volt az első rettenetesen király frankfurti bulim, tekintve, hogy a szilveszter nem az elvárások szerint telt, végre sikerült kiengedni a gőzt. :) Nagyon jól éreztük magunkat, jó volt a zene is (ami nagy szó néha) és végre elengedtük magunkat. :)

Annyira fura, hogy mennyire végletesek lehetnek az ember érzései egy nap lefolyása alatt. Reggel kipihenten ébredtem, aztán délelőtt végig pizsiben mászkáltam, ebéd előtt éhes voltam, főzés után már cseppet sem, aztán megint, filmnézés előtt unatkoztam, aztán amint vége lett, teljesen felélénkültem....és így tovább.
Amikor 12/13-án megérkeztem, azt gondoltam, hogy hazaértem, olykor pedig legszívesebben hazateleportálnék. Ki érti ezt?

Elképzelhető, hogy csak a szoba lett hirtelen tele melankóliával, de elég érdekes most a helyzet. Itt, belül. Nem tudom.

"Az vagy, akinek hiszed magad. Ne ismételgesd folyton, amit a "pozitív gondolko­dás" hívei sulykolnak, hogy "igen, szeretnek, igen, erős vagyok, igen, meg tudom csinálni". Nem kell mondogatnod, hiszen ezt már tudod.  Ahelyett, hogy megpróbálnád bebizonyítani, hogy jobb vagy, mint gondolod, egyszerűen nevess. Nevess az aggodalmaidon, a bizonytalanságodon. Nézd humorral a gyötrelmeidet. Kezdetben nehéz lesz, de lassanként hozzászoksz."

Azt hiszem, ideje bejelentkeznem, hogy mindenki megnyugodjon. :)

Szombat és vasárnap fordulóján, éjfél körül megérkeztem a koliszobámba (sikeresen felcincáltam a 22 kilós bőröndömet a negyedikre...), majd miután gyorsan kipakoltam a hűtőbe és a fagyasztóba az ellátmányt, vettem egy forró zuhanyt. Olyan érzés volt, mintha hazaérkeztem volna. Furcsa, de tényleg így igaz.
Tény, hogy a bőröndömet ki sem pakoltam még akkor csak fáradtan bedőltem az ágyikóba, de nagyon örültem, hogy végre itt vagyok, megint.
Tegnap tanulgattam és elpakolásztam a kofferből sorban előbukkanó cuccokat, így feltöltve az üresen álló szekrényt és a szomorúnak tűnő polcokat, majd csípőre tett kézzel szemléltem az eredményt és meg kell mondjam, teljesen olyan, mintha totál egyedül és önállóan élnék. Ebbe eddig bele sem gondoltam, de azt hiszem, lassan már képes lennék egyedül fenntartani egy piciny lakást is - nem mintha lenne pénzem bármiféle lakást venni, de azért jó belegondolni, hogy már egész jól elboldogulok. :D

A héten minden nap készülnöm kell egy kicsit, ugyanis pénteken prezentációt csinálok, így hogy kivédjem az utolsó napi kapkodást, időben nekiálltam a dolognak. Estefelé pedig végre találkozunk a többiekkel és kibeszéljük az egész karácsonyi szünetet és az élményeket. :)

"Evolúciós késztetés, hogy törődünk azzal, aki fontos nekünk, és evolúciós késztetés az is, hogy leszarunk mindenki mást."

Jártam Pécsen, hogy meglátogathassam azokat az ismerőseimet, akikkel már egész régen találkoztam, most pedig pár pihenős nap után végre újra pakolhatok (bár a dolgok ezen részét nem annyira csípem). :D
Már most izgulok, pedig nem igazán kéne mitől tartanom, "rutinos" utazó vagyok. :))

Fura lesz ez az utolsó pár hét...alig akarok majd hazajönni - főleg,hogy itthon márciusban csak vizsgák várnak rám. Természetesen mindez megéri, ezt mondanom sem kell, örömmel öltök majd fekete blézert és ünneplőt! :)

Hamarosan megint jelentkezem, de addig is:

P.S. I Love You

:D - bocs a klisé miatt ;)

"Volt idő, hogy olvastam könyveket, és az egyikben ezt írta valaki: "olyan helyre szeretnék eljutni, ahonnan nem akarok visszatérni". Ezt a helyet keresi mindenki. Én is."

...akkor igazán jó, ha a zene hangosabb, mint a gondolataid... :)

E nemes esemény alkalmából egy írásművet választottam, amit a minap olvastam és nagyon megtetszett:

Eve Ensler: Érző lélek vagyok

Jó lánynak lenni.
Átérzem, amit érzel,
ahogy az új érzést
felleled egy régi
rejtekében.
Érző lélek vagyok.
Nem elvont eszmék
Vagy kőbe vésett ideák mozgatnak.
Minden itt lüktet a belsőmben, a lábamban
a fülcimpám szélét égeti.
Tudom, mikor haragszik meg rád a barátnőd,
noha látszólag semmi
nem változott benne.
Tudom, mikor jön a vihar.
Érzem, ahogy felkavarodik a levegő.
Tudom, ha a srác nem hív vissza.
Rá tudok hangolódni a hullámaira.

Érző lélek vagyok.
Szeretem, hogy semmit nem veszek könnyen.
Mindent oly erősen, mélyen érzek.
Ahogy végigmegyek az utcán.
Ahogy anyám felébreszt.
Amikor rossz híreket hallok.
Azt, hogy nem bírom a vereséget.

Érző lélek vagyok.
Mindenhez és mindenkihez kötődöm.
Ilyennek születtem.
Ne mondd nekem, hogy ez csak egy kamaszos
múló dolog,
vagy hogy csak azért van, mert lány vagyok.
Ettől vagyok jobb.
Ettől vagyok éberebb.
Ettől élek a jelenben.
Ettől vagyok erősebb.

Érző lélek vagyok.
Létezik a tudásnak egy különös módja.
Az idősebb nők ezt valahogy elfelejtették.
Örülök, hogy nekem még itt van a sejtjeimben.

Tudom, mikor hull le a kókuszdió.
Tudom, hogy túlságosan kiszipolyoztuk
     a Földünket.
Tudom, hogy apám soha nem jön vissza.
Hogy a tűz mindig váratlanul lobban fel.
Tudom, hogy a rúzs
nem csak egy jelzés.
Tudom, hogy a fiúk mind nagyon bizonytalanok,
és senki nem születik terroristának, hanem az lesz
     belőle.
Tudom, egy csók elég ahhoz,
hogy elveszítsem a józan eszem,
ami néha nem is olyan rossz dolog.

Ez nem szélsőségesség.
Ez olyan lánydolog.
Mivé is lennénk,
ha a bennünk lévő nagy ajtó szélesre tárulna?
Ne mondd, hogy ne sírjak,
ne csitítgass,
ne mondd, hogy legyek józan,
hogy csillapodjak!
Érző lélek vagyok,
úgy, ahogy a Föld is forog,
és ahogy a szél viszi a virágport.
Nem mondhatod az Atlanti-óceánnak sem,
hogy csituljon le.

Érző lélek vagyok.
Miért akarsz megfékezni
vagy kikapcsolni?
Én vagyok az emlékezeted.
Én kapcsollak össze a legmélyebb éneddel,
hogy semmi fel ne híguljon,
el ne szivárogjon.
Visszaviszlek oda.

Szeretem, hogy érezni tudom
legbelsőbb érzéseidet
akkor is, ha eláll tőle a szívverésem,
ha túlságosan fáj,
ha letérít az utamról,
ha beleszakad a szívem.
Ez tesz felelőssé.
Mert érző,
érző, odaadó,
elbűvölő lélek vagyok.
És szeretem, hallod,
szeretem, szeretem, szeretem,
hogy lány vagyok.

:)